Nem közvetítünk színházi térben létező előadásokat. Olyan produkciókat mutatunk be, amelyek kifejezetten online médiumra születtek, vagy ott alakulnak újra. Azért és azzal a tudattal készültek, hogy a néző egy képernyő előtt ül. Visszanézni pedig nem lehet, csak akkor történik, amikor van: élő.
A kitelepített kelet-európai német család leszármazottja meg akarja érteni, miért tud alig valamit a családtörténetéről. Személyes kutatási projekt, amely egy archív hangfelvétel segítségével világít rá a felejtés technikáira.
Néhány évvel ezelőtt egy néprajzi hangarchívumban kutakodott Oliver Zahn, amikor beleütközött egy dalba, amely azóta sem hagyja nyugodni. Egy, a II. világháború után kitelepített német énekel rajta a menekülésének és az új hazába érkezésének tapasztalatairól. Oliver Zahn nagyszülei és dédszülei is kitelepített németek, de mindaddig keveset tudott a családja történetéről. Emlékezetében ez a rész gyakorlatilag üres, a felejtésre irányuló stratégia tehát sikeres volt.
Ebben az online előadásban otthon ül a laptopja mellett, és arra hívja a közönséget, hogy együtt megértsék, milyen módon jöhet létre egy ilyen üresség az emlékezetben. Mert a felejtés nem csak megtörténik: döntés eredménye. De vajon figyelmeztetés vagy inkább szükségesség?
Oliver Zahn koreografált esszéi legtöbbször a történelem, a nacionalizmus és a test témái körül forognak – dokumentumalapúak és személyesek. A karlendítés gesztusának kultúrtörténetéről szóló Helyzet kinyújtott karral című előadása 2019-ben volt a Trafóban.
Az Óda a felejtéshez – második rész (Lob Des Vergessens, Teil 2) című online előadás az Óda a felejtéshez (Lob Des Vergessens) című színpadi előadás szólóban bemutatott folytatása.
Rendezte és előadja: Oliver Zahn
Dramaturg: Felizitas Stilleke
Oliver Zahn produkciója kooperációban a GIFT Gateshead-del. Alapította a Take Care Programme of Fonds Darstellende Künste.
"Izgalmas részt venni a folyamatban; Zahn jó érzékkel rejti el előlünk a premisszáit, megadva nekünk az élményt, hogy élőben, jelentősebb előrelátás nélkül juthassunk el a megfelelő megállapításokhoz. Ezzel tulajdonképpen két fontos elemét is sikerült integrálnia a színháznak. Egyfelől az előadás és befogadás folyamatának egyidejűségét, s az ebből fakadó kockázatot, annak minden feszültségével, másfelől pedig a nézői szerepvállalás élményét – az érzést, hogy szükségesek vagyunk az előadáshoz, s közünk van a történésekhez."
"Az én célom az volt, hogy olyan darabot hozzak létre, amely a járványhelyzet után sem évül el – ezért is írtam új folytatást ahelyett, hogy valami korábban színpadra tervezett dolgot adaptáltam volna a képernyőre. Internetalapú művészet a járvány előtt is létezett, és utána még inkább létezni fog. De szerintem nem a színházat helyettesítő, hanem teljesen önálló műfajként érdemes tekintenünk rá."
"Zahn állati okos manipulátor (hogy tényanyaga hány százalékban igaz, bele se gondolok): az élőben begépelt szövegeket néha „elrontja”, épp annyi időt hagyva a nézőnek, hogy rácsodálkozzon egy-egy problematikus szekvenciára, majd gondosan kitörli és újraírja őket, de akkor már késő - az eredeti nyoma palimpszesztként ég a monitorra."
"Az orosz népdalra (a Valahol a Volga mentén dallamára) költött német szöveg kapcsán azt a szakadékot demonstrálja a lecture performance-nak is tekinthető előadás, mely a dalban tárolt emlékek és a Zahn emlékezethiánya között alakult ki. A rés a felejtés kitágított momentuma, melybe egy digitális, archív hangfelvétel ékelődik be. Az esemény folyamán ismételten rés ékelődik a korábbi hasadékba, mert az elektronikus hangfájlt másodpercek alatt törlik. Ez egy performatív tett, hiszen a fájl törlése élőben történik: tartalom kijelölése és Backspace. Mechanikusan erőszakos tett: a gép parancsra felejt. Vissza az űrbe, a semmibe. Rés."