Mikor? A második világháború idején. Hol? Laktanyában, bálteremben, távoli orosz rónán. Kik? Főtisztek, tisztek, honvédek és hozzátartozóik, munkaszolgálatosok. Hogyan? Pucciniba oltott slágerekkel, magyar nótákkal és katonaindulókkal.
„Pintér Béla együttese nem humorizál. Nekik humoruk van. Ez azt jelenti, hogy a világot másként szemlélik, mint az átlag többsége. Nem keresik a viccet: a szent dolgokban is megtalálják a nevetséges ellentmondást. Fontos hangsúlyozni ezt. Kényes kegyeleti tájakon kalandoznak.” (Molnár Gál Péter)
„Különleges, egyedi színpadi nyelv kimunkálása folyik Pintér Béláék műhelyében. Beszélni szeretnének kínzó, nehezen vagy álságosan verbalizálható jelenségekről, ugyanakkor nem mondanak le arról a speciális magyar zenei, táncos, anekdota-, sőt, ha szabad így összevonnom, giccs-hagyományról sem, amelyet zsigeri mélységig ismernek: muri, pia, szekta, virtus, családon belüli titkolódzás.” (Budai Katalin)
A társulat 1998-ban alakult: az alkotók célja, hogy a társadalom és saját személyük kritikus-ironikus megfigyelései alapján nemzeti ihletettségű, kortárs színpadi műveket hozzanak létre. A valóság és az álom, az autentikus és a giccs elegyéből, valamint a magyar népi kultúra egyes elemeiből épül fel az a szürreális világ, mely összes korábbi darabjukat jellemzi.
SPOILER „A jelenetek önmagukban is hatásosan vegyítik a megrendítő és komikus tartományt, a katonák sanyarú sorsa és a nemzet sanyarú sorsa eredményesen kopírozódik egymásra, a magánéleti betétek aláhúzzák, amit alá kell nekik húzni, a töredezettséget bízvást lehet mozaikos szerkesztésnek becézni, a ritmus egyenetlenségét pedig ellensúlyozza, hogy a lassúbb tartományban van mit nézni. Mire elérkezünk a felszabaduláshoz, ki-ki meg van halva, vagy tönkre van menve. Szép, hogy a halott katona odafönt biciklizik tovább; szép, hogy az alkalmi tolmácsnak szegődött zsidó rezzenetlen arccal, tisztelettudóan fordítja felettesének, amint a német főfelettes őt pocskondiázza; szép, hogy az otthon maradt feleség növekvő hasát simogatva halott férjének ír levelet. Szép, pedig mind banális - vagy épp azért. Lövésből egyetlenegy dörren csak - ez a kis pucér zsidót találja el -, a többiek stilizáltan halnak, ha mégoly valószerűen is, akár morfiumtól, akár a háborúban. A stilizáció jórészt be van építve a mozgásba: a katonák hatalmas koturnust viselnek, ettől aztán egy sima ballépés is szinte díszlépés.” (Csáki Judit, Magyar Narancs)
Szereplők: Thuróczy Szabolcs, Szalontay Tünde, Bencze Sándor "Qpa", Herczeg Tamás, Quitt László, Friedenthal Zoltán, Csatári Éva, Enyedi Éva, Nagy-Abonyi Sarolta, Tóth József, Pintér Béla
Zenészek:
Kéménczy Antal – zongora
Veér Bertalan – hegedű
Pelva Gábor – hegedű, gitár, ütőhangszerek
Nyíri László – hegedű, ütőhangszerek
Kerti István – klarinét
Román Géza – trombita
Kelemen Lajos / Pálinkás Péter – harsona
Póta György – bőgő
Vezényel: Bencsik Pál
Zeneszerző: Darvas Benedek
Hangszerelés: Darvas Ferenc
Jelmez: Benedek Mari
Díszlet: Horgas Péter
Énektanár: Berecz Bea
Fény: Tamás Gábor
Hang: Rembeczki János
Technikai munkatársak: Sánta Sándor, Varga László
