A tizenkétezer éves, haldokló Patriarchátus temetési szertartására invitáljuk annak fiait és lányait, kollégáit és tanítványait, és miközben megpróbáljuk a férfiakat egyenrangúvá »vajúdni« a nőkkel. A szertartás és összművészeti búcsú során a megemlékezés felkavaró nosztalgiája, a sírbatétel fájdalmas felszabadultsága és még számtalan, váratlan érzés szólítja meg a bennünk lévő patriarchát, és csárdást jár vele. 

A patriarchátus kritikája férfi szemmel szinte tabu. Férfikörökbe száműzött gondolat. Miközben maga a férfikör jelensége is ritkaság. (Még. Idehaza. De valami már mocorog.) A kortárs férfi szerep válsága ugyanakkor széles körben elfogadott tény, miközben a rá adott válaszok rendkívül szerteágazóak: a skálán ott a revizionista asszonyverő, a modern incel, a bűntudattal teli férfi, az aktivista vagy épp a mindenhol megfelelni próbáló, depressziós apa. Ez a megosztottság ugyanakkor nem idomul a jól ismert társadalmi törésvonalakhoz, így egy közeli barátunk is előállhat hirtelen teljesen különböző véleménnyel. Sőt, a saját szüleink is, vagy épp a gyerekünk. De saját magunkat is meg tudjuk lepni. 

A patriarchátus gyásza alkotófolyamatának a Férfi Fonó, a Virrasztás a patriarchátusért a 2025-ös Ördögkatlanon, a Közösségi emberkísérlet a Magyar Férfiak Napján a Trafóban, majd az előbemutató a 2026-os Ördögkatlanon is mind a szerves részét képezik.
A projekt kísérlet egy demokratikus alkotófolyamat megvalósítására, amelyben a négy társalkotó a rendezői hierarchiát megkerülve áll össze alkalmi csapattá és kísérleteznek olyan performatív helyzetek és nézői pozíciók megteremtésével, melyben a megértés és a felismerés mellett felértékelődik a szemlélődés, a testi érzetek és a közös jelenlétre irányított figyelem.