Laci&Balázs: A nap alatt - Balázs Kata nyitóbeszéde

Laci&Balázs: A nap alatt - Balázs Kata nyitóbeszéde

Köszöntök mindenkit a Laci és Balázs művészpáros, azaz Hatházi László és Antal Balázs legújabb közös murális munkájának létrejötte alkalmából.

A Lánchíd budai hídfőjén a mindennapi városhasználatban észrevétlenül bújik meg egy címer, Sina Györgyé, az eredetileg görög vlach Szinasz kereskedő-iparos család sarjáé. Ez a 19. század első felében a családja sikeres iparfejlesztésének köszönhetően báróvá lett mecénás elengedhetetlen segítséget nyújtott Széchenyi István vállalkozásaihoz. Nem ő volt az egyetlen a Balkánról a 17. századtól folyamatosan betelepülő kereskedők leszármazottai közül, aki nagyban hozzájárult a magyarországi polgárosodás alakulásához. A Boráros, Haris, Dumtsa vagy Lyka nevek utcatáblákról és közös emlékezetünk lapjairól köszönnek vissza városi sétákon. Valójában csak egy részük volt görög, de rajtuk ragadt az elnevezés, hiszen mindannyian a déli kereskedelem legfőbb nyelvét, a görögöt használták.

Ez a panteon egészen más, új fejezettel bővült a 20. század közepén, a második görög betelepülési hullám idején, ahogy a történészek mondják. Baloldali hősök, a véres görög polgárháború alakjainak nevei jelentek meg iskolák, intézmények élén, illetve a Dunántúl térképén egy nagyrészt leendő lakói által épített és eredetileg Görögfalvának nevezett település és annak utcái révén. Az Ercsi környékén található terület, ahol Beloiannisz felépült, éppen a Sina, azaz Szinasz család tulajdonában volt egykor.
 A számítások szerint 120 ezer ember kényszerült elhagyni a hazáját a Demokratikus Hadsereg 1949-es veresége után, és ebből 60 ezer, főként szláv nyelvű kisebbség Jugoszláviába, 60 ezer pedig a kelet-európai térség országaiba menekült. Így 1948 és 1951 között ideológiai alapú, baráti segítségnyújtásként több ezer, egyes források szerint 7000 ember érkezett Görögországból Magyarországra: eleinte nagyrészt gyerekek, nők, majd katonák, sebesültek, mindannyian a főként a harcok által leginkább sújtott északi regiók rurális területeiről. Sokan hazatértek közülük, sokan pedig itt maradtak, és bekapcsolódva az ötvenes évek iparosítási hullámaiba, a legtöbben az iparban helyezkedtek el, olyan máig ható kulturális párbeszéd jelenlétét erősítve Magyarországon, amely a Görögország népi kultúrája iránti figyelmet, különösen a táncház kultuszát táplálja a többségi társadalom részéről.

Hatházi László és Antal Balázs nem a „híres férfiak” narratívájához, az ideológiák mentén változó panteon dinamikájának, összetételének vizsgálatához nyúlt, amikor a Trafó Liberty projektjének részeként az egyébként ma is lakóépületként és szociális intézményként használt kőbányai Dohánygyárat választotta munkája helyszínéül. A magyarországi görögség számára oly meghatározó, egyszerre traumatikus és nosztalgikus érzéseket hordozó épület több száz családnak adott otthont többségükben 6-12 négyzetméteres, komfort nélküli szobákban, ahol 25 családra jutott egy közös konyha és fürdőszoba. Valójában annak idején a budai Postapalota is szóba került, mint a görögországi menekültek bázisa, de vezetőik a Dohánygyárban látták a lehetőséget a közösség egyben tartására, a kényelmetlenségekben pedig a folyamatos emlékeztetést arra, hogy a fegyverszünet és az emigráció csupán időleges.

Laci és Balázs nem ennek a közösségnek a kommunikatív és immár kollektív emlékezetében megőrződött alakokra, hősökre, vagy akár ebből a körből származó, egykor kánonformáló és a köztérrel eljegyzett művészekre koncentrál. Sokkal inkább mindenki történetének megragadására törekedve absztrahálják a végsőkig az emlékmű lehetőségeit. Korábbi sgraffito-műveikhez hasonlóan a hatvanas és hetvenes évek kültéri művészetének bevett eljárását idéző, bár a színessége révén azoktól határozottan el is különülő fém-murália elemei maguk is „talált” emblémákból, a mai terminológia szerint „logókból” tevődnek össze. A végső minta elkészítésekor további redukcióra nem volt szükség tehát, de új szemantikai konstrukciók alkotására igen. A minimális jelekből felépített tájban a nap-motívum a debreceni gyógyfürdő egykori homlokzatáról származik, pusztán jelzésszerű utalásként a Mediterráneumra. És ugyan a nap heraldikai szimbólumként való használata okozott jónéhány konfliktust az utóbbi években a Nagy Sándor egykori birodalmának területén működő államok között, ez a nap éppen összefogja őket, sőt, összefogja a valójában etnikailag nagyon is heterogén „magyarországi görögség” csoportjait is. Ez egészül ki egy redukált emberalakkal, amely – egyetlen halvány utalásként a görög művészetre – szinte fekete alakos vázák figuráit idézi. A motívum egy, a munkaversenyek korában készült vándorzászlóról származik, amit nem csupán a negyvenes évek végének és az ötvenes éveknek az ellentmondásos légköre köt össze a menekültek letelepedésének időszakával. A mintául szolgáló vándorzászló a Goldberger gyár gyűjteményéből származik ugyanis, amelynek a története éppúgy a 19-20. századi iparosodás, majd az államosítással való megküzdés kérdéseivel fonódik össze, mint a Budapest legnagyobb dohánygyáraként 1922-ben megnyitott kőbányai komplexum. A falra tervezett együttes legdirektebb eleme az 1945-ben alakult Nemzeti Segély emblémájának önmagában is beszédes mentőöve. Bár az alkotók kerülik a direkt utalásokat, a munkát látva nehéz nem a 2010-es évek közepétől rendszeresen, épp Görögországnál partra mosott testekre gondolni, vagy elkerülni Évia lángoló erdeinek, a sarkunkban álló klímakatasztrófa menekülttömegeinek előtűnését tudatunk mélyéről.

