One descendant of displaced Germans from Middle and Eastern Europe wants to understand why he barely knows anything about his family history.
A number of years ago in the ethnographic sound archive of displaced Germans from Middle and Eastern Europe after the Second World War Oliver Zahn stumbled across a song that has remained with him ever since. In it one displaced German sings of his experiences of displacement, flight and arrival in a new homeland. Oliver Zahn is the grandson and great-grandson of displaced persons but until now he has had little contact with his family’s history. This part of his memory is practically empty, embodying the success of collective strategies of forgetting.
In this online performance he sits at home on his laptop, invisible to the audience, and invites them to join him in a collective attempt to understand how this empty space in his memory was created. It becomes clear that forgetting doesn’t just happen: it is the result of a decision. Is it a warning or a requirement?
Oliver Zahn's choreographic/discursive essays often revolve around history, nationalism and the body - they are ethnographic, archive-based and include self-experiment. His performance Situation with Outstretched Arm on the cultural history of the “Hitler Gruss” gesture was presented in 2019 in Trafó.
LOB DES VERGESSENS, TEIL 2 is a standalone sequel to the stage performance LOB DES VERGESSENS.
We stream the show through a Zoom webinar. Oliver Zahn will share his own desktop in real time and tell us his story with the help of his own documents and the internet. There will be a Q and A section after the show, in English language.
By and with: Oliver Zahn
Dramaturgy: Felizitas Stilleke
A production by Oliver Zahn in co-operation with GIFT Gateshead. Funded by the Take Care Programme of Fonds Darstellende Künste.
"Izgalmas részt venni a folyamatban; Zahn jó érzékkel rejti el előlünk a premisszáit, megadva nekünk az élményt, hogy élőben, jelentősebb előrelátás nélkül juthassunk el a megfelelő megállapításokhoz. Ezzel tulajdonképpen két fontos elemét is sikerült integrálnia a színháznak. Egyfelől az előadás és befogadás folyamatának egyidejűségét, s az ebből fakadó kockázatot, annak minden feszültségével, másfelől pedig a nézői szerepvállalás élményét – az érzést, hogy szükségesek vagyunk az előadáshoz, s közünk van a történésekhez."
"Az én célom az volt, hogy olyan darabot hozzak létre, amely a járványhelyzet után sem évül el – ezért is írtam új folytatást ahelyett, hogy valami korábban színpadra tervezett dolgot adaptáltam volna a képernyőre. Internetalapú művészet a járvány előtt is létezett, és utána még inkább létezni fog. De szerintem nem a színházat helyettesítő, hanem teljesen önálló műfajként érdemes tekintenünk rá."
"Zahn állati okos manipulátor (hogy tényanyaga hány százalékban igaz, bele se gondolok): az élőben begépelt szövegeket néha „elrontja”, épp annyi időt hagyva a nézőnek, hogy rácsodálkozzon egy-egy problematikus szekvenciára, majd gondosan kitörli és újraírja őket, de akkor már késő - az eredeti nyoma palimpszesztként ég a monitorra."
"Az orosz népdalra (a Valahol a Volga mentén dallamára) költött német szöveg kapcsán azt a szakadékot demonstrálja a lecture performance-nak is tekinthető előadás, mely a dalban tárolt emlékek és a Zahn emlékezethiánya között alakult ki. A rés a felejtés kitágított momentuma, melybe egy digitális, archív hangfelvétel ékelődik be. Az esemény folyamán ismételten rés ékelődik a korábbi hasadékba, mert az elektronikus hangfájlt másodpercek alatt törlik. Ez egy performatív tett, hiszen a fájl törlése élőben történik: tartalom kijelölése és Backspace. Mechanikusan erőszakos tett: a gép parancsra felejt. Vissza az űrbe, a semmibe. Rés."