Interjú Kőrösi Mátéval, a Dívák rendezőjével

Első önálló dokumentumfilm rendezése kapcsán beszélgettünk Kőrösi Mátéval, a Dívák rendezőjével. Máté az SZFE dokumentumfilm-rendező szakán végzett — korábbi, kisebb költségvetésű projektjei után diplomafilmjének egész estés mozivá fejlesztését a Makabor Studió és az HBO koprodukciójában készíthette el. A Dívák a Szarajevó Filmfesztiválon debütált, itthoni bemutatója pedig november 9-én (kedden) lesz, egy teltházas Trafóban.

Trafó: Kiről szól valójában a Dívák — és kiknek?

Kőrösi Máté: Ez a film négyünkről szól: Szaniról, Tináról, Emeséről és rólam. A mi találkozásunk története.
A filmet elsősorban a lányok kortársainak szánom, ők az elsődleges célközönség, már csak azért is, mert azt érzem, hogy amit ők néznek, arra a szüleik is kíváncsiak lesznek. Szerintem a film meg fog tudni szólítani mindenkit, aki végtelennek tűnő énkeresésben van a kaotikus és gyakran túl felületes világunk miatt — és azt is el tudja érni, hogy ezek az emberek érezzék, hogy nincsenek egyedül, mások is ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, mint ők, és felszabadító lehet ezeket a szorongásokat néha megosztani egymással, és egy közösségben feloldani. 

Trafó: Terveztek célzott vetítéseket is? KM: Persze! Nekem ez a nagy álmom. A Dívák része a Diák Verzió programjának, ezért több száz diákhoz eljuthat majd, és együtt dolgozom a Csendtörő nevű szuper alapítvánnyal is, akikkel a premier után foglalkozásokkal összekötve fogjuk gimnáziumokba vinni a filmet. Számít ez a keret, mert ha levetítjük a filmet egy középiskolás osztályban és aztán csak röviden beszélünk róla, akkor nagyon súlyos dolgok ragadhatnak a diákokban feloldatlanul. 

Trafó: Hogyan esett a témaválasztásod az érettségi körüli időszakra?

KM: Amikor az eredetileg megkezdett diplomafilmem bebukott, Gelléri Palival (aki a Dívák egyik dramaturgja volt) tanakodtam, hogy miről csináljak filmet. Pali kérdezte meg, hogy mi érdekel engem a legjobban. Én ezen azelőtt kevésbé gondolkoztam, inkább azt tartottam szem előtt, hogy miből lehetne jó filmet csinálni. Rájöttem, hogy valahol még mindig gyereknek érzem magam, és még mindig feldolgozatlan élmény számomra a gimnáziumi időszak, az azt követő nyár, és aztán az egyetemre kerülés - ezért eldöntöttem, hogy ez lesz a fókusz: keresek egy olyan fiatalt, aki abban az évben érettségizik, de nem egy hagyományos úton jutott el a gimnázium végéig.

Aztán elsétáltam a Belvárosi Tanodába, és… hát, onnantól már minden úgy történt, ahogy a filmben látni fogjátok.

Trafó: Szempont volt számodra a szereplők kiválasztásánál, hogy olyan karaktereket találj, akik neked személyesen is tükröt tartanak?

KM: Érdekes, mert ez az elején még egyáltalán nem volt meg, inkább útközben alakult így. Arra sem gondoltam volna például soha, hogy több főszereplővel forgassak — sőt, ha valaki azt mondja nekem a keresgélés elején, hogy három karakterről kéne egy filmet csinálnom, azt mondtam volna, hogy no way.

Trafó: Hogyan találtatok mégis egymásra? 

KM: Ők már megvoltak, így hárman. Megláttam őket a sulijuk előtt, kértem tőlük tüzet, elkezdtünk együtt cigizni, aztán megkérdeztem, hogy mikor érettségiznek és mondták, hogy mindhárman idén. Ott ültek egymás mellett, egy sorban: ez a három teljesen különböző iskolai klikkbe illő lány, és azt éreztem, hogy nem tudom, mi ez, de tök jó - úgyhogy folytattuk a beszélgetést. Mondták, hogy „mi vagyunk a suli dívái — ő a prosti díva, ő a raszta díva, én meg a gettó díva”. Megkérdeztem tőlük, hogy másnap, amikor kávéznak, találkozhatunk-e úgy, hogy én már kamerával jövök, hazafele pedig azon gondolkodtam, hogy fogalmam sincs, mi lesz ebből, de nagyon menő lenne egy olyan dokumentumfilmet csinálni, aminek az a címe, hogy Dívák, és három húszéves lányról szól. 

