„Korábban a technológia imitálta a valóságot, most a valóság imitálja a technológiát”

El tudod képzelni, hogy a filmstreamelés és zenehallgatás mellett mostantól a kiállításokat is a tableteden keresztül járd be? A 2017-ben az EJTECH és a Let it Be! art agency által kurált, a Trafó smART!-sorozatának kirakatgalériájaként indult Loop Gallery online kiállítótér arra tesz kísérletet, hogy a megszokott white-cube helyszínek helyett a szobánk négy fala közé költöztesse a képzőművészetet. Sárai Vanda kortárs művészeti kurátor és Bíró Dávid fotóművész már korábban is dolgozott együtt, és mivel mindkettőjüket foglalkoztatja a valóságos és a digitális világ kölcsönhatása, kézenfekvő volt, hogy a smART! XTRA x Loop Gallery Trafóklubba szervezett eseményén is együtt fejtsék fel a témát.

Robert J. Gordon két technológiai attitűdöt különböztet meg: a technooptimisták szerint az új kommunikációs technológiák jobbá teszik a világot, míg a technopesszimisták az eszközök negatív hatásait érzik meghatározóbbnak. Ti melyik vonalat képviselitek?

Bíró Dávid: Alapvetően optimista vagyok, bár ez attól is függ, mit értünk technológia alatt. Ideális esetben olyan eszközöket, amik könnyítik a mindennapi életünket. A kérdés az, hogy adott idő után mennyire fekszünk be ezeknek kritikai hozzáállás nélkül. Fontos egy ilyen attitűdöt kialakítani, ha azt szeretnénk, hogy az új médiumok és eszközök, amiket az internet szolgáltat valóban az életünk előnyeit szolgálják.

Vanda: Napról napra változik a véleményem a kérdésben. Optimista vagyok, mikor arról olvasok, hogy egy AI (mesterséges intelligenciával bíró) eszköz valami szuper menő dolgot csinált, viszont nagyon elkeserít egy-egy nagyobb data breach (személyes adatokkal való visszaélés) mint amilyen pl. a Cambridge Analytica botrány volt a Facebooknál. Azt gondolom, hogy csakis rajtunk múlik, mit kezdünk a technológiával. Ahogy Dávid is mondta, reflektív magatartással jobb irányba lehetne fordítani minden fejlesztést. Nem vagyok naiv, pontosan tudom, hogy az egyre kifinomultabb adatgyűjtő hubok munkája ugyanannyira elsülhet rosszul, mint amekkora előnyt jelenthet. Aggasztó mennyiségű adatunk van a cégek birtokában, és nagyon fontos kérdés, hogy hogyan lehet ezeket etikusan kezelni. Szerencsére napjainkban kezdenek egyre reflektáltabbá válni a tömegek, egyre többet olvashatunk a témáról, így talán van esély egy kritikusabb attitűd kialakulására. Amennyiben ezt el tudjuk sajátítani, nagyon hasznosak a technológiai újítások.

Szerintetek min múlik, hogy ki tudjon alakulni ez a kritikai attitűd?

Dávid: Talán naiv dolog, de azt gondolom, hogy a következő generáció felkészültebb lesz nálunk. Amire ők felnőnek, sokkal több tapasztalat és tudás halmozódik fel, így talán kritikusabban állnak majd a témához. A mi generációnk számára ez nagyobb kihívás, hiszen még gyerekcipőben jár az egész.

Vanda: Sokszor olvasok kutatásokat a különböző generációk jövőképeiről. Ma már minden 4. tini influencer szeretne lenni, míg mi kicsiként popsztár karrierről álmodtunk. A ma születő gyerekek esetében meg kell hoznia a szülőnek azt a döntést, hogy mikor és hogyan adjon tabletet a gyereke kezébe, és mire engedi, hogy használja azt. Ez hatalmas felelősség, és rengeteg tájékozódás szükséges hozzá. Nagyon örülök, hogy egyre több kutatás szivárog ki arról, hogyan élnek vissza az adatainkkal, hogyan hat ránk a túlzott internet-felhasználás. Anno fejetlenül ugrottunk a social media világába, nem is sejtettük, milyen digitális lábnyomot hagyunk magunk után – ezek eltakarítása fontos feladat manapság.

