Interjú Cláudia Dias koreográfussal és Karas dramaturggal

A Kedd: Minden, ami rendi és állandó, elpárolog a menekültválságra hívja fel a figyelmet. Az előadás központi eleme egy fonaldarab, mellyel Cláudia Dias és Luca Bellezze élő animációt hoznak létre egy terepasztalszerű színpadon. Egy 10 éves kisfiú történetét mesélik el, aki Szíriából Olaszországba vándorol, miután a szüleit és a nagyszüleit több országból is kiutasítják. Cláudia Dias koreográfussal és Karas dramaturggal beszélgettünk közös alkotói folyamatukról, személyes és szakmai elveikről, valamint a Keddről.

Trafó: Honnan ismeritek egymást? Mióta dolgoztok együtt?

Cláudia: Karas-sal több, mint 30 éve nagyon jó barátok vagyunk. Régen ugyanahhoz a művészcsoporthoz (Ninho de Víboras) tartoztunk, és mindketten itt kezdtük az alkotói pályafutásunkat is; ő a színház, én a kortárs táncművészet területén. Később Joao Fiadeiro-val dolgoztam együtt csaknem tíz éven keresztül, aztán pedig belevágtam a Seven Years Seven Pieces c. projektembe, ahová meghívtam Karas-t is — eredetileg csak az egyik előadás narrátorának, de végül az egész projekt dramaturgjává vált. Nagyon sokat jelent, hogy részt vesz valaki a munkámban, aki olyan jól ismer, mint ő. Karas a jobb kezem.

Karas: Cláudia-t nem érdekelte soha, hogy “rendesen” űzze a kortárs táncot, és én is mindig ugyanígy éreztem a színházzal kapcsolatban. De talán ami a munkánkhoz való hasonló viszonyunknál is fontosabb a kapcsolatunk szempontjából az az, ahogyan az emberi testet, és a testben rejlő kifejezési lehetőségeket látjuk. Ebből fakad a közös alkotói hangunk.

Trafó: A Kedd a második darabja Seven Years Seven Pieces című, 2015 óta fejlesztett projekteteknek, mely a hét egy-egy napjának munkacíme alatt minden évben új témát ölel fel. Mi motivált abban, hogy egy ilyen hosszú távú projektbe vágjatok bele? 

Cláudia: Az ötlet már 2011-ben megszületett. Akkoriban egy jelentős gazdasági, politikai és társadalmi válság volt Portugáliában, mely kihatott a kulturális szektorra is. Aki művészettel foglalkozik, már annak is örült, ha projekt alapon akár 1-1 hónapig volt munkája. Ilyen tekintetben kifejezetten politikai döntés volt egy éveken át tartó projektbe belevágnom — de egyébként is foglalkoztatott akkoriban az időhöz, és főleg a hosszabb etapokhoz fűződő viszonyom. 

Trafó: Hétfőtől péntekig már el is készültek az előadások. Milyen terveitek vannak a hétvégére?

Cláudia: A Hétfő az Európai Unió szerepét fejtegeti. A Kedd a menekültekről szól, a Szerda a neoliberalizmus és a halál viszonyáról, a Csütörtök a nők emancipációjáról, a Péntek pedig a jövőről, illetve a világ végéről. Most éppen a Vasárnapon dolgozunk, ami egy összefoglaló darab lesz: minden alkotó részt vesz majd benne, aki eddig bármilyen módon kapcsolódott valamelyik darabhoz. Ezután térünk majd rá a Szombatra, amiben a Seven Years Seven Schools című mellékprojektünkben közreműködő diákok fognak részt venni.

Az adott nap és a téma, vagy a meghívott alkotó kiválasztása között egyébként nincs összefüggés: van egy listám azokról a művészekről, akikkel szeretnék valamikor együtt dolgozni, de ezen kívül semmilyen szempontból nincs megtervezve, hogy kit mikor fogok felkérni, csak az számít, hogy akarjunk együtt dolgozni.

Trafó: Cláudia, te sokáig dolgoztál együtt Joao Fiadeiro-val, aki 1995-ben kidolgozta a CTR (valós idejű komponálás) technikáját. Mennyire maradt mérvadó a saját alkotói folyamatodban ez a megközelítés?

