Társadalmi ultrahang - UH Fest 2019

Mennyire határolja körül magát szubkulturálisan az UH Fest? 

K: Az UH Fest szoros kapcsolatot ápol számos szubkultúrával, de nagyon fontos, hogy kultúrák között is indítunk párbeszédet. Kimondott cél, hogy a fesztivál felülemelkedjen bizonyos szubkulturális korlátokon és bezárkózásokon. Ez a nemzetközi színtéren is köztudott rólunk, és igyekszünk olyan előadókat egymás mellé rakni, ami olykor provokatív, de legalábbis képes tágítani a résztvevők szemléletét. 

Organikus kapcsolatot ápolunk a zenei közeggel. Érdekes, hogy a fellépőink rendszeresen szerepelnek “év legjobbjai” típusú rangsorokon, de ilyesmi miatt ritkán léptetünk fel bárkit, sokszor fordított a folyamat: nemrég megjelent valahol, talán a The Quietus-on egy lista az év eddigi 100 legjobb lemezével, és az előadók közül az elmúlt két évben konkrétan tizet felléptettünk. Az UH-ra hatványozottan igaz, hogy a közönség új előadókkal, műfajokkal kerülhet kapcsolatba szubkultúrától függetlenül. Elkötelezett, változatos és folyamatosan megújuló közönséget látok magunk körül. 

Az előadók vonatkozásában is jellemző a kizökkentés, a ‘safe space’-ből való kimozdítás?

K: Olyan közeget és helyzeteket hozunk létre, amelyben a ‘safe space’ jelen is van meg nem is. A közönségünkben kialakult egy norma; a koncerteken valóban hallgatnak, odafigyelnek és tiszteletben tartják az előadókat és egymást, ilyen szempontból a fesztivál biztonsági zóna. Másrészt nagyon sok olyan művészileg, zeneileg provokatív pillanat fordul elő, ami kizökkentheti őket a komfortzónájukból. Erre sokszor fel kell készíteni a művészeket is, akik megszokták, hogy adott jellegű bulikban lépnek fel. Itt egymásra reagálva, egymáshoz képest kell önmagukat gyakran meghatározni. Igyekszünk nem egyértelmű szituációkat teremteni. 

Nun András (bal) és Puskár Krisztián (jobb) az UH Fest főszervezői

Az UH Fest meghatározásakor hangsúlyozzátok a párbeszéd szerepét. Milyen dinamikák jellemzőek ezt illetően a közönség és a művészek között?

K: A fesztivál összerakását egy erős kritikai gondolkodás határozza meg. Ha a közönségünket kell jellemezni, rájuk is ugyanez igaz. Nem feltétlenül ájulnak el három nagyobb basszustól, és egy látványos vizuális show-tól, a hallgatás mellett gondolkodnak és kritizálnak is. Vannak megosztó fellépéseink, van párbeszéd - de persze zenei-élményekről, sokszor klasszikus koncert felállásról beszélünk, így a párbeszéd ebben az esetben absztraktabb fogalom.

Másmilyen párbeszéd a térrel való játék. Nem a legegyértelműbb helyszínekre visszük a koncerteket, ami diskurzust hoz létre a várossal is. Az elmúlt években sok hely bezárni kényszerült, nagyon nehéz művészeti- és koncerttereket fenntartani, mert elég ellenséges a városi környezet. Ezt mi is a bőrünkön érezzük, komoly logisztikai kihívás a szervezésben.

Beemeltek nem zenei profilú helyszíneket is, mint például a Műtő vagy az Artus Stúdió. Célotok a művészeti műfajok közötti átívelés?

K: Kísérleti fesztiváloknál jellemző trend, hogy mindent audiovizuálissá próbálnak tenni. Ennek megvannak a maga veszélyei; a spektákulum kimondottan vagy akár kimondatlanul elvárássá képes válni. Nehéz ezt az egyensúlyt fenntartani, de mi kifejezetten zenei fesztválként határozzuk meg magunkat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem vagyunk folyamatosan kapcsolatba más ‘műnemekkel’, mint például a képzőművészettel. 

Nem ez a fókusz, de minden évben vannak programok, előadók amik kapcsolódnak más területekkel, idén Robert Curgenven lesz ilyen. A TRIP hajóra és a MŰTŐ-be hozza két audiovizuális munkáját, melyek rendkívül érdekes alkotások. Ezt pontosan azzal emeljük ki, hogy a műfajból egyedüliként mutatjuk be őket a fesztiválon. A párbeszédre visszautalva nagyon fontos része volt az együttműködésnek, hogy Robert Curgenven és a MŰTŐ - kurátorok, művészek, önkéntesek - együtt dolgozták ki a szerdán (okt. 2.) bemutatásra kerülő hanginstalláció koncepcióját. Számára fontos volt, hogy mi, fesztiválként beszálljunk a munkába, konstruktívan kritizáljuk őt, meglátásokat adjunk neki, melyek segítik az ő elképzeléseit is. A MŰTŐ egyébként nagyon közel áll hozzánk, egyrészt mert jó barátaink, szervesen kapcsolódnak a fesztivál önkéntesi, és művészeti hálójához, másrészt egy olyan kicsi független szerveződés, amelyet mi is szívesebben támogatunk.

A szervezők és a résztvevők nem kizárólag zenében érdekeltek, hanem egyéb területeken is dolgoznak. A hangokkal való dolgozás nem csak koncertekhez kapcsolódik. De semmiképp sem gondolkodunk profilváltásban nemzetközi trendek miatt. 

