„Mindig magunkon kívül keressük az új, meghódítható univerzumokat, de talán ideje lenne befelé is nézelődni."

Rövid beszélgetés Rauli Dahlberggel, a Race Horse Company (FIN) művészeti vezetőjével — cirkuszról, alkotásról, és az O’DD című produkcióról, amit április 20-21. este tár majd a Trafó közönsége elé.

Trafó: Miért választottad a cirkuszművészetet?
Rauli Dahlberg: A tornász hátterem miatt nagyon természetesen jött, hogy cirkusszal fogok foglalkozni. Tulajdonképpen a cirkusz a szókincsem. Azt szeretem benne a leginkább, hogy a mozdulatokkal való játékról szól, nem pedig arról, hogy szigorú szabályokat kövessünk. Van egy formulája a tökéletes szaltónak, de a cirkuszban mégis arra törekszünk, hogy ezt darabjaira szedjük. Mindenféle tárgyakkal kísérletezünk. A cirkuszművészet igazából maga a játék. A gyerekkor! Hiszen akkor vagy a legkreatívabb, amikor valami izgat, és csak úgy belevágsz. Gyerekként egyszerűen imádtam addig pörögni, amíg teljesen el nem szédültem, és azt nem éreztem, hogy megváltozik körülöttem a tér. Erről szól a világom a mai napig — hogy pörgök. És így amit négyévesen csináltam, az most a színpadon köt ki.

Trafó: Mit tud kifejezni a cirkusz és a mozgás, amit szavakkal nem lehet?
RD: A mozgás és a cirkusz is nagyon valóságos műfajok — nem hagynak helyet semmilyen színlelésnek. A közönség azt látja, ami ott és akkor történik, és nem tud szemet hunyni afelett, hogy mekkora erőfeszítés és merészség hozza létre. Szerintem a cirkusz képes olyasmit adni, amit más előadóművészetek nem, ez pedig a veszély érzete: itt, ha valami rosszul sül el, az előadó valóban megsérülhet, és az előadás akár le is áll, ellentétben a prózai színházzal, ahol a darab akkor is folytatódhat, ha a játékban történik valami baki. 

Trafó: Nyolc évig dolgoztál ezen az előadáson. Milyen tapasztalatokat szereztél ez idő alatt?
RD: Ez egy hosszú utazás volt... Az O'DD elkészítése túl sok évig húzódott. Egy ponton már úgy éreztem, hogy soha nem fog megvalósulni. Akkoriban sok projektben vettem részt, és nem volt időm a szólómon dolgozni. Végül meg kellett tanulnom nemet mondani dolgokra. De azt is gondolom, hogy ennek az előadásnak kellett az a nyolc év, hogy létrejöjjön, mert nekem fel kellett nőnöm hozzá. Nagy kihívás egy szólóműsort összerakni. Fiatal voltam még, amikor belevágtam ebbe az ambiciózus projektbe, és azt hittem, könnyű lesz egy egyórás műsort csinálni, de aztán kifogytam az ötletekből, hogy hogyan tovább, és meg kellett tanulnom bízni magamban eléggé ahhoz, hogy mélyebbre ássak. 

Trafó: Milyen ötletből született az O'DD?
RD: Az volt a kiindulási pont, hogy egy cirkuszi előadást science fiction-nel keresztezzek, és a történetet pusztán mozgás és cirkuszi elemek segítségével meséljem el. Viszont a trükkök önmagukban nem mondanak semmit, ezért tanulmányozni kezdtem a mozgást magát — igyekeztem újragondolni, hogy hogyan mozgok, és hogyan hozok létre cirkuszt. Világossá vált számomra, hogy a trükkök sorozata mögött lennie kell egy irányító gondolatnak. Ez az előadás sokat beszél arról az evolúciós igényünkről, hogy valamit elsajátítsunk vagy létrehozzunk, és talán arról is, hogy milyen gyakran gonduljuk magától értetődőnek a tanulást. Amikor elkezdtem ezt a projektet, még nem voltak gyerekeim, de most már vannak, és látom, hogy hány ismétlést kell végrehajtani csak ahhoz, hogy fel tudj emelni egy tollat! Még a legegyszerűbb művelet is több ezer, vagy akár több millió ismétlést igényel, és ebben az értelemben ezek is mind trükkök. Úgy gondolom, hogy mindent meg lehet tanítani a testnek. Ez volt az egyik fő cél: elmondani egy történetet arról, hogy a dolgokkal játszva hogyan tudunk tanulni és fejlődni.

Trafó: Az előadás mintha arról is beszélne, hogy mihez vezethet ez az evolúciós igény...
RD: A készítése közben elképzeltem, hogy mi történne, ha az emberiség megpróbálná átvenni az irányítást a világ felett, de egyszerűen túl mohóvá teszi a saját hatalma. Azt érzem, hogy mindig magunkon kívül keressük az új, meghódítható univerzumokat, de talán ideje lenne befelé is nézelődni, belső univerzumok nyomába eredni. Már ahhoz is jobb fajjá kellene válnunk, hogy az űrutazásról gondolkodhassunk, nemhogy az űr meghódítását tervezgessük.