Az esti meseműsor feladata, hogy az ember egész napi cselekvéssorát lezárja és előkészítse a lelket az éjszakai nyugalomra. Ezért a mese költői kell legyen, és nem fordulatos. Ne legyenek benne túlontúl bonyolult cselekményszálak vagy mélyen elgondolkodtató motívumok. Legyen csalogató attrakció, ám ezzel együtt nyugodt álmot kell biztosítania, nem lehet tehát túl élénkítő hatású. És mindezek mellett a legfontosabb funkciója természetesen mégiscsak az, hogy a nézőink ízlését és szocialista nevelését a helyes irányba tereljük. Ma esti műsorunkban keletre utazunk. Ehhez jó szórakozást kívánunk! És ne feledjék: mindig jusson eszükbe a napról – a Sugár!
Az előadás a Tamperei Egyetem Re-Connect / Re-Collect - Crossing the Divides through Memories of Cold War Childhoods elnevezésű projekt keretein belül valósul meg, annak összegyűjtött emlékei ihlették. A nemzetközi, több szakterületet felölelő kutatás posztszocialista és volt hidegháborús országok gyerekkori emlékeit vizsgálja, illetve az emlékek reprezentációin keresztül igyekszik hidat alkotni a tudományos terület, valamint a művészetek között. Célja, hogy párbeszédet létesítsen azok között, akiket a többszörös – geopolitikai, gazdasági, generációs és kulturális – határok elválasztottak egymástól, és amely határok, habár más formában, de ma is élnek.
Írta: Bíró Bence, Kiss-Végh Emőke, Ördög Tamás
Játsszák: Georgita Máté Dezső, Kiss-Végh Emőke, Kövesi Zsombor e.h., Ördög Tamás, Rába Roland, Stork Natasa, Terhes Sándor, Urbanovits Krisztina
Dramaturg: Bíró Bence
Jelmeztervező: Kiss Tibor - Je Suis Belle
Rendezőasszisztens: Molnár D. Márk
Rendező: Ördög Tamás
A kutatás vezetői: Zsuzsa Millei és Nelli Piattoeva (Tampere University, Finnország), Iveta Silova (Arizona State University, USA)
coldwarchildhoods.org
Külön köszönet: Kaszányi Roland
Támogatók: Kone Foundation, Finnország
"Mintha egy balatoni kempingben lennénk a nyolcvanas években, de az is lehet, hogy bepattantunk a Wartburgba, és leugrottunk a telekre egy forró augusztusi szombaton. S ahogy ilyenkor illik, be is indul az iszogatás és a baszogatás: alkoholgőzös családi perpatvar az unos-untig ismételgetett, ezredszer is feltörő régi sérelmekkel. Mintha semmi sem változott volna az elmúlt harmincvalahány évben. Vagy mégis?"
"Ami igazán megfogott engem és a csapatot is abból az időszakból, az az, hogy mennyire más volt akkor az idő tapasztalata. Elemi élményem a kordokumentumokat nézve, olvasva, hogy van idő hosszan felolvasni a híreket, van idő egy ötperces bűvészmutatványra a tévében, van idő tv-tornára, hosszan előadott esti mesékre – egyszerűen sokkal lassabb, nyugodtabb volt az élet. Közhely, de valóban nem az volt a tempó, mint most. Az előadásban ezt a kétféle médiavilágot, a nyolcvanas évek tévéműsorainak és a mai kor Facebookjának, Instagramjának világát ütköztettük egymással."
"Az esti tévémaci ismert felvezető dallamaival kezdődik a Dollár Papa Gyermekei KELET című előadása: Ördög Tamásék az ismeretlenbe váltottak jegyet, ugyanis nem egy klasszikus szövegnek a magyar színház játékmódjához képest invenciózus megrendezésére vállalkoztak (ahogy ezt korábbi munkáikkal tették), hanem problémákból kiindulva készítettek egy sajátszerzős előadást."
"A színpadi alig fedettség, ha nem feltétlenül a színészi, de az emberi kiszolgáltatottság jelzése is egyben. De nem a testekre figyelünk, csak arra, hogy ki elfogadja és használja, ki sanyargatja, ki értéksemlegesen, már-már cinikusan viseli azt, ami adott - ez van, ha már bejöttél/ megszülettél, itt maradsz, és végigcsinálod. Jó esetben - ezen a színpadon - karcos humorral és tökéletes ritmusérzékkel. Mi pedig talpig maszkban csüggünk a tulajdonképpen abszolút nihilista, koravén tiniblog önkielégítő adásán. Távol-Kelet? Ugyan! Nem éppen a remény színháza ez, de sokkalta őszintébb és árnyaltabb annál."
"Van valami zavarba ejtő ebben az előadásban. Sokáig az kattog az ember fejében, hogy mire fut ki ez az egész? Nevetgélünk valamikori önmagunkon, vagy (korosztálytól függően) a szüleinken, nagyszüleinken? Nosztalgiázunk kicsit az emlékeinken? Hogy ennél több van benne, abban a bizonyos (szintén zavarba ejtő) utolsó jelenetben derül ki. Le lehet-e szakadni végzetes sérülések nélkül a múltról? Hátra lehet-e hagyni lélekben is a hazát és a családunkat? Kísérnek vagy kísértenek a gyerekkorunk emlékei?"
"Mostanában Dollár Papáéknál az asztal az a kályha, ahonnan elindulunk – mindig ott van, mint valami origó, amihez lehet kapcsolódni, amitől el lehet indulni, mint a totyogó gyerkőcnek, aki az első útjaira indul."
"A Kelet oda tart, ahova a Család trilógia tartott. Ez az a téma, ami nonstop a leginkább érdekel, azaz a család mint helyzet, mint megmutatni való dolog.