„Ez egy keserű pirula, ami nem mindenkinek megy le a torkán” - beszélgetés a Kék Lagúna alkotóival

Farkas Dorka beszélget Ördög Tamással, Brezovszky Dániel Györggyel, Kövesi Zsomborral, Mezei Bencével, és Pásztor Dániellel rendezésről, színpadi meztenségről és erőszakról, és a nézők színházi szerepéről.

Trafó: Ez a bemutató nagy port kavart, minden tizedik ember kisétált róla. Milyen jelentősége van a munkáiban a határátlépésnek?
Ördög Tamás: Minden előadásnál izgat, hogy valami olyasmi legyen, ami eddig nem volt, megújuljunk, továbbmenjünk. Azt szeretem a színházban, amikor történik velem valami. Nagyon kevés az olyan előadás, ami megmozgat, vagy ami jó értelemben kortárs: hogy a máról fogalmaz meg valamit mai embernek. Itt az érdekelt, hogy hogyan lehet ezt a Kék lagúna idillt tönkretenni. Mi van, hogyha ez a sziget mégsem annyira idilli? Ha nem pont két fiatal, gyönyörű ember kerül erre a szigetre és esik szerelembe. Mi van, ha eleve nem ennyire ideális az egyenlet?

Trafó: Mi volt a te személyes indíttatásod arra, hogy elkészítsd ezt az előadást? Milyen gondolatból vagy szükségből született ez a projekt?

ÖT: Azt érzem, hogy jelenleg a színház túlságosan a nézői igényeket akarja kiszolgálni, és ez rosszul hat az alkotói oldalra. Ezt a változást vagy törést leginkább a Covidhoz és a streaming szolgáltatókhoz kötöm. A néző egy nagyon kiváltságos helyzetbe került: gigamilliárdokat fektetnek bele abba, hogy kielégítsék, hogy el ne kapcsoljon... Ez pedig a színháznak a halála. A Kék lagúnánál ennek a gyors kielégülést hajhászó nézői stratégiának akartam ellenébe menni, hogy a néző bele tudjon kerülni egyfajta idővákuumba. Más kérdés, hogy megadja-e magának azt a lehetőséget, hogy tényleg belekerüljön, mert ez munkát igényel. A Netflix nem igényel munkát.
Ezen kívül az is egy kérdés volt számomra, hogy 2023-ban egyáltalán tudunk-e még értelmezni valamit, aminek nincsen egyértelműen olvasható története.

Trafó: Igen, az előadás során inkább helyzetek vannak, egymásra épülő és ismétlődő feszültségek. Beszélhetünk ennél az előadásnál előre rögzített jelenetekről?
Mezei Bence: Panelekkel dolgozunk. Ez azt jelenti, hogy vannak fix pontok, amiket megpróbálunk elérni az előadás bizonyos részein, hogy tovább gördüljön a cselekmény. Az egyik helyzetből el akarunk jutni a, másikba de magát az utat a felépített karakterekből, azok összerezdüléseiből vagy összeütközéseiből alakítjuk ki. Igazából belülről rendezünk – legalábbis én így fogom fel.

Pásztor Dániel: Ezeknek a paneleknek a sorrendje is megszabott. Van, amit az elején kell csinálnunk, hogy bebikázzuk a dolgot, és a négyünk közti hierarchia kiépüljön. Ezután tudnak új ajtók nyílni. Rajtunk áll, hogy mit csinálunk és mennyi időt töltünk el az adott szobában, de onnan a következő ajtó felé kell haladnunk, ami egy újabb szobába nyílik.

Kövesi Zsombor: Próbán már történt olyan, hogy egy konvencionális ívű, teljesen koherens sztori épült ki. Ezt viszont nem szabad rögzíteni, mert amint elkezdünk ismételni valamit, kiüresedik az egész.

Brezovszky Dániel: Igen – van ív, vannak panelek, de azért a legjobb az, amikor meg tudjuk lepni a másikat. A meglepetés mindig ad egy plusz energiát.

ÖT: Én nem szeretek klasszikus értelemben rendezni. Inkább kereteket, struktúrákat hozok létre: egy terráriumot, amit együtt berendezünk és megvilágítunk, aztán abba belerakunk mindenkit. Az érdekel, hogy hogyan tudnak ebben működni azok az emberek, akiket meghívok az adott projektbe. Ez az összes előadásomra igaz.

Trafó: Az előadás egyik központi eleme a meztelenség. Ez hogyan alakult ki?
ÖT: A Kék lagúnából mint inspirációs forrásból kiindulva azt éreztem, hogy nem lehet megúszni a meztelenséget, mint kérdést. Mindenkit ezzel hívtam fel a legelején. A természetközeli létezésnek egy fő eleme, hogy nincs ruha, hogy felfedezik önmagukat, a testüket. Általában a meztelenséghez óhatatlanul társítjuk a szexet, ennek az előadásnak viszont az a különlegessége – a meztelenség aspektusában – hogy nem a szexualitásról szól. Az érdekelt minket, hogy hogyan lehet férfiak közt elérni intimitást mindenféle szexualitás nélkül. Ez óriási tabu.

