„Nagyon jót fog tenni mindenkinek, és inspiratív lesz a generációváltás"
Évadzáró interjúnkban Barda Beával, a Trafó ügyvezető igazgatójával beszélgettünk.
Trafó: 2024. december 31-ig vezeted a Trafót, 2025. januárjától pedig Erdődi Katalin veszi át tőled az igazgatói posztot. Hogy fog kinézni az intézményvezetés átadása? Lesz közös időszakotok a következő évad első felében?
BB: Hivatalosan nincs átfedés, nem lesz párhuzamos működés mindkettőnk jelenlétével. Szeptembertől decemberig „business as usual”, tehát a januártól májusig tartó időszakot is a jelenlegi csapat fogja előkészíteni. Szükség lesz egy erős összedolgozásra, ami az átadás előkészítését illeti: amíg én vagyok az „aláíró”, addig próbálom a fő csapásvonalakat úgy meghatározni, hogy arról Kati is időben tudjon, de az ő hivatalos és teljes fegyverzetben való föltűnése, ami a programban is teljes mértékben megmutatkozik, 2025. szeptember elsejétől fog zajlani.
Trafó: 2006 júniusa óta dolgozol a Trafóban. Milyen gondolataid vannak azzal kapcsolatban, hogy lezárult az utolsó teljes évad, amit dolgozóként és intézményvezetőként itt töltesz?
BB: Ez a helyzet nagyon demotiváló, mert tudomásul kell venni, hogy „kifelé mész”, és ezért egyáltalán nem lehet már folyamatokban gondolkodni. Komoly tanulási folyamat számomra, hogy hogyan kell rugalmasan elszakadni. Arra gyúrok, hogy ne gondoljam azt, hogy ez a világvége.
Trafó: Az intézményvezetés mennyire állás, és mennyire vált inkább életmóddá? Ki fogod tudni majd kapcsolni az utóbbi években felöltött szerepet?
BB: Azt gondolom, és lehet, hogy túl későn jövök rá én is, hogy arra nagyon kell figyelni, hogy az embernek legyen élete az intézményen kívül is. Csak ilyen mély bölcsességet tudok most mondani, hogy tényleg csak egy életünk van, és azt nem lehet föláldozni semmilyen szent cél oltárán. Ha nem is gondolom teljesen úgy, hogy én ezt tettem, de egy kicsit többet kellett volna valószínűleg a saját életemben részt venni. Kell egy határt húzni a Barda Beáta, és a Trafó igazgatója között… És közben viszont azt is gondolom, hogy az elkötelezettség is baromi fontos.
Egyszer Benedek Nórával visszamentem egy koncertre a Millenárisba, ahol évekig dolgoztam azelőtt, és odaszóltam neki, hogy „nézd meg, hogy hogy áll ott a függöny! Szólni kell az Árpinak.” Nóra rám nézett, és azt mondta, hogy te már nem dolgozol itt. Akkor rájöttem, hogy ez tök igaz, és hogy erre figyelnem kell. Nem dolgoztam ott!
Trafó: A trafós munkádból milyen kudarcot és milyen sikert emelnél ki, akár konkrét pillanatot, akár folyamato(ka)t felidézve?
BB: Vicces, mert eredetileg nem akartam célzottan, de valahogy ez a tánchely mégis egy erős színházi, beszédcentrikus dologgá alakult át, ami egyszerre jó is, meg rossz is. Azt is szerettük volna, hogyha az, amit mi újcirkusznak hívunk, vagy kortárs cirkusznak, egy kicsit jobban megerősödik, de ez egy nehezebb ügynek bizonyult.
Másfelől nagyon örültem volna, ha sokkal erősebb a környékünkkel a viszony. Egyszer egy egyáltalán nem trafós közönségből való illetővel sétáltam itt a környéken, aki megkérdezte, hogy hol dolgozom, és mondtam, hogy itt, a Trafóban. „Ja, tudom, az ott van az Aldi mellett.” Én meg úgy gondolom, hogy az Aldi van a Trafó mellett. Ez egy sokatmondó különbség. Az is nagyon meghatározó volt, amikor itt volt Peter Brook, és a látogatása végén kikísértem a reptérre, és beszélgettünk… ott volt egy pillanat, amikor hirtelen kívülről láttam magam, és azt gondoltam, hogy ez a valaki, aki itt Peter Brook-kal beszélget, biztos nem is én vagyok.
