„LEGYEN JELEN EZERFÉLE PÁRBESZÉD”
Interjú Barda Beával, a Trafó ügyvezető igazgatójával, akit tavasszal 6 igen szavazat és 1 tartózkodás mellett bízott meg a Fővárosi Közgyűlés meglévő mandátumának folytatásával 2022. szeptember 1-től.
Trafó: Bő 15 évvel ezelőtt kezdtél hivatalosan a Trafónál dolgozni, mint programszerkesztő. Milyen háttérrel, és honnan érkeztél meg ebbe a pozícióba?
Barda Beáta: Elvégeztem egy történelem-angol szakot, aztán az SZFE-n tanultam dramaturgiát. Először egy svájci kulturális alapítványnál kezdtem el dolgozni, hivatalosan innen ismerem Szabó Gyurit is (a Trafó alapítója - a szerk.), majd a Kortárs Táncszínházi Egyesületnél. Később dolgoztam Frenák Pálnak, alapító tagja voltam az L1-nek, aztán pedig kikötöttem a Millenárisnál az Álmok álmodói kiállítás projektben, és ott maradtam programszervezőként. 2006-ban kerültem át a Trafóba.
Trafó: Milyennek láttad a Trafót a kezdetekkor?
BB: Csodáltam. A Millenárisnál mindig azon gondolkodtam, hogy „vajon, hogyan csinálják ezt a Trafóban?” – meg voltam róla győződve, hogy sokkal jobban. Amikor belekerültem, rájöttem, hogy egyszerűen egészen másképp. Hogy minden helynek saját gyakorlattal kell rendelkeznie. Az első évemet nehezen éltem meg, azt hiszem, hogy akkor csak az állandóságra való törekvésem tartott itt. Túlságosan magamra voltam hagyva, és azóta is igyekszem, hogy másoknak ne generáljak olyan helyzeteket, mint amiben akkor én voltam.
Trafó: Milyen hangsúlyok irányították a művészeti szerkesztést akkoriban?
BB: Úgy emlékszem, hogy a 2010 előtti években történt egy enyhe közönség-elutasítás, mert frusztráló volt, hogy az a művészet, amiben hiszünk, nem talál befogadóra. Ez elgondolkodtatott arról, hogy hol hibázunk, és mit kell másképp csinálni. Akkortájt volt a fénykora egy nagy generációnak: a Krétakör utolsó erős felfutása, Frenák Pál társulatának második redivivusa – és ekkor kezdődött a Trafó sokműfajúsága is: sok energiát fektettünk abba, hogy meghatározzuk a különböző műfajok képviseletének arányát, rendszeresebben teret kapott például az újcirkusz. A színház csak később, a 2010-es évek második felében vette át az uralmat.
Barda Bea az interjú közben (2022. május).
Trafó: Milyen sarokpontokat emelnél ki az eddigi időszakokból?
BB: Mindenféle esztétikai és tartalmi meghatározottságtól függetlenül azt gondolom, hogy nagyon meghatározó volt, amikor a PanoDráma elkezdett verbatim színházat csinálni a Trafóban. Talán a 2008-9-es romagyilkosságok voltak az a trigger, amivel ez elindult. Nemcsak fontos, hanem erős is volt, ahogy akkor erről Lengyel Anna, és rajta keresztül a Trafó beszélni tudott. A maga nemében és idejében igazi mérföldkő volt. Hasonló jelentőségű a 2008-ban indult dunaPart, ami arról szólt, hogy hogyan lehet megmutatni külföldieknek, hogy mi történik ebben az országban az előadóművészetben, illetve hogyan lehet piacot teremteni és lehetőséget adni magyar társulatoknak arra, hogy eljussanak külföldre. A lehetőség nemcsak fellépési lehetőséget teremthet, hanem kapcsolatok építését, együttműködéseket, rezidencia programokat és ezekből bármilyen profitálást. Ez egy olyan formátum, amit talán könnyebben, gyorsabban és lazábban lehet megoldani a mobilis független szcénában, mint a nagy állami kőszínházakban, és a Trafó az úttörője volt. Eddig 5 alkalmat élt meg, 2019 decemberében volt az utolsó – előbb a Covid, aztán a Sberbank-csőd okozta gazdasági helyzetünk miatt, így sajnos kihagytunk 4 évet. 2023 végére tervezzük a következőt.
És szintén nagyon fontos a NEXTFESZT sorozat, amelyben fiatal alkotók produkcióit tömbösítettük fiatalokról szóló, újszerű megközelítésekkel, fiataloknak. Pillanatnyilag ez is leállt, de biztos vagyok benne, hogy ehhez hasonló csomópontokat muszáj berakni minden évadba. A NEXT, vagy valami ahhoz hasonló nem csak a közönséggel való viszonyunkat, és a társulatok egymás közötti viszonyát erősíti – fontos imidzs-építő platform is.