Trafó: A forgatás alatt milyen szempontok alapján döntöttél a saját megjelenésed, közbeavatkozásod mértékéről?

KM: Ez végig egy fura, tudathasadt állapot volt. Ami nekem igazán megy, az a résztvevő rendezés, amikor én is jelen vagyok a filmben, de valahogy mindig azzal szívatom magam, hogy olyasmivel próbálkozom, ami kihívást jelent. Szerettem volna egy nagyon csilli-villi, látványos, kívülről nézett filmet csinálni, amiben a rendező kizárólag megfigyelői pozícióban van végig, és a szituációkat a maguk valóságában nézhetjük anélkül, hogy ő beleavatkozna - de végül mégis arra jutottam, hogy egy sokkal teljesebb hitelességet kap a film, ha egészében felvállalom a saját jelenlétem.

Egyébként is sokat gondolkodom ezen a kettősségen: a szakdolgozatomat is arról kezdtem el írni, hogy a megfigyelő és a résztvevő dokumentumfilm hogyan keveredik a kortárs dokumentumfilm készítésben, és hogyan hitelesítheti ez az ötvözet méginkább azt a valóságot, amit a nézése közben érzünk.

Trafó: Egy korábbi interjúban azt mondtad, számodra az a legkülönlegesebb a dokumentumfilmezésben, hogy tétje van: őszintének kell maradni. Az előzetesben megvillannak olyan jelenetek, amiket vélhetően a lányok maguk vettek föl — mesélsz kicsit arról, hogy honnan jött ez az ötlet, és mi volt a menete technikailag?

KM: Sokat gondolkoztunk azon, hogy hogy lehet majd mindhárom főszereplővel egyenletesen tartani a tempót az alkotás során. Nem akartam velük túl korán interjút készíteni, mert fontosnak éreztem, hogy egy ilyen beszélgetés ne csak egy informatív szegmens, hanem egy igazán intim beszélgetés lehessen a rendező és a szereplők között. Erre az információhiányra jött áthidaló megoldásként az az ötlet, hogy kérjünk be tőlük minden nap egy rövid vlogot. Azt gondoltam, hogy majd ezek alapján fogom kitalálni, hogy miről is szóljon a film... aztán, kis túlzással, de ez lett maga a film. 

Trafó: Hogy fogadták ezt az ötletet a Dívák?

KM: Eleinte nagyon utálták. Amikor először nekifutottunk, kértem, hogy fektetett kamerával vegyék fel a videókat — mondták, hogy értik, értik. Aztán az első videó, amit Szanitól kaptam, az volt, ahogy állított kamerával belenéz a lencsébe és azt mondja, hogy „baszódj meg, Máté”. Utána írtam neki, hogy haha, nagyon vicces, azt az egyet kértem, hogy fektetett kamerával vegyenek fel mindent. Erre elküldte ugyanezt az üzenetet, csak most már fektetett kamerával vette fel. Később, este kaptam tőle még egy videót, amiben három percen keresztül beszél az életről, miközben kint cigizik az erkélyen. Lefeküdtem aludni, reggel pedig arra keltem, hogy küldött még egy 18 perces videót is, amiben körbemutatja a szobáját. Szóval fokozatosan, egy este alatt átállt arra, hogy ez igazából jó móka, és neki is segít, ha tudja rendszerezni a gondolatait. 

A másik meg az Emese: a nyolcvan órányi nyersanyagunkból körülbelül 6-7 órányi anyag csak az ő videónaplója.

Trafó: A film leírásában az áll, hogy „a lányok hatására ráébredtél, hogy neked is ideje felnőnöd”. Mi volt számodra ennek a projektnek a legnagyobb személyes tanulsága?

KM: Az a tapasztalat, hogy már nem csak én vagyok az, akinek folyamatosan el kell várnia a világtól (gondolok itt például a szüleimre, vagy az iskolában a tanáraimra), hogy a segítségemre legyenek bizonyos dolgokban, hanem én is egy olyan emberré váltam, aki maga is tud segíteni, ott tud lenni támaszként mások részére - sőt, ha másoknak támasz tudok lenni, akkor saját magamnak is, és ez ad egy olyan belső biztonságérzetet, ami talán maga a felnőttség. 

Érdekes az is, hogy ez a gondolat még a forgatás alatt kezdett összeállni bennem, aztán a Dívák vágásának a végére arra jöttem rá, hogy nagyon szeretném kipróbálni magam tanárként. Akkor el is kezdtem megmozgatni pár szálat ezügyben, és most a Vörösmarty Mihály Gimnáziumban tartok média órákat.

Trafó: Mi volt a legnagyobb szakmai tanulsága az első önálló dokumentumfilm rendezésednek?

