Egy (újra)egymásratalálás története
13 évig nem beszéltek egymással. Apa és lánya. Japánok. Az apa szobrász, otthon maradt. A lány táncos, koreográfus, Franciaországban él. 2012-ben Kaori eldönti, hogy visszatér Japánba. Egyetlen dolgot akar: újra rátalálni apjára. Hogyan lehet áthidalni a kettejük közötti szakadékot? Művészi és emberi közeledéssel. Miért ilyen sötétek a szobraid? Miért beszélsz mindig a múltbeli hírnevedről? Megcsaltad valaha anyámat? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket szegez Kaori apjának a színpadon, próbálván tisztázni viszonyukat és lerombolni a köztük lévő falat.
Kaori korán elköltözik otthonról, így sok – akár egy nemzet akár egy ember – létélményét alapvetően meghatározó dologot nem él meg családjával együtt, ami csupán növeli a közöttük lévő emberi távolságot. Ilyen a tóhokui földrengés is, az utóbbi idők legnagyobb természeti katasztrófája, amely többezer halálos áldozatot követelt és aminek hatására több tízezren szenvedtek jelentős károkat. Ez a japánt évekig a hatása alatt tartó természeti csapás meghatározó volt Kaori és Hiroshi viszonyában is: megélni egy elmondhatatlan katasztrófát és felállni belőle nehéz, de közben az ember újraértékeli azt amije van. Így a Táncolok, mert nem bízom a szavakban egy (újra)egymásratalálás története, ami végzetszerűen, mindig magában hordozza a búcsú lehetőségét is.
Kaori darabja lassú, ami szükségszerű, hiszen így bontakozik ki ez a butoh-ból is inspirálódó, katartikus darab, amelyben a koreográfus folyamatosan megkérdőjelezi önmagát. Lássuk be, az apa felé fordulás mindig egy kicsit önmagunkra is irányuló gesztus, hiszen ezáltal saját gyökereinkhez kerülhet közelebb. Hiroshi jelenléte egyszerre csempész bele egyfajta megindító személyességet és szeretetteljes humort az előadásba, az idős, 85 éves művész tánca ma is csupa energia. Lánya kérdései egyszerre végtelenül személyesek és közben univerzális témákat érintőek, mint a gyermekből felnőtté válás vagy az ember állandó helykeresése a világban. A két művész egymás iránt érzett kölcsönös gyengédsége és szeretete táncban ölt formát, mert már nem bíznak a szavakban.
Csikós Lujza, programszervező
Kaori korán elköltözik otthonról, így sok – akár egy nemzet akár egy ember – létélményét alapvetően meghatározó dologot nem él meg családjával együtt, ami csupán növeli a közöttük lévő emberi távolságot. Ilyen a tóhokui földrengés is, az utóbbi idők legnagyobb természeti katasztrófája, amely többezer halálos áldozatot követelt és aminek hatására több tízezren szenvedtek jelentős károkat. Ez a japánt évekig a hatása alatt tartó természeti csapás meghatározó volt Kaori és Hiroshi viszonyában is: megélni egy elmondhatatlan katasztrófát és felállni belőle nehéz, de közben az ember újraértékeli azt amije van. Így a Táncolok, mert nem bízom a szavakban egy (újra)egymásratalálás története, ami végzetszerűen, mindig magában hordozza a búcsú lehetőségét is.
Kaori darabja lassú, ami szükségszerű, hiszen így bontakozik ki ez a butoh-ból is inspirálódó, katartikus darab, amelyben a koreográfus folyamatosan megkérdőjelezi önmagát. Lássuk be, az apa felé fordulás mindig egy kicsit önmagunkra is irányuló gesztus, hiszen ezáltal saját gyökereinkhez kerülhet közelebb. Hiroshi jelenléte egyszerre csempész bele egyfajta megindító személyességet és szeretetteljes humort az előadásba, az idős, 85 éves művész tánca ma is csupa energia. Lánya kérdései egyszerre végtelenül személyesek és közben univerzális témákat érintőek, mint a gyermekből felnőtté válás vagy az ember állandó helykeresése a világban. A két művész egymás iránt érzett kölcsönös gyengédsége és szeretete táncban ölt formát, mert már nem bíznak a szavakban.
Csikós Lujza, programszervező