Mindkettőtök munkásságában központi téma, hogy hol válik el egymástól a valóságos és a digitális világ, ez részben a Loop Gallery egyik fő kérdése is. Működhet ma még egymás nélkül a kettő?

Dávid: Szerintem már nem lehet kettéválasztani ezeket. Két valóságban élünk, párhuzamos tevékenységeket folytatunk a mindennapjainkban. Bár fotóművész vagyok, az erőforrásaim bizonyos százalékát muszáj a megosztásra fordítanom, enélkül ma már elképzelhetetlen lenne a munkám.

Vanda: Egy mentoromtól hallottam egyszer a „produkciós kényszer” kifejezést, amelyet azóta is használok más, például a social media kontextusában. Ha írtam egy jó cikket, ha történt velem valami fontos, vagy épp csak valami cukit csinált a nyulam, rögtön érzem, hogy meg kéne osztanom. Nemrég szembejött velem egy Instagram-bölcsesség, miszerint „attól még igazi lehet valami, hogy nem osztod meg”. Már nem vagyok biztos abban, hogy ez igaz. A barátaim időnként azért nem mesélik el az élményeiket részletesen, hiszen úgyis mindent láttunk már az Instájukon. Brutálisan összemosódtak a valóság és a digitális világ határai, folyamatosan kölcsönhatásban él a kettő egymással.

Egyetértetek azzal az elgondolással, hogy „ha kimaradsz, lemaradsz”? Dávid, nálad talán művészeti szempontból releváns kérdés ez.

Dávid: Nehéz megmondani, ezeknek nincs kézzelfogható eredménye. Általában nem Instagram-üzenetből tudom meg, ha valaki meg akarja venni egy fotóm, viszont az interneten folyamatos az információcsere, és volt már olyan, hogy azért írt rám egy kurátor, mert posztoltam, hogy a művészeti vásáron vagyok. Találkoztunk, és végül közös kiállítást szerveztünk.

Vanda: Többször elhatároztam már, hogy törlöm magam Facebookról, de mindig rájövök, hogy sokkal több erőfeszítésre lenne szükség, ha enélkül gyűjtenék információt, vagy csak offline jelentetnék meg cikkeket. A Facebook az internet minden funkcióját átvette: van saját naptárja, eladó- és hirdetőfelülete, onnan tájékozódom a kiállításmegnyitókról, a programokról, és sajnos többnyire a hírekről is. Az offline egyszerűen nem tud lépést tartani azzal az információmennyiséggel, amennyit termelünk. Az persze más kérdés, hogy lehet, hogy nincs is szükségünk ennyi információra - többek között erről szól a slow media mozgalom is.

Dávid: Jó lenne, ha valahogy korlátok közé szoríthatnánk ezt, az utóbbi időben tudatosan leiratkoztam olyan oldalakról, amik valójában nem érdekelnek. Ilyen értelemben a saját életünk kurátorai vagyunk.

Vanda: Mindemellett nagyon ijesztő az internet torzítóhatása is. A világhálón be vagyunk zárva a saját kis buborékunkba, csak azok az oldalak jönnek fel, amik a mi szubjektív véleményünket tükrözik, és a közeli ismerősök posztjait látjuk.

És hogyan hat a technológiai fejlődés a művészetekre? Láttok arra esélyt, hogy egy napon minden áttolódik az online térbe, és elveszik a munkája azoknak, akik két kézzel alkotnak?

Dávid: Nem. Bár kísérleteznek azzal, hogy például mesterséges intelligencia fessen képeket, de az emberi kreativitást sosem fogja tudni felváltani egy gép. Viszont minden automatizálható dolgot átvehetnek tőlünk, így előtérbe kerülhet az alkotás emberi oldala.

Vanda: Azt szokták mondani, hogy felesleges félnünk, hogy a robotok elveszik a munkánkat, épp az lenne a cél, hogy visszaadják a kreativitás lehetőségét. A gép azt tudja, amit beleprogramozol, de a művészethez emberi érzelem kell.

