Kísérlet és tiszteletnyilvánítás a természetnek - interjú Mátyási Péterrel.
Ismered azt az érzést, amikor sötétedés után a természetben sétálsz, és félelemmel vegyes kíváncsisággal figyeled meg a téged körbevevő neszeket és fényeket? Amikor az erdő hangjai koncertté alakulnak, aminek te is részese lehetsz, ahogy taposod az avart? Mátyási Péter képzőművész és Donáth Áron sound designer a Let it be art agency által kurált Future Landscapes eseménysorozatban ezt az élményt idézi meg a Trafóban. A Kabinban október 18-án és 19-én este, az AV Composers sorozat részeként megvalósuló térspecifikus installáció egyszerre kísérlet és tiszteletnyilvánítás a természetnek.
Interjú.
Az utóbbi években készült munkáidban fontos szerepet játszik a természet szeretete. Mesélsz egy kicsit arról, honnan hozod ezt?
Egy kispesti panelban nőttem fel, de a szüleim mindent megtettek azért, hogy sokat legyünk a természetben. Nem ültünk sokat otthon, gyakran meglátogattuk a közeli kiserdőt és sokszor mentünk le a KRESZ-pályára. Aztán ’94-ben a 11. kerületbe, a nagyszüleim kertes házába költöztünk. Ezt csak felnőttkoromban hagytam el, de a kert gondozását megörököltem a nagyszüleimtől és édesapámtól. Már gyerekként is lekötöttek az állatos könyvek, sokat molyoltam a kertben, közben pedig ornitológus karrierről álmodoztam. Gimi után aztán jelentkeztem a Képzőművészeti Egyetemre és tájépítész szakra is, de egyik sem jött össze.
Végül mégis képzőművész lettél. Hogy úszott be a művészetedbe a természet témája?
Mindig is az ember és az őt körülvevő környezet viszonya foglalkoztatott, akár az urbánus, akár a természeti aspektusból. Az egyetem elvégzése után nagyon sokat jártam biciklivel – leginkább praktikus okokból kifolyólag –, és ez egészen új tájtapasztalatot adott a városról, mint amit korábban megszoktam. Ennek köszönhetően eleinte az épített környezet jelent meg a munkáimban, aztán ezt váltotta fel a természeti környezet, ami az utóbbi években meglehetősen hangsúlyos kérdéssé vált mindannyiunk életében. Egyre többet kell foglalkoznunk azzal, hogy veszünk részt a környezet életében, hogy illeszkedünk bele, hogy tudunk egy kicsit nagyobb szimbiózist teremteni. Egyre több ismerősöm mondja, hogy megcsömörlik a városi létezésben, és a természet felé húz a szíve. Én tavaly elvégeztem egy aranykalászos gazda képzést, és egy telket is kibéreltünk a közelben, ahol kertet tartunk fenn és zöldségeket termesztünk. Szóval az, hogy a természet hangsúlyosan jelentkezik a művészetemben az nem csak egy tudatos választás, hanem a bekövetkező életesemények eredménye is. Szóval úgy fogalmaznék, hogy azért a természet van most a művészetem fókuszában, mert ez a téma vesz körbe a mindennapi életemben is.
Az Unbeaten Path ajánlójában úgynevezett ‘valóságexpedíciókra’ invitáltjátok a látogatókat. Ezek szerint ez a biciklis, vagy éppen a kertészkedés közbeni szemlélődés értendő alatta?
Igen. Az utóbbi időben nagyon szétszabdalt napokat, heteket élek, én is küzdök a multitasking problémájával, mint sokan. Az ember bele- belekap dolgokba, de a kontempláció sokunk életéből hiányzik. Egy korábbi munkámban már reagáltam arra, hogy milyen fontos megismerni a bennünket körbevevő valóságot, hiszen az folyamatos kölcsönhatásban van velünk. Fontos lenne, hogy megtapasztaljuk, befogadjuk, átengedjük magunkon azt, ami körbevesz bennünket. Ennek rengeteg rétege van, hiszen ugyanazt a valóságot teljesen máshogy éled meg, ha két megállót biciklivel, villamossal vagy gyalog teszel meg. Sokszor azt tapasztalatom, hogy az épített, nagyvárosi környezetbe próbálunk valamit beemelni a természetből, de mégis olyan távol maradunk tőle, mint mikor popcorn evés közben a National Geographicot nézzük. Érdeklődünk iránta, de a saját univerzumunkból nem lépünk ki a kényelmünk miatt, hiszen ott mi állítjuk be, milyen páratartalomban és melegben akarunk ülni, és maximális komfortot biztosíthatunk magunknak.
Hogy néz ez ki az Unbeaten Path esetében?
