Frenák Pál Társulat: Fiúk

Frenák Pál a tavalyi évadban két nagysikerű koreográfiát készített FIÚK és CSAJOK címmel. Novemberi franciaországi turnéjuk előtt októberben a FIÚKat tűzzük újra műsorra, decemberben pedig párját, a CSAJOKat mutatjuk be. 2005. márciusában a FIÚKkal a társulat a kelet-európai (fő)városokat látogatja sorra a Budapesti Francia Intézet társszervezésében. 

Frenák Pál ebben az éteri, légies koreográfiájában megkísérli kinyitni a ketrec ajtaját és szabadon engedni a tudatalatti vadállatait. Az előadás egy történet arról, hogyan feszül egymásnak a racionális és az ösztönlény egyetlen testen belül – felvetve egyúttal a kérdést: hol a helyünk nekünk, rejtőzködő férfiaknak? Az előadás ugyanakkor ezen az élményen túlmutatva mélyrepülés a tudattalanban, kutatás az ösztönökben, amelyekből személyiségünk táplálkozik. 

Vajon miért beszélünk ritkán úgy a férfi test esztétikájáról, ahogyan a nőiéről? Tanulmányozhatjuk a férfilét alaptípusait és a figurák közt fennálló, törékeny erőegyensúlyt; a gyűlöletet, a követelőzést. Radikális víziót az emberi kapcsolatokban rejlő reménytelenség tudatáról. A férfiszexualitást különböző aspektusokból: eredetét és tudattalanban eredő forrásait. Kegyetlen érzékiséget, költői könyörtelenséget.

Az előadás fekete humora, iróniája, az agresszió felmutatása érzékelteti az érzelmek elsivárosodását, a klisészerűséget, amely a ma emberi kapcsolatait elborítja. A Fiúk magában hordozza készítőjének az emberi lélek működéséről felhalmozott intuitív tudásanyagát. Közvetlen kapcsolatban van a tudattalan mélyrétegeivel, de egyszerre fogható fel társadalmi látleletként is.

Három egyéniség a levegőben – egyetlen személy három testben. A magányos férfi szólója, aki meglátogatja személyisége különböző, láthatatlan tartományait, miközben a három lebegő alak visszavezeti őt a zaklató valóságba. Ez a hatalmas és termékeny világ, melyből az emberi tudat folyamatosan táplálkozik, és amely mindannyiunkat menekülésre, rettegésre késztet, nem más, mint a tudatalatti. A színpadkép egyszerűsége szinte fájdalmat okoz a szemnek: három kötél, mely a föld és az ég között feszül. A tejszerű felület, amiben járunk, amely a mélységet érzékelteti: a lehetetlenség ösvénye. A fény: erősíti a két térrész különállását, határozottan elválasztva azokat egymástól. A zenei kompozíció: folyamatosan változó experimentális zene finom énekhanggal – áthatol rajtunk, és saját torkunkban leli meg önnön forrását. És a semmiben elmerülő játékosok : táncosok és akrobaták, akik az ismeretlen élményéhez juttatnak a kinyíló térben. „A kortárs táncszínház egyik megújítója, Frenák Pál a kezdetek kezdetén talán magy sem hitte, hogy a siketnéma „jelelésekből”, a belső energiákat felszabadító butó-, az öngyógyító terápiás színházból, a test állatias, nyers erőit mozgósító számtalan formanyelvi kísérletből, erénnyé érő hibákból, az útkeresés szerencsés „véletlenjeiből” egyszer csak koherens, öntörvényű életmű keveredik. Stílusa, mozgáskánonja kiforr, a koreográfia letisztul, nincs benne fölösleges gesztus. Színpadképe eszköztelen, csaknem sivár, de lenyűgözően elegáns: fényekből emel szobrot, katedrálist, légies testekből épít teret. Eredendően experimentális művész, nehezen viselné, ha klasszicizálódna. Talán épp emiatt lép át Frenák – a készülő triptichon első darabjával – ’a tükör mögötti’ másik szobába, ahol mindennek az inverze jelenik meg. Ami földereng a színpadon, az érinthetetlen, távoli, mintha egy üveglap mögé (vagy egy képernyőbe) lenne zárva. A fiúk… tragikomikus, filmszerű vízió a hagymázas ezredfordulóról, a média túlhatalmáról, ahol az eleven valóság szürreális, ami ’természetazonosnak’ hat, az kizárólag látszat. Ezért mindenki ’látszani’ akar, olyannyira, hogy közben önzővé, exhibicionistává válik, másokban is csak az iránta való rajongást képes szeretni. (…) Szemben a korábbi művekkel, az új opus gyökeresen más szemléletről árulkodik. Meglepő, hogy Frenáknak van humora, amit eltakartak eddig az életmű szenvedéstörténetei. S milyen jól mulat azon, ami korábban fájdalommal töltötte el. (…) Felülnézetből tekint a koreográfus a világra, miként az égiek néznek le ránk, ahogy mi nézzük a hangyákat. Mintha csak azt kérdezné a ’teremtővel’: mire föl ez a nagy nyüzsgés, szenvedély és szenvedés? Miért fáj neked az, amin inkább nevetni kellene? Miért hiszed azt, hogy mindent megkaphatsz? Miért pazarolod az erőd fölösleges dolgokra? Miért ünnepled azt, ami nincs? És miért mész el amellett, ami érted van?” (Stark R. László, Magyar Hírlap)

Koreográfia: Frenák Pál
Zene: Fabrice Planquette
Szcenográfia: Kis Péter
Jelmez: Lisa Kostur
Előadják:
André Sueiro Barbosa
Rolando Rocha
Miguel Ortega
Gergely Attila

Fény: Marton János, Kovács Áron
Hang: Hajas Attila
Színpad: Ferenczi László
Technikai vezető: Kovács Áron

www.ciefrenak.org www.econet.hu

Támogatók: NKÖM, NKA, Trafó KMH, Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottsága, AFAA, Drac Picardie Budapesti Francia Intézet, Nóniusz Szerszámkereskedőház, Fruttaelettronica, Econet, Centre Culturel de Tergnier