Trafó: Hogyan éltétek meg a meztelenséget, és hogyan történt az erre való felkészítés? Tulajdonképpen mit csinál egy intim tréner?
KZs: Átmegyünk határokon és még messzebb, hogy amikor a színpadon vagyunk, akkor az már nagyon kényelmes legyen. Amit a színpadon látsz, annak már teljesen hétköznapinak kell lennie. Mondok egy példát. Vagy ne mondjak? (Tomira néz)

ÖT: Mondjad...
(nevetnek)

KZs: Bachatáztunk. Bachatáztunk, ami szerintem sokkal kellemetlenebb férfiaknak egymás közt, mint majmot játszani. [A bachata közép-amerikai társastánc, az érzékiség és a csábítás tánca.]


A képen Kövesi Zsombor és Brezovszky Dániel György bachatázik, Hód Adrienn vezetésével.

BD: Úgy volt felépítve, hogy ne legyen puffanás. Érezte az ember, hogy feszegeti, feszegeti, de mindig beszéltünk róla, lehetett rá aludni. Érezted, hogy a határátlépéseknek valami egészséges folyamata zajlik. És egy pucér bachata után igazából felszabadító volt majomnak lenni pucéran.

MB: Tyúklépésekben indultunk, a végén pedig már nagy léptekkel futottuk. Számomra végtelenül izgalmas volt egyébként, hogy négy férfi együtt tud lenni így, ma. Nagyon nehezen elérhető, a szakmánkban is, hogy heteró férfiként egy ilyen nexusba kerülj a kollégáiddal.

PD: Hát én azt biztosan ki tudom mondani, hogy ilyen intim viszonyban még nem voltam partnerrel, mint itt a srácokkal. Valamiféle plasztikus figyelemmel voltunk egymást iránt, mert ez kellett ahhoz, hogy megismerjük a másik testét. Például, hogy ez milyen izom, és hogyan működik. Ilyenkor először csak egy darab húst látok, majd elkezdek hozzá társítani egy embert, és megismerem, hogy ez a test az övé.

KZs: A nézőnek ez így első ránézésre biztos sokkoló, hiszen nem a mi tempónkban haladt. Az elején én sem tudtam elképzelni azt az állapotot, amibe a végére elérkeztünk, de a próbaidőszak végén már azt az énemet tartottam elképzelhetetlennek, aki a folyamat kezdetén voltam.

ÖT: Ez egy hosszú és nagyon intenzív folyamat volt. Egy tréning. Minden nap bementünk, megcsináltunk egy majmozást, sokat beszélgettünk, mindig együtt ettünk – mint a szerzetesek. Azt érzem, hogy mind a négy fiúnak nagy kutatás volt ez önmagáról. Fontos volt, hogy mindenki a maga útját járhassa be, tehát addig jusson el, ameddig el tud jutni. Hód Adrienn pedig egy ötalkalmas workshopot tartott és ezen az úton segítette őket azzal, hogy folyamatosan lehetőségeket, új határhelyzeteket hozott létre, amik segítették a fejlődést, a felszabadulást.

Trafó: A meztelenség mellett a fizikai erőszak a másik kirívó elem. Szerintetek meddig tart a színészet, hol válik el a színpadi és a valódi agresszió?

PD: Szerintem abszolút elválasztható. Én minden alkalommal biztonságban érzem magam az előadás során. Soha nem gondoltam azt, hogy tényleg úgy fognak megütni vagy megfogni, hogy abból nekem valódi sérülésem legyen. Sohasem volt valós veszély, én azt hiszem.

KZs: De van van valami abban az atmoszférában, ami ilyenkor létrejön köztünk és a nézők között. Én még nem éreztem ilyet színházban, mint ennél az előadásnál, hogy a nézők egy pillanatig nem gondolkoznak azon, hogy mit fognak vacsorázni, vagy hogy mi van a gyerekükkel otthon. Jelen vannak.

BD: Folytonos visszajelzések voltak arról, hogy kinek hol van a fájdalomküszöbe. Velem megtörtént egyszer, hogy mintha valami átkattant volna valós agresszióba, de ez jó tanulópénz volt arra, hogy ezt meg kell fogni. Hogyha az ember azt érzi, hogy úgy fogná meg a másikat, hogy az neki valós fájdalmat okoz, az nem oké. Ebben profinak kell lenni. Én hajlamos vagyok nagyon alábecsülni magamat, és igazából a fiúk visszajelzései tették helyre bennem, hogy sokkal több erő van bennem, mint amit elképzelek magamról.