Trafó: Ebből az évadból melyik programok voltak számodra kiemelten fontosak a tartalmuk, a formájuk, vagy a művészi megoldásaik miatt?
BB: Az Irtás nagyon fontos volt, és nekem nagyon sokat jelentett. Nagyon szép volt az, hogy Udvaros Dorottya eljött ide Jérôme Belt játszani. Rettentően fontos előadásnak tartom Raubinek Lilitől a Respect for the 23.000-t. Choy ka Fai Yishun lángokban című előadásáról azt gondoltam, hogy minden szempontból nagyon izgalmas lesz, és frissnek hat majd, aztán végül nem így alakult. A The Dan Daw Show által pedig egy csomó mindent megtanultunk arról, hogy hogyan kell a közönséggel bánni. Abszolút az volt fókuszban, hogy azok a nézők, akik eljutnak a Nagyteremig, biztonságban érezzék magukat – engem ez megindított. Nagyon tetszett, hogy milyen részletekig végig volt gondolva. Olyan nagyon, hogy időnként már azt is lehetett gondolni, hogy ezek túlzottan óvatosak, de akkor is egy konzekvens történet volt – fontos volt, passzolt az előadáshoz is.
BB: Idén a FreeSZFE számos vizsgaelőadását befogadta a Trafó. Mik a fiatalokkal való együttműködés legfontosabb aspektusai?
BB: Szeretnénk, hogy a fiatalabb generációk is megmutatkozhassanak, de nem gondolom, hogy kizárólag a FreeSZFE-seket kell támogatni. Az Irtásnak a rendezője ugyan Freeszfés, de a csapat hetven százaléka jelenleg is SZFE-s, egy osztályba járnak. Azt gondolom, hogy amikor nagyon fiatalokról van szó, akkor nekik eleve vannak „profi” mentoraik, tanáraik, akik beleszólnak, megnézik. Ugyanakkor a fiatal, ambiciózus, színház iránt elkötelezett, friss alkotók nyilván saját magukat akarják leginkább megmutatni, és legjobban a saját korosztályukkal tudnak együtt dolgozni. Érdekes az átjárás, hogy ki a rendező, ki a színész, ki az író, és hogy ezek náluk nem mindig kizárólagosan elválasztható kategóriák, hanem van mobilitás a szerepeken belül.
Trafó: Lehetséges kiegyensúlyozottan képviselni az idősebb, a közép- és a fiatal generációt is a Trafó programjában?
BB: Az egy alapvető probléma, hogy habár az idősebb generáció befutott szereplői talán még fenn tudnak maradni, egy csomó középgenerációs társulat és alkotó bajban van, mert nincs pénze. Van egy készülőfélben lévő kulturális törvény, ami azokról, akiket függetleneknek hívunk, egy szót sem ejt, és láttuk, hogy a működési pályázatban is milyen kevés pénzt voltak kénytelenek a kurátorok szétosztani. Itt ki fognak hullani alkotók, és nem tudom, hogy lehetne őket megtartani, mert a Trafó sem képes arra, hogy fenntartsa ezeket a csapatokat.
Ezenkívül pedig nagyon fontos, hogy van egy 300 fős termünk, ami más, mint a 60 fős Trafó Klub, ami viszonylag „jól muzsikál”, és nem probléma, ha néhánnyal kevesebb jegy megy. Minden iszonyatosan megdrágult, és hogyha egy alkotó összekapar annyi pénzt, hogy létre tudjon hozni egy produkciót, akkor is arra kényszerül, hogy olyan előadást csináljon, ami könnyen játszható, utaztatható, mobilizálható, és még vonzza is a közönséget. Ez általában nem nagytermi előadás, hanem sokkal inkább Klubra szabott. Persze vannak kivételek, mint a Kék Lagúna, ami speciális eset.
