A Tinta a tejben című kiállítás a sérülékenységben rejlő ellenállás mintázatait tárja fel. A bemutatott művek különböző, mégis egyaránt kihívást jelentő tapasztalatokból indulnak ki: egyes művek a másképességű élet vagy a betegség megélését vizsgálják, más munkák a kimerültség vagy az anyaság törékeny, mégis erővel teli; intim, személyes, és egyszerre politikai tapasztalataiba engednek betekintést.

A kiállítás a kiszolgáltatottságra azonban nem egyéni problémaként, hanem társadalmi jelenségként tekint. A feminista nézőpontú kritikai fogyatékosságtudománnyal foglalkozó kanadai filozófus, Shelley Tremain szavaival "az idősek és a fogyatékossággal élő emberek (...) nem eleve kiszolgáltatottak (...), kiszolgáltatottá válnak, mert azzá teszik őket. A kiszolgáltatottság nem olyan tulajdonság, amely bizonyos egyének sajátja vagy jellemzője lenne. A fogyatékossághoz hasonlóan a kiszolgáltatottság is egy normalizált hatalmi berendezkedés, amely anyagi, társadalmi, politikai és kapcsolati szinten különböző módokon hozza létre az alanyokat.”

A test a kiállítás keretében látható művekben folyamatosan változó viszonyrendszerek archívumaként tűnik fel. A művek nem elsősorban a fizikailag és mentálisan megterhelő, kihívást jelentő helyzetek megoldására helyezik a hangsúlyt, hanem inkább olyan taktikák és stratégiák felvillantására, amelyek kibillentik a szituációkban rejlő hierarchiákat. A gyógyulás vagy a megküzdés sikerességétől függetlenül az egyén illetékességének visszavételére, az ambivalenciák belátására, és nem feltétlenül feloldására; egy új, a személyesből induló, ugyanakkor a tágabb társadalmi szövet által meghatározott helyzetek elbeszélésére alkalmas nyelv kidolgozására törekednek.

A kiállítás ráirányítja a figyelmünket arra, hogy a különféle – gyakran hatalmi vagy medikális kontextusban használt – képalkotó stratégiák és fotografikus eljárások (röntgen, hőkamera, ultrahang) hogyan tekinthetők hatékony eszközöknek a testből kiinduló és a testen keresztül kifejezhető személyes narratívák feldolgozására és bemutatására. A kiállítás közös gondolkodásra hív azzal kapcsolatban, hogy a sokszor hatalmi helyzetekben használt képalkotási módszereket milyen módon lehet eltéríteni és kisajátítani a hatékony önérvényesítés érdekében. A törékenység így nem gyengeségként, hanem erőforrásként; a betegség, a mentális túlterheltség vagy a kimerültség nem passzív állapotként, hanem az ellenállás lehetséges terepeként  jelenik meg - ily módon a visszavonulás és a lelassulás is politikai cselekvésként értelmeződhet.

A művek tabusított, rejtett, maszkolt, gyakran elfojtott megéléseket is láthatóvá tesznek: az anyaság ellentmondásos tapasztalatának felvállalását, a mentális összeomlás szégyenét, a fogyatékosság okozta, a normatív érzékelési tapasztalatoktól való eltérést, az orvosi eljárások által meggyötört test látványát. A kiállítás egyik kulcsmotívuma a reprezentáció mellett így a láthatóság kérdése. A normatívnak elgondolttól eltérő módon vagy kapacitásokkal élő egyének gyakran szembesülnek a hiperláthatóság és a láthatatlanság közötti oszcilláció jelenségével. A hiperláthatóság ebben a kontextusban arra utal, hogy valaki túlzottan látható, a figyelem kiemelt tárgya, látványossággá válik. Az egyén így pusztán különbözőségére redukálódik, például a fogyatékosság válik azzá az összefoglaló keretté, amin keresztül a társadalom látja őt. A láthatatlanság ezzel szemben az észrevétlenség állapotát jelenti, a nem-normatív módon élő emberek kizárását a nyilvános terekből, a médiából, a kulturális reprezentációból vagy a társadalmi képzeletből.

Tapasztalataik, szükségleteik és testi valóságuk figyelmen kívül marad vagy irrelevánsnak minősül. E kétféle keretezettség vagy pólus közötti oszcilláció a normatívtól eltérő megélések instabilitására utal – ez nem egy egyszerű binaritás, hanem egy folyamatosan változó dinamika, amely magában hordozza azt, hogy az egyén sosem stabilan látható vagy láthatatlan, hanem a környezettől függően folyamatosan mozog az exponáltság, az elmosódottság és láthatatlanság közötti skálán.

Támogatók: NKA, Káli Kövek

Képkredit: 

Ulbert Ádám: A halász és menyasszony, 2018; Belső perspektíva, 2018. A Mendemondák a Bolondok Hajójából című sorozatból. Olaj, vászon. Fotó: Bilák Krisztina