ÖT: A meztelenség mellett a kutatás fő kérdése volt, amit kérdezel, hogy hol van a színészi és a civil idegrendszer közti határvonal. Ezt mindenkinek magának kellett megtapasztalnia. Megint a szerzeteslét jut eszembe, az állandó csinálása a dolognak – ez adott rengeteg mindenre választ. Mindenkinek meg kellett tapasztalni szélsőségeket, mert ilyesmit nem lehet papíron kigyakorolni.

MB: Trial-error alapon alakult a dolog, de nagyon nagy figyelemmel. Szerintem mindenképpen van egy bizonyos fokú mazochizmus ebben az egészben, már magában a szakmában is – mind mentális, mind fizikális értelemben. Aki ezt csinálja, az szerintem valahol keresi azt a teret, ahol megtapasztalhat olyan dolgokat, amike a hétköznapjai során nem feltétlenül tud. Bennem biztos van ilyen: a színpadon ki tudok úgy is teljesedni, ahogy máshol az életemben nem.

Trafó: Mit tud tenni egy rendező annak érdekében, hogy ne legyen lelkileg megterhelő egy ilyen intenzív próbafolyamat és előadás?

ÖT: Kicsit mást gondolok erről. Szerintem megterhelőnek kell lennie lelkileg, mert ha nem terheli meg őket lelkileg, akkor nem történik semmi – akkor csak úgy elmuzsikálgatunk. Szerintem egy rendezőnek az a feladata, hogy ezt tudja kezelni és hogy legyen a kommunikációnak, az együttlétnek egy biztonságos tere.

Trafó: Hogyan teremted meg ezt a biztonságot?

ÖT: Arra törekszem, hogy egyenrangú partnerek legyünk. Nem nagyon hiszek ebben a fölé-alá rendelt dologban, de közben a színház meg nem demokrácia. Az se működik szerintem, ha csak úgy elfocizgatunk, mert az olyan is lesz. Valami arany középutat gondolok én jónak. Együtt csináljuk, de a végén a rendező felelőssége és feladata, hogy meghozzon bizonyos döntéseket. A színészi intelligenciához pedig hozzátartozik, hogy egy ponton elengedi a dolgot. Nem lehet, hogy még a premier napján is elkap az öltözőben. Nekem az a felelősségem, hogy megteremtsem azt a környezetet, ahol ő egy ponton el tudja fogadni, hogy biztonságban van. Nagyon fontos, hogy végig tudjuk beszélni, ha bárkinek bármiféle problémája van.

MB: Egy egészséges leválás. A szülő-gyerek viszonyhoz lehetne hasonlítani, vagy legalábbis én így szoktam. Együtt indulunk, megyünk-megyünk, és a végén már mindkét félnek szüksége van arra, hogy a pozíciók tisztán ki legyenek rajzolva, hogy mindenki azzal tudjon foglalkozni, amivel neki kell.

Trafó: Szerintetek mit mond el egy előadásról az, hogy kisétálnak róla közben a nézők, akár tömegesen?

MB: Van az a rendező, akinek ez dicséret és van, akinek ez a bukás. Szerintem mindenképpen egy jó helyzet, hogy kimennek. Nem azt mondom, hogy el kell veszíteni a nézők 90%-át, de szerintem amíg fél ház van, és teltházról indult, addig tök jók vagyunk. Ez is valahogy az előadás részévé válik, hogy lesznek, akik kilépnek és lesznek, akik maradnak, és ettől a nézők is máshogy kapcsolódnak egymással. Mert valami történt.

Trafó: A nézők a színpad két oldalán ülnek, így nem csak titeket, de egymást is látják. Valójában mi ez az előadás? Cirkusz? Laboratórium? A közönségnek készült egyáltalán?

ÖT: Abszolút, de nem az volt a cél, hogy a tálcán egy finom süteményt nyújtsunk át nekik, ami tudjuk, hogy ízleni fog. Inkább az, hogy bevonjunk. Ilyen szempontból cirkusz, mert bevonódásra adunk lehetőséget. Ami az egymás nézésében izgat, az az, hogy tud-e tükörként működni a túlsó oldal. Látom ezeket a lényeket, de látok mögötte egy tömeget is. A kérdés, hogy a kettő fóliát van-e bátorságom vagy idegrendszerem egymásra tenni. Ehhez bátorság kell és energiabefektetés – és persze nem tudjuk, hogy ki milyen állapotban nézi ezt meg aznap este. Ez egy keserű pirula, ami nem mindenkinek megy le a torkán.

Trafó: Ajánlanátok valakinek ezt az előadást?

KZs: Édesanyámnak.

ÖT: Ugyanezt akartam mondani.
(mind nevetnek)