A Loop Gallery kapcsán többen is hiányolták, hogy nem tudják 3D-ben megnézni a képeket. Ez egy nagyon érdekes visszajelzés, ambivalens érzéseket kelt bennem. Úgy tűnik, sokak számára még mindig evidens, hogy a képzőművészet helye a kiállítótérben van, míg zenés, filmes, irodalmi tartalmat bármikor fogyasztunk online.

Miből áll a kurátori munka egy olyan esetben, mint a Loop Gallery? Hiszen nincs fizikai kiállítótér.

Vanda: Régóta foglalkoztat, hogy hogyan lehet alternatív helyszíneken, alternatív formában művészetet bemutatni – ennek részben infrastrukturális okai vannak. A Teleport Galéria tagja vagyok, akikkel anno azért kezdtünk el online projekteket csinálni, mert nem volt megfelelő kiállítótér és financiális forrás hagyományos művészeti projektekhez. Olyan online formátumokkal kísérleteztünk, mint a Twitter, amire 140 karakteres kiállításkritikákat írtunk, Facebookon és Instagramon pedig a Humans of New York mintájára osztottunk meg beszélgetéseket fiatal művészekkel (pl. Dáviddal is), vagy épp mémeket készíttettünk művészekkel. Ezek közül volt, ami sikeres volt, de olyan is, amit pár próbálkozás után abbahagytunk. Az eddigi tapasztalataim alapján nem igazán működik a hagyományosan vett képzőművészet a mindennapokban használatos közösségi oldalakon, de izgalmas következtetéseket lehet levonni a próbálkozásból.

Dávid: Nagyon érdekes kérdés a művészet fogyasztása online. Hiába mondjuk, hogy nem működik, sok külföldi portál már megél ebből. Sokan eleve úgy készítik el a munkáikat, hogy ezeken a felületeken is látványosak lehessenek. Mivel sok kiállítást dokumentálok, tudom, hogy ez fontos szempont. Ráadásul azért is van szükség online befotózott portfóliókra, mert tovább tudnak élni akkor is, ha a kiállítás már bezárt.

Visszatérve a művészet automatizálására – Dávid, a te képeidnél ez mennyire működik? Első ránézésre azt gondolnám, minden képedet photoshopolod.

Dávid: Pont, hogy nem. Mivel a fotográfia és a valóság nem létezik egymás nélkül, a technológia olyannyira a valóságunk részévé vált, hogy nehezen tudjuk különválasztani őket. Éppen ezért a képeim a digitális esztétikából táplálkoznak, és műtermi környezetben építem meg őket. A “Front End” sorozat képeit utólagos manipuláció nélkül hoztam létre, és azt a kérdést feszegetik, hogy rájön-e a néző, hogy amit lát, az valóságos. Ha felnagyítva nézed őket, előbukkannak árulkodó részletek: látszik egy-egy porszem, vagy hogy kézzel vágtam ki a kartonokat. Ezeket szándékosan bennhagyom. Ha manipulálnám a fotókat, elveszne belőlük a játék. Ha rájön a néző, hogy nem digitális valóságot lát, rögtön máshogy viszonyul hozzá. Érdekes ellentét ez: korábban a technológia imitálta a valóságot, most a valóság imitálja a technológiát.

Mire számíthatunk tőletek a Trafóban? Mégis hagyományos térben jelennek meg a Loop Gallery képei?

Vanda: Hagyományos kiállításra nem, de digitális bemutatóra igen. A smART! XTRA- Dáviddal, Fillér Máté intermédia művésszel és a Loop Galleryt eredetileg útjára indító Kovács Andival beszélgetünk majd az eddig megvalósult formátumokról és az analóg tartalmak jövőbeni online megjelenési platformokon való prezentálási lehetőségeiről. Meghívást kaptunk az ikOn 20. születésnapjára is, ahol majd kortárs galériák és független képzőművészeti terek mellett mutathatjuk be a projektet.