A „munka” szó különösen fontos: a művészpáros június végén bezárt, a debreceni MODEM-ben rendezett nagyszabású kiállítása ezt állította középpontba, és a kísérőszövegének írója, Mélyi József a „munka” kifejezés jelentőségét külön kiemelte a kritikusan gondolkozó alkotók művészet-képének kapcsán. A két alkotó hol szorosabb, hol lazább, 2007 óta tartó együttműködése egyértelműen ebbe a vonulatba sorolható. Egyszerű és egyúttal költői műveik az emlékezet helyeivel és ellentmondásos dinamikájukkal foglalkoznak, a kültéri művészet dekorativitását konceptuális megközelítésekkel zavarják fel, a szocialista tárgykultúrát kisajátító gesztusaik mellett pedig megidézik a köztéri szobrokkal, az emlékezet és a felejtés szintjeivel vívott háborút, ami átszövi mindennapjainkat. Objektjeik közül a kedvencem az alumíniumba öntött ajándékkosár, a kádárista társadalom mindennapi korrupcióit, lekötelezettségeit és leköteleződéseit abszurd emlékműformában megörökítő alkotás, amely azonban, ahogy az az alkotók esetében gyakran megtörténik, mindig hagy teret a jelennel való áthallásoknak. A Kisadózók című kiállítás a szocialista múltat csak finoman idézte meg, és a kilencvenes évek neokonceptuális művészetének egyik legfőbb kérdésére is csupán intelligens biccentéssel hivatkozott, amely a művészi munka lehetőségét firtatta a kapitalista és egyre kapitalizálódó társadalomban. A kiállítás önironikus, szellemes és keserédes látlelet volt a 2020-as évek elejéről a művészként létezés lehetőségeiről egy egyre jobban polarizálódó és a populizmus árnyékában menetelő társadalomban, vagy a művészi munka funkcionalitásáról és társadalomban betöltött szerepéről, autonóm alkotóművészet és díszítőfestészet, kétkezi és szellemi munka dichotómiájáról. Ott a két alkotó a számukra annyira meghatározó közteret, illetve a műemlék múltmegőrző vagy éppen azt hamisító enteriőrjeitalkotta újra (makettezte le) egy múzeumi, belső térben. Itt újra a városi falfelületre, nem-helyekre irányul a figyelmük. A kint és bent ilyen kettőssége, a kisebbség és a többség bonyolult viszonyrendszere a mostani projekthez hasonlóan érzékeny, szinte pszichogeográfiai megközelítés már korábban is megjelent a munkáikban. Nem messze innen, a mára bezárt Négy Tigris Piacleszerelt,  szintén vaslemezre festett kapuörző nagymacskái köré építettek kiállítást a Fiatal Művészek Stúdiójában, másfél évvel később pedig a Placcc fesztivál keretein belül a Kőbányai út túloldalán lévő volt Ganz Gyár területén helyeztek el a piac termékeinek mintavilágából kiragadott új tigriseket, amelyek a talált tárgyakéletét élve mára nyomtalanul elvesztek.

Valójában átadás, vagy avatás az, ami most zajlik, de zavarba jönnék, ha ezeket a szavakat kellene használnom. Inkább azt kívánom, hogy fals ünnepélyesség nélkül töltse be a szerepét ez az alkotás és állítson emléket azoknak az emberi sorsoknak, amelyek észrevétlenül, saját kiszolgáltatottságukra ráismerve világesemények alakításával formálják a történelem képét és szerencsére gyakran kényszerítenek önvizsgálatra. 

Balázs Kata, 2021. augusztus 27.




TRAFÓ KORTÁRS MŰVÉSZETEK HÁZA
Pénztár nyitvatartás:
  • nagytermi előadásnapokon: 16h-22h
  • stúdió- és klubelőadás napokon: 16h-20h30
  • egyéb napokon: 16h-20h
Trafó Galéria nyitvatartás:
  • Előadási napokon 16-22h.
  • Nyitva: kedd-vasárnap: 16h-19h
  • Hétfőnként zárva.
Elérhetőségek
Közérdekű

Médiapartnerek

Együttműködő partnerek