Puskár Krisztián és Nun András’

Milyen a kapcsolatotok a feltörekvő magyar zenészekkel? Támogatjátok őket valamilyen formában?

K: Amikor a fesztivál 7-8 éve újradefiniálta magát, akkor futott az UH DEMO, melynek keretein belül kizárólag olyan magyar fellépőket kerestünk, akiknek bemutatkozási lehetőségre volt szükségük, ebből később elég sokan kinőttek: a12z, Gosheven, Lázár Gábor, Mikolai Martin, Kis Rajmund, Kovács Gábor, és még sokan mások, közel 100 magyar előadót vagy formációt léptettünk fel, nagyrészük azóta is aktív. A DEMO-hoz való viszonyunk megváltozott, mert megváltozott a környezet is, és nem akartunk repetitív rutinná válni. Most már kevésbé van szükség ennek eredeti formájára, szerencsére rengeteg az önszerveződés. De egész évben folyamatosan járunk koncertekre, figyeljük a magyar feltörekvőket, és akit izgalmasnak találunk, azt felléptetjük.

Mennyire kell szakmailag magabiztosnak lenni a kísérletezéshez?

K: A kísérletezésben kezdettől fogja mindig volt egy kettősség - ma elcsépelt, sőt piaci fogalommá, címkévé alakul -, de eredetileg létezik az akadémiai kísérleti vonal, ami mögött van egy stabilan kidolgozott elméleti és technikai háttér. Akár tudományos, innovatív jellegű művészeti munkafolyamat. A másik ág a teremtő, inspiratív dilettantizmus, ami sokkal inkább köthető a hálószoba zenéléshez. Ezeket szeretjük egymás mellett megmutatni, mindkét vonal képviselteti magát a fesztiválon. Egy kicsit jobban kapcsolódunk az utóbbihoz, inspirál minket a maguk útját kereső, DIY gyakorlatban tanuló és fejlődő előadók. Ez hibákon alapuló alkotási forma.

Beszéltünk kritikai gondolkodásról, párbeszédről, sokszínűségről, ezek mind az UH Festre jellemző szociális érzékenységet igazolják, de ezen belül inkább társadalmilag elkötelezettnek vagy tudatosan politikusnak mondanátok magatokat?

K: Több okból kifolyólag nem tudunk nem társdadalmilag elkötelezettek lenni; egyrészt olyan gondolatok miatt amiket egyenként a mindennapi életünk során képviselünk. Ezek organikusan ivódnak be a fesztiválba, ami így mindenképpen reagál aktuális kérdésekre. Az elmúlt években is jellemző volt hazai eseményekre való reflektálás, például a 2 évvel ezelőtti ‘külföldről támogatott fesztivál” kampányunk - a posztereken az előadók nevét eltakarta, egy ‘külföldről támogatott fesztivál’ felirat. A fesztivál múltjában sok olyan társadalmi projekt van, ami kiemeli a társadalmi elköteleződést, és politikailag is reflektál. Ilyen volt például a Go Social közel tíz éve, amikor Nun Andrásék magyar és nemzetközi zenészekkel látogattak meg többek között menekülttáborokat, és hoztak létre ott közös programokat.

Van azonban egy visszatetsző oldala is ennek a jelenségnek. Vannak fesztiválok - akár testvérfesztiváljaink - akik marketing megfontolásból programszerűen találnak ki mottókat, társadalmi üzeneteket. Előfordulhat, hogy egy szlogen nem mindig lesz ugyanannyira megtöltve tartalommal, hanem muszájból igyekszik mozgósítani az embereket. Nekem ez kicsit olyan, mint a multik társadalmi szerepvállalása, amely mögött lényegében piaci számítások és érdekek állnak. Igyekszünk elkerülni, hogy nálunk ez marketing rutinná váljon. Az elkötelezettségünk megmutatkozik abban is, hogy önkéntesen, és nem profit alapon csináljuk a fesztivált.

Sote: ‘Parallel Persia október 5-én a Trafóban’

K: Minden évben erős line-up-ot visszük a Trafóba. Nekem különösen kedvesek az idei előadók, ott van Ata Ebtekar azaz Sote, aki három éve szintén a Trafóban lépett fel, akkor még szólóban. Van egy nagyon szép konceptuális trió felállása, ahol két másik zenésszel (Arash Bolouri, Pouya Damadi) az innovatív elektronikát a perzsa hagyományokkal, tradicionális hangszerekkel ötvözi. Ebből egy párhuzamos valóságot - Parallel Persia - hoznak létre, amely reflektál az iráni jelenre, politikai valóságra, de a zenei hagyományok hibrid továbbélésére, innovatív mutációira is. Keiji Haino és Pándi Balázs szintén közel áll a szívünkhöz, Balázs régi közreműködőnk, barátunk, többször játszott már a fesztiválon. Keiji Haino a japán avantgárd és experimentális rock ikonikus alakja, radikális színpadi perszónával. Kettejük felállása már évek óta szerepel nemzetközi fesztiválokon, de a magyar közönség először találkozhat a duó produkciójával. Lea Bertuccira kíváncsiak vagyunk, mert sokra tartjuk az elmúlt években kiadott munkáit. Rendkívül izgalmas szaxofon művész, aki a tér és a hang együtthatásaiból elektronika segítségével alkot.