"A látszólag morális indíttatású nyomozónőnek sikerül bizonyítékokkal sarokba szorítania az oldalt létrehozó szuperintelligens pedofilt, ám végül kiderül, a virtuális világban a nyomozónő is boldogan éli a pedofil férfi szerepét."

"Vajdai erős kontrasztokkal dolgozik mind a díszletben, mind a szereposztásban. A zord, fémes, szürke valóság közepette piedesztálra kerül a Nether (Alvilág) elnevezésű menedék, amelynek varázslatos fényeiben bármilyen bűn elkövethető, hiszen valójában semmi nem történik meg. Az áttetsző falú viváriumkocka olyan, mint egy beszélő, gondolkodó babákkal benépesített, különös babaház, ahol a játék célja nem a tanulás vagy a társadalmi modellezés, hanem tulajdonképpen a felmentés, a következmények tagadása. Vége, meghaltál, indítsd újra, van még két életed. Ugyanakkor egy avatatlan avatárnak ezt sem egyértelmű elfogadni. Terhes Sándor megfáradt mestertanárának szép kiterjesztése a kislányos törékenységű Vitárius Orsolya Iris-figurája, aki mesebelien mutat Lestyán Attila a lebuktatás szándékával érkező, de leginkább önmagát lebuktató, nyurga Woodnutja mellett. Józsa Bettina nyomozójába férne még egy kis drámai hatás, de Hajduk Károly tökéletes színpadi jelenléttel hozza a Papát, a "feltalálót", aki leginkább cinizmussal leplezi, mentegeti és menti magát és saját aprólékosan kidolgozott védekezési mechanizmusát."

"Kieresztheti-e a gőzt valaki büntetlenül egy ilyen mesterséges közegben, amelyikben mindenki egy választott külsőhöz kapcsolódhat anonim módon, vagy sem? Meddig mehetnénk el?"

"Lassan építkező krimi-dramaturgia, pontos alakítások, mértani térkezelés. A virtuális valóssággal játszó pedofil-történet óvatosan közelít, majd a létkérdések sűrűjébe húz, hogy kötődésről, bizalomról személyiségről gondolkodjon."

"A darab a rendező szerint krimi, ami annyiban igaz, hogy egy nyomozás történetét beszéli el. Ugyanakkor sokkal több annál. Modern moralitásjátéknak talán túlzás lenne nevezni, ám rendkívül izgalmas, ahogyan a filozófia keveredik benne a társadalom- és lételmélettel, futurológiával, erkölcs- és lélektannal, illetve egy csipetnyi politikával."

"A legnagyobb különbség Haley darabja és a TÁP Színház előadása között az, hogy előbbi bármiféle humort nélkülözve, komolyan veszi magát, Vajdai rendezése ellenben ki-kikacsint ránk. Ezzel nem szimplán humorizál (old és ellenpontoz), inkább idézőjelbe teszi, egyben megkísérli önmagukra és ránk is olvasni a darabot. Önmagukra a művészet, ránk az állampolgárok felelősségeként – és talán mindannyiunkra a hazai párhuzamos (ál)valóságok avatárjainak ódiumaként."

"A nyitójelenetben egy kihallgató szoba tárul elénk, hideg, kékes fény borítja be a sci-fi világát idéző, halvány szürke fémbútorokat. A színpad közepén egy dobozszerű konstrukciót látunk, amelyet leplez egy barázdált, szaténszerű anyag, amelyen ugyanaz a futurisztikus fémes csillogás köszön vissza, mint a már említett bútorokon. A színpad hátterét is hasonló anyag alkotja, a fénytől pedig még inkább kidomborodnak gyűrt, barázdált vonásai. A színpad közepén álló négyzet „szoborszerűsége” Pauer Gyula Pszeudo kockáit idézi, és hogy mennyiben rímel egymásra a kettő, az csak a darab későbbi jeleneteiben nyer bizonyítást."

"A Menedék legszebb pillanata az utolsó jelenet. Vajdai Vilmos eljátszik a gondolattal, hogy mi történne akkor, ha a Papa és Iris nem a virtuális, hanem a valóságos térben találkoznának. Az üvegkalitka kinyílik, Terhes Sándor és Hajduk Károly ülnek egymás mellett, és megismételnek egy párbeszédet, amely a Papa és Iris között zajlott online. Fáradtan nevetnek magukon és egymáson. A valóság szürke, kiábrándító, nevetséges, de úgy tűnik, egyelőre még mindig itt kell élnünk."

"A Menedék a jövőbeli emberi kapcsolatokat képzeli el. Az emberi, baráti és párkapcsolatokkal minden szinten bajban vagyunk, meghatározza a test, a kinézetünk, a rasszunk, a korunk.Ebben a darabban van egyfajta megoldási lehetőség, amit a jövő kínálhat: az, hogy olyan módon tudunk létezni, ahogyan szeretnénk; mondhatni, lélektől lélekig."