Hosszú évek után újra együtt alkotnak a Dollár Papa Gyermekei alapítói, Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás! Nyáron elutaztak a gyerekeikkel Japánba egy művészeti rezidenciára és az eddigi legszemélyesebb előadásukkal tértek vissza. A színpadra társakat hívnak maguk mellé - színészt, táncost, rendezőt, látványtervezőt, videóművészt, a tanítványaikat - akik behozzák a saját valóságukat. 

Mit jelent létrehozni valamit? Önmagunkat. Egy gyereket. Színházat. Vagy egy teljesen új világot. Néha történnek velünk dolgok, amik mindent megváltoztatnak. Nem mi változunk, hanem a helyünk a világban. Vagy maga a világ. Önmagunkat írjuk színpadra? Hogy milyen szülőnek lenni. Vagy milyen embernek lenni? 

Virginia Woolf szerint a személyiségünk nem csak abból tevődik össze, amit mi gondolunk magunkról, hanem abból is, amit mások gondolnak rólunk. És ennek a két képnek a kontrasztja döbbent rá az egyén valódi mivoltára. Ha ez igaz, akkor az is vagyok, amit gondolok magamról, de az is, amit például a gyerekem gondol rólam. Vagy te, ki e sorokat olvasod.

Eszköztelen, hiperrealista, zsigeri, provokatív, szuperközeli. Az előadásainkról ezek juthatnak először az emberek eszébe. Most szeretnénk túllépni ezeken a szavakon és meghívni a nézőket az alkotási folyamat szürke zónájába. Egy próbafolyamat közepébe. De ez nem csak a nézőknek, hanem nekünk is új, ismeretlen terep. A színpadra társakat hívtunk magunk mellé, színészt, táncost, rendezőt, látványtervezőt, videóművészt, akik behozzák a saját valóságukat. De megjelennek szemtanúként a tanítványaink is, akik még a krízisek, az örömök, a kudarcok, a sikerek előtt állnak. 

Milyen volt Japán? Nagyon jó. Gyerekek élvezték? Nagyon tetszett nekik.