Trafó: Ma milyen intézményeket pakolnál a Trafó mellé egy képzeletbeli kulturális térképen?
BB: Mi vagyunk Magyarországon az egyetlen olyan kiemelt kategóriájú intézmény, amelyiknek nincsen társulata, az előadóművészetek valamennyi területén aktív, van kiterjedt hazai és nemzetközi kapcsolata, és huszonöt éves. Nehéz eldönteni, hogy kihez hasonlítsam magunkat, mert a fővárosi, vagy állami fenntartáshoz tartozás furcsa módon már magába foglal egy esztétikai determináltságot. A Trafóval egy kategóriába a mi magyar-külföldi kevertségünk miatt nem igazán tudok más intézményt sorolni jelen pillanatban, de missziójában tulajdonképpen a Nemzeti Színházzal kellene találkoznia, mert a Nemzeti rendelkezik olyan potenciállal, hogy erős nemzetközi kapcsolatrendszere legyen – vagy a MüPával és a Magyar Zene Házával, akiknek pedig megvan a logisztikája, hogy külföldi alkotókkal dolgozzon. Velük lehetne ideális esetben összehasonlítani azt, hogy milyen szinteken dolgozunk. Van olyan EU-s projektünk, amiben például benne van a Svéd Nemzeti Színház és a Zágrábi Nemzeti Színház is. Hazai terepen az ehhez hasonló intézményekkel csak informális kapcsolataink vannak.
Trafó: A Trafó pozíciójának erejéből nem telik ki, hogy a független szcéna struktúrájának kiépítését diktálja?
BB: Nem lehet diktálni. Azt gondolom, hogy ezt az egyet biztos nem szabad. Lehetnénk szelektívebbek, de nekünk alapvetően folyamatosan tanulnunk kell; technikákat, tendenciákat és előrelátást. Nem megmondani, hanem figyelni a próbálkozások irányait.
Trafó: Ezáltal tud megújulni, friss maradni egy lassan 25 éves intézmény?
BB: A puszta létünkben önellentmondásokat hordozunk. Például az, hogy kísérletezésnek adunk teret, csak kis léptékben igaz. Egyre rizikósabb 300 székkel kísérletezni, mert mire odaér valaki, addigra a kísérlet eredményét kellene felmutatnia.
Trafó: Tehát esztétikailag nem feltétlenül tartod frissnek a Trafó programját?
BB: Nem. Magyar vonatkozásban tartom „frissebbnek”. És itt nem csak a bátorságról, vagy annak hiányáról van szó, hanem arról, hogy a Trafó a kortársból a mainstream vonalat képviseli.
Trafó: Úgy tűnik, hogy akár a független szcénában, akár az állami intézmények vonatkozásában, a Trafó deficiteket igyekszik pótolni.
BB: Igen, ez így van, ez a mi furcsa hazai rendszerünk eredménye. Ami a szépsége, hogy egy adott pillanatban bekapcsolódunk bizonyos alkotók életébe, hogy egy idő múlva tovább tudjanak lépni, de egyszercsak mégis visszatalálnak. Jó példa erre a Dollár Papa Gyermekei társulat; Ördög Tamás ma már rendez az Örkény Színházban is, de közben nálunk is konstans működik.
Trafó: Milyen felelősséggel tartozik a Trafó a jelenlegi és jövőbeni alkotói köre iránt?
BB: Minden felelősség kétoldalú kell, hogy legyen: emberből vagyunk, a választásaink, akárhogy is nézzük, szubjektívek, de az alkotói oldaltól sem lehet elvárni, hogy minket, mint megrendelőt kiszolgáljanak, ráadásul úgy, hogy ebből egyből remekmű születik. Megérezzük, ha baj van a független szférával és vice versa. Hogyha - elsősorban anyagilag - nálunk baj van, az visszahat egy közösségre, csökkenti a lehetőségeiket. Abban is nagy felelősségünk van, hogy kit hova pozicionálunk - nem emeljük-e túl magasra, vagy éppen felismerjük-e, hogy már itt a helye.
Trafó: Aktuálisan mit tartasz az itthoni kortárs kulturális szféra legnagyobb kihívásának? Van(nak) olyan terület(ek), ahol úgy látod, hogy el kellene mozdulni a megszokott, hagyományos megoldásoktól?
BB: Az előadóművészeti szféra legégetőbb kérdéseinek egyike anyagi természetű. Rengeteg pénz van - vagy ami biztos, az az, hogy volt - csak a transzparencia hiányzik a rendszerből. Nem lehet pontosan tudni, hogy kik miért kapnak, mások meg miért nem. És ehhez kapcsolódik a másik sarokkérdés: a párbeszéd, az értelmes párbeszéd, a szembenézés, a döntésekért való felelősségvállalás hiánya. Térfelekre osztott, zavaros állóvízben nem látszik, hogy merre van az előre.
