Hang és Fény - interjú Barabás Lőrinccel

Barabás Lőrinc trombitás és zeneszerző a budapesti improvizatív zenei élet aktív szereplője, egyik mozgatórugója. Az elmúlt tíz évben klubestjei és formációi termékeny talajt biztosítottak a jazz és az elektronika határmezsgyéjén kísérletező rokonlelkek számára. Olyan eseményeken tett szert szélesebb nemzetközi ismertségre, mint például a Montreaux Jazz Fesztivál, a londoni iTunes fesztivál, ahol Valerie June-nal játszott közösen, de olyan előadókkal is osztozott már a színpadon, mint a Thievery Corporation, Bonobo vagy Erik Truffaz. Quartet, Live Act és Random Szerda projektjei közül a Trafóba a Solo Live Act-tel érkezik szeptember 19-én.

Mi a Live Act lényege?

A Live Act a szóló produkcióm, és az, ami szóló szettben születik, lényegesen más hangulatú, mint az a zene, amit másokkal együtt játszok. Vannak különböző, előre felvett alapok és hangminták, amiket használok; így ez a forma átmenet egy dj szett és egy élő koncert között, bár a legnagyobb részét élőben játszom fel. 

Mennyire jellemző rád az improvizáció, és ezt mi irányítja?

Az eddigi három nagylemezen, illetve a single formájában megjelent számok mellett van improvizáció is, amit mindig az adott helyszín, a hangulat, a közönség reakciói irányítanak. Az ember érzi, látja, hallja, megtapasztalja mindezt, ami az improvizációban nyomot hagy, irányt ad. 

Volt mostanában olyan fellépésed, ahol a közönség számára kötelező volt a maszk viselése? Ez valamennyire elfedi a nézői reakciókat.

Igen, az utóbbi időben volt ilyen, de egyébként is sokszor előfordul, hogy a színpadról nem nagyon látszik a közönség. Ilyenkor a tapsból vagy más reakciókból érezni a közönség jelenlétét. Az, hogy a beltéri koncerteken maszkviselés van, biztosan máshogy árnyalja a zenét.

Ez az első szóló fellépésed a Trafóban, amely szellemiségében vagy hangulatában különbözhet a klasszikusabb koncerthelyektől. Lesz olyan eleme az estének, amit specifikusan erre az alkalomra tervezel?

Sok nagyon jó és érdekes koncerten és előadáson voltam már a Trafóban, szeretek ide járni, és örülök, hogy úgy alakult, játszhatok itt. A Trafó Nagytermének mint koncertteremnek van egy nyitott és kísérletező hangulata, ezért azt gondolom, hogy a Live Act kísérletiségére is jó tér. A koncert különlegessége, hogy nem lesz vetítés, hanem a fények fognak az adott számokkal és az egész este hangulatával lekövetni egy dramaturgiát. Ahogy a cím is jelzi – Hang és Fény – egy audiovizuális játékkal készülünk a koncertre. Mivel a látvány a fényekben merül ki, a nézőkre van bízva a további, hozzá képzelt vizualitás.

Miért cseréled a vetítést fényjátékra?

Jobban szeretem, ha a zene vizuális leképezései a hallgatókban zajlanak le. A vetítésre érkezett visszajelzésekből sokszor kiderült, hogy filmzenére, utazásra asszociálnak, és szinte mindig elindul a hallgatóságban egy képi analógia. 

Hogyan hangoljátok össze a zenét és a fényeket?

Alapvetően a zenék adják a vizualitás irányát, de a koncert improvizatív részeinél én is először fogom megélni ezeket a fényeket. Közös munkával tesszük össze a zene és a fény játékából összefonódó ívet az előadás egészéhez.

Milyen felszereléseken fogsz játszani, és mennyire határozod meg előre a koncert koreográfiáját?

Lesz egy pianínó, billentyűzetek, laptop, pedálok és a trombitám. A játszott zenei anyagok megtervezettségét száma válogatja. Van, ahol sokkal nagyobb tér és időintervallum van a számon belüli rögtönzésre, és van, ahol kötötten lejátszom a dalt.

Technikailag mit jelent a rögtönzés?

Azt, hogy az eszközök bármelyikén olyat játszok, ami nincs előre kitalálva. Próbáltam úgy összerakni a felszerelést, hogy erre legyen módom. Hogy úgy sakkozhassak adott részekkel, hogy önmagam kísérete tudjak lenni, és különböző dinamikájú, hangerejű vagy sűrűségű részeket tudjak variálni. Például pedálnyomásokkal, miközben trombitával lekövetem. A pedálsor vagy a számítógépes loopolások többek között ezt teszik lehetővé. 

Alapvetően trombitás vagy, hogyan jött képbe a billentyűzés?

Habár tanultam összhangzattant, színpadon billentyűzni kihívás. Már régóta előfordul a koncertjeimen, de egyre nagyobb hangsúllyal. Az oka – azon kívül, hogy ki ne szeretné a zongora hangját és jól esik rajta játszani – az, hogy polifónikus, ezért a trombita mellett teljesen más, új lehetőségeket ad, illetve hogy a szintetizátorok olyan hangszíneket tudnak teremteni, amelyekben el lehet mélyedni. Mindezt nagyon élvezem, és inspiráló.

Mi határozza még meg a zenei esztétikádat? 

Sokféle impulzus van, sokfélét szeretek hallgatni is. Az én zenémben is mindenféle előfordul: elektronikus, repetitív alapok, transz zenei hatások, a trombita hangzása miatt enyhén a jazz, de a pop- és klasszikus zenei (Beethoven feld. link) utalások mellett akár a ’80-as évek számítógépes játékainak hangzása is felfedezhető. 

Mekkora tered van előadóként érvényesülni regionális és nemzetközi szinten, akár a Live Act, akár a kvartet formációval?

A mostani helyzetben kicsit megtorpant a világ, de például a veszélyhelyzet előtt az Egyesült Államokban voltam egy turnén. Próbáltunk ott is bemutatkozni, elindítani egy kis közönségtoborzást. Ezután három hónapig semmilyen fellépési lehetőség nem volt, azóta pedig sok mindent lemondtak, de lassan kezd visszaállni a ritmus. Játszottam Bécsben édesapám kiállításmegnyitóján, illetve lesz fellépés a Quartettel, és vannak más dátumok is, viszont minden mögött ott van a nagy kérdőjel, mert bármikor lefújhatnak bármit. A másik oldalról viszont azt látom, hogy minden koncert és zenélés sok emberhez eljutott; van érdeklődés és vannak lehetőségek a jövőt illetően, ami motivál.