Trafó: Újra és újra előtérbe kerül az előadóművészeti szférában a megfelelő és biztonságos munkakörülmények megteremtésének kérdése, különös tekintettel a dolgozók egymás iránt tanúsított viselkedésére. Új fejlemény, hogy a Trafó vállalta, hogy a színházi szakszervezettel és a FESZ-szel közösen egy szabadon hozzáférhető magatartási kódexet dolgoz ki. Ez hogyan fog zajlani?
BB: Most próbálkozunk egy pályázattal, amiben egy ezt tematizáló workshopra kérünk anyagi támogatást és gyűjtünk össze embereket, akik ebben bármilyen tanácsot tudnak adni, vagy képzési lehetőségeket biztosítani. Ha elkészül egy ilyen kódex, azt mindenképpen hozzá lehetne a szerződésekhez kapcsolni. Egy aláírt szerződés persze olykor nem sokra garancia - a felelősség az, ami minden oldalról rettenetesen fontos. A másik felelőssége, hogy ha az illető eltér attól a vállalástól, amit aláírt, azt meddig engedi. Ennek is kölcsönös együttműködésen és bizalmon kell múlnia.
Nincsen meg eléggé a kultúrában a felelősség kérdése: hogy mindenki saját magának tartozik felelősséggel arra vonatkozóan, hogy egy adott helyzetekben hogy viselkedik. Vannak arra technikák, manapság már pláne, hogy hogyan tud két ellentétes érdekeket képviselő fél valamilyen módon találni egy olyan platformot, ahol el tudnak odáig jutni, hogy kialakuljon egy win-win helyzet.
Trafó: Ez az évad a Trafó történetében egy jubileumi évad is volt. Összességében milyennek értékeled?
BB: Nagyon sok szempontból egy furcsa záróévadnak gondolom, és nem csak azért, mert most volt a Trafó 25. szülinapja. Teljesen őszintén azt gondolom, hogy mostantól biztos nem úgy kell műsort szervezni, ahogy ezidáig tettük. Jó, hogy vannak tradíciók, nagyon szép dolog őket táplálni és locsolgatni, de közben történnek a világban körülöttünk olyan dolgok, amelyek szemmel láthatóan, meg füllel hallhatóan egyre inkább felgyorsulnak. Azt gondolom, hogy egy másik generációnak kell átvennie a vezetést, a programok meghatározását. Nagyon jót fog tenni mindenkinek, és inspiratív lesz a generációváltás, amivel logikusan együtt jár egy szemléletváltás is. Ilyen szempontból az idei évünk egy kvázi záróév is volt.
Trafó: A jövőbe tekintve: mi ragadott meg a leginkább Erdődi Katalin igazgatói pályázatából?
BB: Nagyon érdekes a koncepciója, de az biztos, hogy nehéz azelőtt reflektálni, hogy a koncepció találkozna a valósággal. A szemlélet alapvetően tetszik. Nyilván lesznek személyes, kisebb-nagyobb fájdalmak és örömök, de meg kell majd tanulnunk, hogy ez egy másik Trafó lesz, és ez egy pozitív dolog.
Megragadott az is, amire mindig volt szándékunk, csak aztán sosem sikerült: hogy van egy épület, különböző terekkel, és vajon hogyan lehetne ezeket együtt használni. Ez kulcskérdés Kati koncepciójában. Ehhez eddig valószínűleg nem voltunk elég invenciózusak. Bizonyos megszokásokat és ellenállásokat nem egyszerű felülírni, és a tetejébe mindig oda lyukadtunk ki, hogy anyagilag sem biztos, hogy rentábilis lenne. Katiban viszont megvan az a fajta tudás, vagy inkább szemlélet, amit külföldön szerzett, és amivel ezt fel lehetne frissíteni. Ez rettentő módon imponál.
Fotó: Kőrösi László
