Gálhidy Sára Freeszfe-s diplomarendezése gazdagon rétegzett, a realistát a szürreálissal ötvöző, a zenés színház műfaját újraértelmező munka, amelyet eddig csak rendhagyó helyszíneken, az M3-as felüljárója alatt, illetve az egykori fegyvergyár, az Arzenál Klub indusztriális tereiben játszottak a fiatal alkotók. Most először lesz színházi térben látható, ezúttal a Trafó Nagyterme válik a rituálé terévé.

„Semmi sem szomorúbb annál, mint egyedül találni magunkat önmagunkkal. És beletekinteni tulajdon lelkünkbe.

Messzire sodornak minket a hiábavaló szenvedélyek, beszennyeznek minket bűnös hajlamaink, betelepszik szívünkbe az ezer és ezer jogosulatlan vágy. Ha magunkba nézünk, csak a borzalmas ürességet látjuk, kegyetlen lelkiismeret-furdalásokat, iszonyú gondolatokat, és szomorú töprengéseket. Ezért hajhásszuk az önmagunkról való elfeledkezést a hiábavaló tevékenységekben és az örökös szórakozásokban. Félünk a szabadidőtől, mert az unalom jelének tekintjük, és azt hisszük, hogy a kívülről jövő gondok összevisszaságában és sokaságában találjuk meg azt a boldogító mámort, amelynek következtében úgy járunk-kelünk, hogy már észre sem vesszük, és többé nem érezzük önmagunk súlyát.
Akik szeretnek, azok képtelenek egymással lenni, akik együtt vannak, képtelenek szeretni egymást, aztán kitör a háború: Irma gyászolja Hermant, Herman gyászolja Irmát, Valter gyászolja Lujzát, Lujza gyászolja Valtert, Berta gyászolja az anyját, Konrád gyászolja saját magát. 

Mindenki halott, csak az opera él. De hogy lehet az éneklés illúzióját kelteni éneklés nélkül, ki az az Albert, és mi történik ott, ahol leveszi a kezét az emberekről az Isten?”

(Gálhidy Sára, Szauer Lilla)