Gazdasági munkatárs: Inhaizer Gyula
Produkciós munkatárs: Uri Eszter
Írta és rendezte: Pintér Béla
„Pintér Béla együttese nem humorizál. Nekik humoruk van. Ez azt jelenti, hogy a világot másként szemlélik, mint az átlag többsége. Nem keresik a viccet: a szent dolgokban is megtalálják a nevetséges ellentmondást. Fontos hangsúlyozni ezt. Kényes kegyeleti tájakon kalandoznak.” (Molnár Gál Péter)
„Különleges, egyedi színpadi nyelv kimunkálása folyik Pintér Béláék műhelyében. Beszélni szeretnének kínzó, nehezen vagy álságosan verbalizálható jelenségekről, ugyanakkor nem mondanak le arról a speciális magyar zenei, táncos, anekdota-, sőt, ha szabad így összevonnom, giccs-hagyományról sem, amelyet zsigeri mélységig ismernek: muri, pia, szekta, virtus, családon belüli titkolódzás.” (Budai Katalin)
A társulat 1998-ban alakult: az alkotók célja, hogy a társadalom és saját személyük kritikus-ironikus megfigyelései alapján nemzeti ihletettségű, kortárs színpadi műveket hozzanak létre. A valóság és az álom, az autentikus és a giccs elegyéből, valamint a magyar népi kultúra egyes elemeiből épül fel az a szürreális világ, mely összes korábbi darabjukat jellemzi.
SPOILER „A jelenetek önmagukban is hatásosan vegyítik a megrendítő és komikus tartományt, a katonák sanyarú sorsa és a nemzet sanyarú sorsa eredményesen kopírozódik egymásra, a magánéleti betétek aláhúzzák, amit alá kell nekik húzni, a töredezettséget bízvást lehet mozaikos szerkesztésnek becézni, a ritmus egyenetlenségét pedig ellensúlyozza, hogy a lassúbb tartományban van mit nézni. Mire elérkezünk a felszabaduláshoz, ki-ki meg van halva, vagy tönkre van menve. Szép, hogy a halott katona odafönt biciklizik tovább; szép, hogy az alkalmi tolmácsnak szegődött zsidó rezzenetlen arccal, tisztelettudóan fordítja felettesének, amint a német főfelettes őt pocskondiázza; szép, hogy az otthon maradt feleség növekvő hasát simogatva halott férjének ír levelet. Szép, pedig mind banális - vagy épp azért. Lövésből egyetlenegy dörren csak - ez a kis pucér zsidót találja el -, a többiek stilizáltan halnak, ha mégoly valószerűen is, akár morfiumtól, akár a háborúban. A stilizáció jórészt be van építve a mozgásba: a katonák hatalmas koturnust viselnek, ettől aztán egy sima ballépés is szinte díszlépés.” (Csáki Judit, Magyar Narancs)
Szereplők: Thuróczy Szabolcs, Szalontay Tünde, Bencze Sándor "Qpa", Herczeg Tamás, Quitt László, Friedenthal Zoltán, Csatári Éva, Enyedi Éva, Nagy-Abonyi Sarolta, Tóth József, Pintér Béla
Zenészek:
Kéménczy Antal – zongora
Veér Bertalan – hegedű
Pelva Gábor – hegedű, gitár, ütőhangszerek
Nyíri László – hegedű, ütőhangszerek
Kerti István – klarinét
Román Géza – trombita
Kelemen Lajos / Pálinkás Péter – harsona
Póta György – bőgő
Vezényel: Bencsik Pál
Zeneszerző: Darvas Benedek
Hangszerelés: Darvas Ferenc
Jelmez: Benedek Mari
Díszlet: Horgas Péter
Énektanár: Berecz Bea
Fény: Tamás Gábor
Hang: Rembeczki János
Technikai munkatársak: Sánta Sándor, Varga László
Gazdasági munkatárs: Inhaizer Gyula
Produkciós munkatárs: Uri Eszter
Írta és rendezte: Pintér Béla
EMMI, Szkéné Színház