Cláudia: A CTR az improvizáció és a kompozíció átfedése. Döntéseken alapul, pontosabban a döntés cselekedetén, miközben alapvetően improvizálunk. A csavar abban rejlik, hogy nem impulzus, hanem döntések — tehát egy kompozicionális elem — útján vezetjük végig az improvizatív folyamatot. Ez az alkotói munkám alapját képezi, mióta Joao-val dolgoztam. Olyan keretbe tereli az alkotói folyamatot, ahol nem tudhatjuk, hogy mi, mikor és miért fog történni — csak azt, hogy miképp.

Trafó: Az egyik workshop-od leírásában olvastam is egy ehhez kapcsolódó idézetet: azt mondtad, hogy „az előadóművészet nem lehet egyenlő azzal, hogy valamit színlelünk. Akkor válhatunk igazán tudatossá egy fiktív térben, amikor feladjuk a valóság színlelését”.

Cláudia: Amikor az ember egy stúdióban van, vagy egy színpadon, az nem a realitásról szól. Ezek fiktív terek, ahol a valóságnak csupán valamilyen minőségével tudunk kiemelten kapcsolódni, és szerintem nagyon fontos, hogy ezzel tisztában legyen egy alkotó. A CTR legfontosabb alapelve, hogy ne akarjuk rögtön kitölteni valamivel azt, amit még nem tudunk, hanem merjük szabadon és elvárások nélkül hagyni, hogy kibontakozzon az ismeretlen és szembesülhessünk valamivel, ami váratlan. Úgy szoktam megfogalmazni, hogy ez a módszer teszi lehetővé számomra, hogy felfedezzem, miről szóljanak a darabjaim, ahelyett, hogy kitalálnám.

Trafó: Hogy néz ki a folyamat a gyakorlatban? Milyen stációkból áll?

Cláudia: Mivel sem én, sem az alkotótársam nem tudjuk előre, hogy min fogunk dolgozni, az egyetlen rendelkezésünkre álló eszköz a “várakozás”. Ilyenkor leülünk egymással szemben, és várunk — egészen addig, amíg meg nem érkezik a vendégalkotó első mozdulata: az első “gesztus”. Ezután mindent kibontunk, ami abban a gesztusban fellelhető, és addig megyünk vele előre, amíg össze nem áll körülöttünk az előadás.

Trafó: A Keddhez Luca Bellezze-t hívtad meg, aki egy hivatásos bohóc. Neki mi volt az első gesztusa?

Cláudia: Ültünk egymással szemben, majd Luca felkelt és mellém ült, így már egy irányba néztünk. Két ember egymás mellett, akik néznek — valamit. Elhatároztuk, hogy annak a kérdésnek a kibontásával fogunk foglalkozni, hogy mi az, amit együtt nézünk.

Trafó: Hogyan jutottatok el ettől a gesztustól a témáig, ami a menekültválság köré fonódik?

Cláudia: Az első gesztus után Luca és én elkezdtünk tapasztalatokat gyűjteni: különböző helyszíneken néztük egyszerre ugyanazt. Nagy sétákat tettünk és a téren belül is kísérleteztünk, például különböző tárgyak és anyagok behordásával, amiket aztán együtt vizsgáltunk meg. Luca egyszer behozott egy kötelet, amivel egyből elkezdtünk rajzolni, formákat alkotni — és az egyik alakzatban egyszer csak kirajzolódott előttem a Földközi-tenger. Akkoriban Portugáliában és Olaszországban is (ahonnan Luca származik) a menekültválságról zengett a sajtó... talán emiatt asszociáltunk mindketten erre a témára.

Trafó: Beszéljünk kicsit a szövegről — a Kedd egy 10 éves kisfiú útját beszéli el, aki Szíriából Olaszországba menekül miután a szüleit és a nagyszüleit kiutasítják Palesztinából és Libanonból is. Hogy talált rátok Omar története?

Cláudia: A történet fikció, de történelmi tényeket vesz alapul. Egyedül kezdtem el írni, de azt éreztem, hogy nem tudok eleget a témáról, hiszen sosem voltam menekült — nem akartam úgy tenni, mintha átéltem volna azokat a dolgokat, amikről szó esik. Felvettem a kapcsolatot egy újságíróval, José Goulão-val, akinek ez a szakterülete, és végül az ő segítségével született meg a szöveg. Azért döntöttünk úgy, hogy egy kisfiú legyen a fókuszban, mert így feltárhattuk a szüleinek és a nagyszüleinek a múltját is, ezáltal a közönség elé tárva a jelenség csaknem 50 éves múltját. José már többször járt Palesztinában, így az ő tapasztalataiból rengeteg konkrét információt emeltünk át — olyanokat is, amelyek kifejezetten költőinek tűnhetnek. Például sok menekült tényleg a mai napig őrzi hátrahagyott házának a kulcsát. Ezek a relikviák olyan otthonokhoz tartoznak, amik már nem léteznek. Gyakran már azok a falvak vagy városrészek is eltűntek, ahol elhelyezkedtek.