KM: Egyszerre venni a hangot meg a képet, miközben szereplő-rendezőként van jelen az ember, és három szereplővel forgat, szinte lehetetlen — de legalábbis nagyon fárasztó. Néha elfelejtettem színhőmérsékletet, élességet állítani, kompozíciókat keresni, mert egyszerűen nem maradt már rá energiám, ezért több csiszolatlan jelenet is van a filmben, de szerintem valahol ezek is a végeredmény hitelességét szolgálják. Az elején még fogtam a fejemet, szégyenemben csúsztam az asztal alá, hogy ezt hogy tudtam ilyen szarul felvenni, így nem lesz profi a film — ebben a vágó, Láng Alexandra aztán nagy segítségemre volt, aki fokozatosan elhitette velem, hogy pont ez a jó ebben az anyagban: ettől valóságos. 

A vágás közben jöttem rá arra is, hogy ha megfelelően rakosgatod össze, akkor bármilyen anyagot a javadra fordíthatsz. Ezért csodálatos műfaj a dokumentumfilm, és én is ezért imádom. Egy ponton eldöntöttük, hogy ezt a nyolcvanvalahány órányi anyagot úgy kell elkezdenünk kezelni, mintha found footage-ból dolgoznánk — mintha megtaláltuk volna egy dobozban egy random srác felvételeit arról, ahogy ezek a lányok éppen leérettségiznek a Belvárosi Tanodában, és ezekből a mozaikokból kellene összeraknunk egy filmet. Nagyon felszabadító élmény volt, hogy ezzel valamennyire én is el tudtam magamtól távolítani a történetet.

Trafó: A korábbi, kisebb költségvetésű filmjeid után ezúttal mögötted áll a Makabor Studió és az HBO, kijutottatok a Szarajevó Filmfesztiválra, kedden pedig a Verzió filmfesztivált nyitja meg a Dívák hazai premierje egy teltházas Trafóban. Hogyan írnád le azt az állomást, amihez most elérkeztél?

KM: Az életem iskolai időszaka talán most zárulhat majd le igazán, a film itthoni bemutatójával. Az, hogy a diplomafilmem 2-3 évvel túlfolyt a diplomázásomon, a befejezett egyetem és az egyetem utáni életem közötti állapotot nagyon furcsán elnyújtotta. Ebben az időszakaszban dolgoznom is rengeteget kellett, hogy eltartsam magam. Sokáig úgy vágtuk a Dívákat, hogy nem volt rá pénz, mert a diplomafilm költségvetése már elment a forgatásra. 

De nem csak szakmailag érdekes ez az állomás: jövő augusztusban leszek harminc éves, és azt érzem, hogy ezzel az évvel le fog zárulni valami fontos, és megnyílik egy új fejezet, ami még nem tudom, hogy mi lesz - de abban például egyáltalán nem vagyok biztos, hogy én egész életemben filmezni fogok.

Trafó: Arról nyilatkoztál egyszer, hogy Almási Tamás gondolatai, filmjei és személyisége mind nagy hatással voltak arra, hogy te is dokumentumfilm készítésre adtad a fejed, mert ahogy ő fogalmaz: ez egy olyan munka, amin át rengeteg életet „végig lehet élni”. Mit adott neked a Dívák életének megismerése?

KM: A leginkább azt, hogy beépültek a sajátomba. Még mindig nagyon intenzíven részei az életemnek mindhárman.
Trafó: Azt is tudod már, hogy mi lesz a következő élet, amibe belevágsz? 

.KM: Lehet, hogy ez lesz majd a tanítás. Vagy egy kertész suli. Szeretnék megtanulni valami kétkezi szakmát. Egy jó barátom elment segédmunkásnak; minden nap egy építkezésen dolgozik, és iszonyatosan szereti. Valami ilyesmibe én is szívesen belekezdenék. .

De azért óvom is magam attól, hogy most egyből belekezdjek egy új projektbe. Gyakran szoktam Tarot kártyát vetni magamnak, és meglepően sokszor jön ki az, hogy a következő lépés számomra a kikapcsolódás kellene, hogy legyen — valamilyen aktív pihenés, amin át megélem mindazt, ami az utóbbi pár évben történt, és fel is tudom dolgozni. Talán egy ilyen ponthoz ért most el az életem.

A Dívák hazai premierje 2021. november 9-én lesz a Trafóban, a Verzió Filmfesztivál nyitóeseményén. 

Ezután megtekinthető a Verzió Filmfesztiválon, november 18-tól pedig az HBO GO kínálatában is elérhető lesz.

Fotó: Bartha Máté