És nálad milyen színű a hétfő?

Képzeld el, hogy egy napon arra ébredsz, hogy eltűntek a szavak. Nem tudsz többé kávét kérni a büfében, nem tudod megdicsérni a kollégád ruháját, és nem tudsz érvelni egy fontos vitában. Ám az életnek mennie kell tovább: mostantól csak a színekre, a hangokra, a fényekre támaszkodhatsz, és új nyelvet kell találnod, ha kommunikálni akarsz a környezeteddel. Fancsikai Péter éppen ebből a kérdésből, valamint a témához szorosan kapcsolódó szinesztézia jelenségéből indult ki, mikor megálmodta a Synesthesia névre keresztelt installációját. A Színházak Éjszakáján, a smART! XTRA sorozat évadnyitó állomásaként debütáló alkotásról, valamint annak gondolatiságáról beszélgettünk.

Anno színészként kezdted a pályafutásod, ám pár éve áttértél a médiaművészetre. Minek köszönhető a váltás, és milyen kapcsolat van a két terület között?
Elég sok mindennel foglalkoztam az életem során, és ezek közül mind kapcsolódott valamelyest a filmhez vagy a színházhoz, a mozgóképhez és a médiaművészethez. Ezek nem elvágólagos dolgok, párhuzamosan működnek, csak az életem adott szakaszaiban más került előtérbe. A vizualitás mindig központi helyen szerepelt – a media designnal a MOME-n kerültem kapcsolatba – de olyan installációm nem volt korábban, mint a Synesthesia.

Egyébként továbbra is vállalok egy-két mondatos szerepeket főként külföldi filmekben, néha magyar produkciókban nagyobbakat is, a legújabb szenvedélyem pedig a zenekészítés.



Hogy jött a Synesthesia projekt?
Eredetileg a Gondolat Generátor Nem bízom a szavakban c. pályázatra készítettem ezt a munkát, ekkor gondolkodtam el azon, hogy milyen lenne verbalitás nélkül, színekkel és hangokkal kommunikálni, és hogy vizsgálhatnánk ezt meg egy interaktív szituációs környezetben.

A szinesztézia egy nagyon érdekes jelenség, ami egy csomó embert érint, csak épp mindenkinél máshogy jelentkezik: van, aki a napokhoz társít színeket, más a számokhoz. Ennek persze van egy kanonizált, egyezményes része is – ami legtöbbünknél már tudat alatt működik – , ilyen például, hogy a feketét a gyásszal párosítjuk.

A te fejedben milyen szinesztéziák működnek?
Ez változó, de például a hét napjaihoz társítok színeket, a kedd fehér, a vasárnap vörös – bár utóbbi valószínűleg összefügg azzal, hogy a naptárban piros jelzi a szünnapokat, ezek a fajta egyezményes jelek idővel felülírhatják a belső képeket. Az installáció pont erre keresi a választ: mi az, ami kanonizált? Vajon mindenki számára érzékenységet jelent a rózsaszín? Az installáció összerakása több dologból állt össze: egyrészt, ott a szinesztézia jelensége, valamint a 6 alapérzelem, amiket a 20. században egy amerikai pszichológus határozott meg. Ezekre az alapérzelmekre hoztam létre zenei és vizuális loopokat, amiket működésbe hozhat a résztvevő – és egyben eldöntheti, hogyan társítja őket.

Ezek szerint kísérletnek is felfogható ez a munka?
Igen, ennek valóban van egy kísérleti vagy laboratóriumi jellege. Persze nem figyelünk meg vagy kérdezünk ki senkit, de ez a szerkezet egy szenzuális és intellektuális élmény lehet egyszerre.

Hogy néz ki ez a gyakorlatban?
Ez egy vetítés- és hanginstalláció, amit egy billentyűzeten keresztül működtet a résztvevő. A billentyű hangjait színekkel jelöltük meg. Ez a félig tudományos-félig metaforikus megközelítés részben Newtontól ered. Amikor csinálta a fénykísérleteit, a különböző színekhez betűjeleket írt: ezek a zenei hangok betűjelei voltak. Ahogy a fénynek, úgy a zenei hangoknak is van egy rezgésszáma, frekvenciája, csak egy egészen más matematikai tartományban. Ezek valamennyire megfeleltethetők egymásnak, tehát mondjuk egy 40 oktávra transzponált C-hang (ami már jóval az emberi hallástartomány felső küszöbe fölött van), olyan fényfrekvenciát eredményez, ami egy bizonyos árnyalatú zöldnek felel meg a mi érzékelésünkben. Ha innen közelítünk, van egy félig-meddig tudományos magyarázata a szinesztéziának – ami persze nem jelenti azt, hogy minden szinesztéziás ember ugyanolyan hang-szín asszociációkat él meg.

Ha játszol a zongorán, vagy aha-élményed van, vagy diszkomfort érzeted, amiért nem passzol az adott szín és hang. Emellett van egy magnószalagos látványelem, ami a hangok fizikai kivetülése: egy régi walkmanből kihúzódó magnószalagon mennek a hangok, közvetlenül a résztvevő előtt. Az installációban megszólaló zenéket én írtam számítógépen – ezek részben elektronikus, részben klasszikusabbnak ható hangszerelésű zenék, zenei frázisok. Innen nézve ez az installáció kvázi az én szinesztéziám. Nálam így él egymás mellett a zene, a hang, a vizualitás.



Te – munkáidból kifolyólag – a verbalitás mellett hangokkal, fényekkel, színekkel is kommunikálsz. Melyiket érzed legfőbb kommunikációs csatornádnak?
A mindennapi kommunikációban a legkomfortosabb a beszéd, azon keresztül tudom magam elég differenciáltam kifejezni. De persze sokszor eljut az ember arra a pontra, hogy a szavak kevésnek bizonyulnak, vagy nincsen pontos szó arra, amit ki szeretnénk fejezni. Megeshet, hogy a zene, amit írok, egy olyan érzésemet adja át, aminek nem is tudok a létezéséről, vagy legalábbi kifejezni nem tudom más módon. A beszéd sokkal szerkesztettebb, gyorsabb, kontrolláltabb, egy kényelmes közeg, ha tudjuk használni.

Neked milyen érzés játszani a zongorán?
Én más pozícióból nézem, mint egy résztvevő, aki betéved hozzánk. Nálam az alkotói, dramaturgi rész dominál, folyton azon gondolkodom, min változtassak még. Egészen a bemutató napjáig csiszolok rajta. Az elkészítés alatt volt inkább intellektuális és szenzuális élményem, a használat közben nem azt kapom, mint valaki, aki először próbálja ki. Egy megírt zenémtől, ami megszólal egy filmben, vagy egy színházi előadásban ahol már csak néző vagyok, jobban el tudok távolodni, de mivel ez egy interaktív játék, itt az alkotói folyamat jut leginkább eszembe.

Látható lesz még valahol az installáció?
Elvileg a Harmadik Ember fesztiválon bemutatom újra novemberben. A Három Hollóban zenei események lesznek, leginkább ambient és noise előadók lépnek fel, az RS9-ben pedig lesz egy galéria, ott lehet majd kipróbálni az installációt.

Takács Dalma