Trafó: Az előadás közben különleges hanghatásokat is hallunk...

Karas: A hangot Luca komponálta foley technikával, melyet jellemzően a filmiparban alkalmaznak. Az pedig az én ötletem volt, hogy kipróbáljuk a hagyományos színházi és komédiabeli technikáknak (ahol a fizikai nyelvnek mindig a szöveghez kell igazodnia) az ellenkezőjét: legyen a szöveg által keltett hatás az utolsó, ami eljut a közönséghez. Így egyfajta hierarchiája lett ezeknek a rétegeknek: az alapot a foley-hangzások adják, erre jön az élő animáció, és végül a szöveg a kivetített feliratokon át.

Trafó: Osvaldo Cavandoli olasz rajzfilmsorozata, a Menő Manó is visszaköszön a választott ábrázolási módszeretekben — ez is az olasz alkotótársatok ötlete volt?

Cláudia: Nem, a Menő Manót inkább én hoztam be. Amikor kicsi voltam, volt egy szuper műsor a tévében, amit Vasco Ganja vezetett, és minden héten más animációs műveket mutatott be. Itt találkoztam Osvaldo Cavandoli munkájával is először. Odavoltam érte, hogy egy egyszerű vonalból egész világok jöhetnek létre, amik aztán újra és újra megváltoznak, végtelen számú jelenetet tárva elénk.

Trafó: Eddigi munkáid közül ennek a projektnek van a legerősebb politikai vonatkozása. Milyen tapasztalataid vannak az eddigi fogadtatásáról? 

Cláudia: A Kedd sok programszervezőt megijesztett már... Volt, hogy azt mondták, bár nagyon szép és költői a darab, ideológiai problémák miatt nem tűzhetik műsorra. Nem tudom, hogy a darabnak vannak-e ideológiai problémái, vagy máshol van valójában a gond…

Karas: Én azt tapasztaltam, hogy az emberek egyből asszociálnak egy bizonyos nézőpontra, amikor kiderül, hogy a darab az izraeli-palesztin konfliktuson alapul. Sokszor már kapásból azt a visszajelzést kaptuk, hogy ez egy egyoldalú történelemszemlélet, miközben mi inkább azt látjuk, hogy az elmúlt 60-70 évben a média által közvetített narratíva az, ami kifejezetten elfogult. A Kedd szövege valójában egy nagyon intim utazást követ nyomon – Omar utazásán keresztül ez a kérdés a megszokottnál személyesebb tónusban jelenik meg. Talán épp itt is volt már az ideje, hogy egy ilyen perspektíva is teret kapjon ebben a témában.

Trafó: …Arról nem is beszélve, hogy a menekültválság kérdése is legalább olyan releváns ma az egész világon, mint 2017-ben volt. 

Cláudia: Pontosan. Viszont a darab bemutatója óta teljesen megváltozott a téma ábrázolása a portugál médiában, és ez a közvéleményre is nagy hatással van. Pár éve még naponta szerepelt a hírekben, mára viszont szinte teljesen eltűnt. Nagyon sok múlik ezen a láthatóságon, vagy épp láthatatlanságon, amiről végső soron természetesen a politika dönt... nem feltétlenül tükrözi a jelenség valódi állapotát. Tudjuk, hogy százezrek kényszerülnek a mai napig menekülésre az otthonaikból, a hazájukból — tudjuk, hogy tengereken, óceánokon át, vagy akár gyalogosan kényszerülnek útnak indulni, és azt is tudjuk, hogy ennek az útnak a során rengetegen életüket vesztik.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy a sorsuk nem csak a fogadó országok kormányainak a felelőssége, hanem a miénk is — és hogy minél láthatatlanabbak ők, annál nagyobb ez a felelősség. Így hát a Kedd központi kérdése szerintem fontosabb, mint valaha. Pedig jobban örülnék, ha mostanra értelmét vesztette volna a darab. Ha már okunk sem lenne arra, hogy előadjuk. 

--

Fotó: João Miguel Fonseca

A Kedd: Minden, ami rendi és állandó, elpárolog január 28-án kerül bemutatásra a Trafóban.

--