Pár éve felkértek az akkori műteremtárasaimmal együtt egy kültéri Betlehem elkészítésére a Szent Imre templom előtt(elé). Miközben faragtuk a figurákat, találtam egy Wunderwelt der Alpen című könyvet, amiben gyönyörű képek voltak az Alpokról. A kötet elgondolkodtatott arról, hogy pontosan mit jelent a szépség, mitől látunk valamit gyönyörűnek, mi vált ki csodálatot az emberből. Készítettem egy lightbox sorozatot, amelynek darabjai hétköznapi, már-már hulladéknak minősülő anyagokból, fóliákból, maszkolószalagokból épültek fel és a keretekbe rejtett fény volt az, aminek hatására az anyagok átminősültek. A nézőben a legtöbb esetben a csodálat érzését váltották ki, az anyagok pedig ennek a csodálatnak a közvetítőivé váltak. Ez a gondolat keltette fel Kovács Andrea kurátori figyelmét is, aki meghívott a Trafóba.
Donáth Áron sound designert a közelmúltban ismertem meg. Amikor jött a téma, rögtön ő jutott eszembe, úgy éreztem, a fényekkel való kísérletezéshez sokat hozzáadhatna néhány érdekes hanghatás. Én is szívesen kísérletezem ilyesmivel, vettem fel hangokat a városban és a természetben egyaránt, de tudtam, hogy Áron ehhez hozzá tudna adni valami professzionálisabbat.
Ha a sötét erdőben sétálsz, az egyszerre izgalmas, kalandos és ijesztő. A kabint is hasonlóan szeretnénk berendezni, bízva abban, hogy az érdeklődő szívesen felfedezi majd annak zugait. A telekről ágakat és gallyakat szedtem össze, ezek lesznek elszórva a talajon, és ezek hangját fogjuk felvenni és visszajátszani különböző effektekkel. Így a látogató egyszerre előállítja és felfedezi a hangot, hiszen a léptei hatására a külső környezet kommunikálni kezd veled. Azt feltételezem, mindenki máshogy éli majd ezt meg, hiszen mindenki a saját útját járja, mindenki máshogy lép, más hangot generál, és más hangra kapja fel a fejét.
Ezúttal az ecsetet fényre cserélted. Milyen érzés az, hogy a végeredménynek nem marad nyoma, nem foghatod a kezedben?
Nem szoktam magam kifejezetten festőművésznek nevezni, mindig is szívesen kísérleteztem más technikákkal. Gyakran látni, hogy az fut be nagy karriert, aki ugyanazt csinálja 10-15 éven keresztül, de én nem érzem járható útnak, hogy az unalom ellenére is ragaszkodjak valamihez. Sok olyan év volt, amikor nem festettem, hanem indigóval, airbrush-sal kísérleteztem, és mindet baromira élveztem. Arra is volt már példa, hogy a festést fénnyel ötvöztem, az is izgalmas végeredményt szült. Mindig törekszem azt csinálni, amit élvezek is, és amit az adott téma leginkább megkövetel. Nem a kifejezési módhoz keresek témát, hanem a meglévő elképzeléshez művészeti technikát. És ez ugyannyira lehet tűlevelek ragasztgatása, mint fényjáték.
Említetted, hogy sok módon hathat az emberekre az installáció. Szerinted milyen kérdéseket vet majd fel a Kabinban töltött idő?
Jó kérdés. Ha én először lépnék be, valószínűleg kíváncsiságot éreznék. Hogy a zörej, amit teremtek, hogyan és miért visszhangzik, mit üzen. Az, hogy kiben mi és hogy áll össze, szerintem nagyban függ a saját személyiségünktől és tapasztalatainktól. A legfontosabb dolog számomra a hatás. Hogy aki bejön, az megérezhesse, hogy ha ő hat valamire, az visszahat őrá.
Ez akár a környezetszennyezés és a klímakatasztrófa témájával is párhuzamba állítható, hiszen ott is ok és okozati hatás figyelhető meg. Szempont volt a projekt megalkotásában, hogy felhívd a figyelmet a természetvédelem fontosságára?
Nem akarok mindenáron ideológiát állítani a dolog mögé, de tény és való, hogy az ember és a természet kölcsönhatása mindig is érdekelt és több, ökológiai fókuszú, környezetvédelmi projektben részt vettem korábban. Emellett az installáció light-boxai is újrahasznosított elemekből készültek. El lehetne menni ebbe az irányba jobban, de ezt most inkább szántam kísérletnek, mint aktivizmusnak. Érdekel a hang, mint kifejezési forma. Hogy milyen hang hogy hat ránk, és miért épp úgy, ahogy. Hogy miért van az, hogy az embernek nem üti meg a fülét a madárcsicsergés hangja, de ha 20 méterre leesik egy 10 forintos, arra felkapjuk a fejünket.
Sok művészeti projektben részt vettél már, de az ritkább, hogy az alkotás fázisait is megoszd valakivel.
Milyen élmény Áronnal dolgozni?
Az alapítványom kapcsán (Eleven Blokk Művészeti Alapítvány), közösségi ügyekben, jótékonysági ügyekben szívesen dolgozom együtt másokkal, de ha alkotásról van szó, egy picit antiszociális ember vagyok. Nincs bennem nagy ingerencia arra, hogy megosszam másokkal az ilyen feladatokat, ennek ellenére az Áronnal közös munkát nagyon élvezem, és úgy érzem, ez kölcsönös. Maximálisan meg tudok bízni benne, és annyira lazán dolgozunk együtt, hogy a végeredmény miatt sem izgulok. Hasonló a habitusunk, érdekelnek az ötletei, meglátásai.