Trafó: Szerinted milyen szerepet tölt, vagy tölthetne be mindebben a jelenlegi kultúrpolitika?
BB: Van ennek a kultúrpolitika szónak egy fura konnotációja – én nem is szívesen használom. Szerintem az lenne a fontos, hogy végre nyíltan és őszintén beszéljünk egymással. Beszélgessünk, a szó legszorosabb értelmében, és gondoljuk már végig, az ég szerelmére, hogy a kultúra nem egy szalámi, aminek az “alkatrészeit” először ledarálják, azután összetömörítik és felszeletelik, a kultúra az sokszínű, sokféle, és nyitott, elfogadó és befogadó.
A Trafó stáb egy része és a Compagnie XY francia újcirkusz társulata Möbius című előadásuk után (2022. április).
Trafó: Missziójából idézve: a Trafó „a fiatalokra különös figyelmet fordító, társadalmi kérdések iránt elkötelezett közvetítő helyszín, érték- és kontextusteremtő platform, új gondolatok és produkciók generátora.” Ma melyek azok az értékek, gondolatok, társadalmi kérdések, amelyeket előtérbe pozicionáltok? Van-e olyan előadás a következő, 25. évadból, amit ezek fényében kiemelnél?
BB: A pozicionálást nem a Trafó, hanem az alkotó végzi, amikor létrehozza azt, amit szeretne. Lehet ez a pozicionálás esztétikai, tartalmi, formai, vagy éppen formanyelvi - de az is biztos, hogy mi a kontextusok megteremtésével, felmutatásával, produkciók egymás mellé helyezésével hangsúlyokat tudunk akár erősíteni vagy gyengíteni. Ebből a szempontból a 25. évadunk programjában éppen olyan fontos lehet egy új Mundruczó rendezés, mint egy fiktív ország fiktív nemzeti ünnepének cseppet sem fiktív bemutatása, vagy mondjuk súlyos transzgenerációs problémák/traumák körbejárása.
Trafó: Mit hangsúlyoznál a szeptemberi évaddal induló új ciklusod pályázati anyagából?
BB: A színházi nevelésnek, amit a Trafóban a Gondolat Generátor képvisel, egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítok. Akár középiskolásokkal beszélgetünk, akár a szélesebb közönséggel, az a cél, hogy hozzászoktasson minket ahhoz, hogy a vélemények nem csak kimondhatók, de ütközhetnek is. Fontos megtanulni úgy artikulálni, hogy a másik is megértse, amit mondunk. Ezek a fórumok az emberek közötti közlekedés rettenetesen fontos eszközei. Fontosnak és jónak tartom, hogy megvalósult a drámapedagógia képzés az SZFE-n. A szak jövőjével persze nem vagyok tisztában, de hozzánk is innen érkeztek olyan emberek, akik párbeszédnek tudnak teret adni a közönséggel, és nem pusztán azt kommunikálni, hogy milyen szuper előadás született a Trafóban, hanem önkifejezési lehetőséget biztosítanak másoknak. A pályázatból kiemelném a fejlesztés alatt álló Trafó Archívumot is, ami fontos reprezentációs eszközünk lesz. Meghatároz minket, hogy mikor, milyen szándékkal és pontosan mit csináltunk, tehát ez megint egyfajta kommunikáció, amivel megpróbálunk nem karitatíve segíteni, de lehetőséget biztosítani a kapcsolatrendszerek, tendenciák és összefüggések meglátására, amelyeket csak visszamenőlegesen lehet felfedezni. A jövőbe tekintve jóslásra kényszerülünk.
Trafó: Mi az, amit a jövőtervezés során semmiképpen nem szabad figyelmen kívül hagyni?
BB: Nem szeretem az önanalízist, de muszáj tisztában lenni azzal, hogy a Trafó egygenerációs korszaka elmúlt. 25 évvel ezelőtt a stáb tagjai mind 25 és 35 év között voltak. Félszavakból megértették egymást. Ma egy picit nehezebb megértenünk magunkat is. Ezzel tisztában lenni nem hátrány, ahogy az sem, ha a sokféleségre törekszünk. Sok különböző gondolatnak kell teret engedni. Hogyha a monologizálásomból valami kihámozható, az legyen az, hogy a szavak általi kommunikáció mellett legyen jelen ezerféle párbeszéd.
Trafó: Gyakori látogatója vagy Trafón kívüli eseményeknek. Máshol képes vagy „mezei nézőként" befogadni előadásokat?
BB: Illúzió lenne azt mondani, hogy én máshol egy mezei néző vagyok, de valóban tétnélkülibb. Próbálok be- és elfogadó lenni – azt mindig látom, hogy nagyon sok munka van ezekben a projektekben – de általában az érdekel a legjobban, hogy miért születnek meg a művek. Házon belül is ez kell, hogy foglalkoztasson minket, és ezt kell tudni pontosan és egyszerűen megfogalmazni: hogy “miért”.
