"Mindannyian ugyanolyanok vagyunk, mindannyian rejtőzködünk, csak a rejtőzködésünk módszere különbözik"

Trafó: Előszeretettel kísérletezel kortárs és klasszikus stílusok vegyítésével a munkádban - hogy találtál rá erre az útra?

Fouad Boussouf: Autodidaktaként tanultam meg táncolni, vagyis formális képzés nélkül, és nem látom, hogy hol válik el az új a régitől. Az első dolog, amit szerettem volna megtudni, megérteni, az az volt, hogy a kezdetekkor mi késztette az embereket arra, hogy táncoljanak. Teljesen magától értetődő volt. Nemcsak élvezetből táncoltak, hanem szükségből, az együttlét szükségéből. Ritmussal a szívünkben születünk. Úgy hiszem, hogy ezt kerestük anno: azt a ritmust, ami univerzális.

Trafó: A Näss, vagyis Embereknek keresztelt produkcióban minden a ritmusra épül. A térben apránként épül fel valamiféle elektromosság, majd hét férfi táncos jelenik meg az üres térben. Mire számíthat még a néző?

FB: Nem teljesen üres az a tér. Bár nincs díszlet vagy dekoráció, a színpad hátulján fel van erősítve egy háttérfüggöny, egy hatalmas freskó. A fénytől függően sok mindent oda lehet képzelni, akár egészen távoli dolgokat. Bekapcsolódik a képzelőerő. Az emberek mindig keresnek valamit: van célunk. Ez lehet spirituális, de szólhat a munkánkról, szerelemről stb. – a lényeg, hogy mindig keresünk valamit. Ez itt egy nyitott, eldöntetlen tér, ahol megvan a szabadság arra, hogy azt képzeljünk bele, amit szeretnénk.

Trafó: Volt valami oka annak, hogy ebben a projektben csak férfi táncosokkal dolgoztál?

FB: Alapvetően a törzsi táncokból, háborús táncokból indultunk ki... Ennek ellenére a projektet férfi és női táncosokkal kezdtük el. Aztán a folyamat során egyre érdekesebbé váltak számomra a férfi energiák, a férfiak közti kapcsolatok. Nem szeretem a sztenderd klisét, hogy a férfiak főképpen erősek. A férfiak érzékenyek is, femininek is, ami ebben a társaságban igazán szépen megmutatkozik. 

(Compagnie Massala - Fouad Boussouf (FR/MA): Emberek | Fotó: Charlotte Audureau)

Trafó: A darab az emberi élményt dolgozza fel. Miért éppen a gnawa kultúra tükrében szerettél volna ezzel foglalkozni?

FB: Marokkóban születtem – a gnawa kultúra és hagyomány valahol az identitásom része. Marokkó, mivel Afrika egyik sarkában van, valójában egy csomópont, ahol számos civilizáció és kultúra találkozik. A marokkói nyelv nem is teljesen arab. Úgy hívják, darija, öt-hat nyelv keveréke. Van benne francia, angol spanyol, portugál, ógörög... Az emberek fehérek, feketék, sokszínűek. El sem tudod képzelni, Marokkó mennyire kozmopolita!

Gnawa az, ahol az észak és a dél találkozik. Érdekes, hogy mennyire afrikai és mennyire mediterrán is egyszerre. Egyszerre több közösséghez szól, és ez a zenéjükben, a táncukban és az énekükben is. Ennek a törzsnek a tagjai rabszolgaként kerültek Marokkóba, mégis létrehoztak egy elképesztően gazdag kultúrát.

Trafó: A párizsi UPEC-en szereztél mesterdiplomát társadalomtudományokból – látszik, hogy ismereteidet jól tudod kamatoztatni az előadásaid létrehozása során. Történelmi és földrajzi tényszerűségeken túl hogyan kutatsz, miként kísérletezel az alkotás során?

FB: Ami engem igazán érdekel az az, hogy hogyan tudjuk elérni, hogy valami történjen a színpadon. Szeretem megtalálni az emberi érzékenységet, ami az öltözék, a duma mögött rejlik. Mindannyian ugyanolyanok vagyunk, mindannyian rejtőzködünk, csak a rejtőzködésünk módszere különbözik. Érdekes megtalálni a módját annak, hogy valaki hogyan tud kinyílni a színpadon. Ebben rejlik a költészet. Ezzel az érzékenységgel kezdődik. És erre kiváltképpen szükségünk van ebben a világban. Bárhova megyünk, ez segít abban, hogy megértsük egymást és magunkat.

Trafó: 2021 júniusa óta a Le Phare, azaz a normandiai koreografikus központ (Centre Chorégraphique National Du Havre Normandie) igazgatója vagy. Miért jelentkeztél erre a pozícióra és milyen célokat tűztél ki magadnak?

FB: Volt lehetőségem elég fiatalon művészekkel, koreográfusokkal találkozni, elkezdeni kinyitni a világomat, megérteni, hogy sokan sokféleképpen gondolkozunk. Ezt a lehetőséget szeretném a fiatalabb generációknak megadni, de persze az idősebbeknek is, hogy nyithassanak a saját gondolkodásukon tánccal, kultúrával, művészettel, zenével. Emellett az a célom, hogy segítsem az alkotókat azzal, hogy új embereket hozok be a térbe. Vannak rezidencia programjaink, lehet jelentkezni, jönni, és mi segítséget nyújtunk a produkció létrehozásában, nem csak anyagi értelemben. Szeretném ezt a helyet minél nyitottabbá tenni a világ minden pontjáról érkező alkotók és a közönség számára is. Helyünk az van. A Le Phare nem egy színház, de elég nagy ahhoz, hogy befogadjon előadásokat. Novemberben rendezzük meg az első fesztiválunkat, amin tizenöt társulat fog részt venni. Persze, mint mindenki, mi is mindig küzdünk, hogy több forrásunk legyen… de én azt fogom tenni, amit eddig mindig: igyekszem nagylelkűnek lenni és megosztani azt, amink van.

Trafó: Mit gondolsz, mire kellene törekednünk? Hogyan tudja a szakma kiszolgálni ezeket az igényeket?

FB: Mindenütt több kultúrára van szükségünk. Nem csak azért élünk, hogy együnk, meg lélegezzünk, meg pénzt keressünk. Az elménket is éltetnünk kell – és ebben a művészet segít. Lecsökken a képzelőerőnk, ha csak tévézünk, ha anélkül vagyunk együtt, hogy beszélgetnénk, ha keveset olvasunk, utazunk. Szükségünk van a kultúrára ahhoz, hogy tágítsuk a tudatunkat és gondolkozzunk a világról. Muszáj gondolkodnunk. Azt hihetjük, hogy a művészet azoknak szól, akik meg tudják fizetni – de ha nincs kultúra, akkor nincsen képzelőerő sem. Egyes országokban megölik a költőt... Ha nem marad költészet a világban, akkor elveszünk. Franciaországban szerencsések vagyunk, sok lehetőség adódik a kultúra építésére, a munkáink bemutatására. El szoktam gondolkodni, hogy vajon más országokban milyen lehetőségek adódnak, és meg szeretném kérdezni: hogy van ez a nálatok, mi a helyzet Magyarországon?

Az előadás további részleteiről az alábbi linken olvashattok.
Jegyvásárlás itt.