Amíg te itt vagy, én is itt leszek — beszélgetés Jan Martens-szel

Amíg te itt vagy, én is itt leszek — beszélgetés Jan Martens-szel

Két ember, akik nem akarják elengedni egymást. Talán nem is tudják. Jan Martens egy párkapcsolat életútját csupaszítja le előttünk apránként Sweat baby sweat c. előadásával. A lassított felvételt idéző mozgásukban végignézhetjük, ahogy a két táncos bőre fokozatosan verejtékezni kezd, izmaik pedig beleremegnek az erőfeszítésbe. Minden mozdulat egy lassú, kiszámolt, folyamatos játék az egyensúllyal.

Több, mint 10 éve játsszátok már azt a darabot, amit a hét második felében először társz a magyar közönség elé a Trafó színpadán. Hogyan viszonyulsz ennyi idő után ehhez a munkádhoz? 
A mai napig nagyon szeretjük ezt az előadást. Ugyanazzal a két előadóval játsszuk, akikkel annak idején bemutattuk – számukra is izgalmas vissza-visszatérni a darab világába, illetve egymáshoz is. A téma a mai napig nagyon erősen megérint engem, mert egy hosszú kapcsolatom vége esett egybe az előadás létrejöttével. A darab az előadóknak éppen annyira intim és bensőséges, mint nekem személyesen.

Egy szerelmi duettről beszélünk – a szerelem melyik aspektusát szeretted volna kiemelni?
A szerelem kiteljesedéséhez szükséges kemény munkát. Ehhez szerettem volna egy olyan megközelítést és nyelvet találni, amely láthatóvá teszi ezt a fizikailag is igen megterhelő részét egy kapcsolatnak – viszont azt hiszem, csak a premier előtt konstatáltuk, hogy a lassúság mennyiben fokozza az előadás érzékiségét. A próbafolyamat során inkább egy építészethez hasonlítható munkát végeztünk, és csak a jelmezekben, a fények alatt döbbentünk rá, hogy szexuálisan is elég fűtött lett a végeredmény.



Miért egy férfi és egy nő duettje ez?
Az alkotás idején nem voltam róla meggyőződve, hogy a közönség készen áll egy férfi-férfi vagy női-női duettben csak egy kapcsolatot látni. Nem tudom, hogy mára ez megváltozott-e – hogy lehetne-e két azonos nemű ember szerelméről duettet csinálni úgy, hogy az ne a melegségről szóljon, hanem egyszerűen csak a szerelemről, amit két ember érez egymás iránt.

A két előadóművésznek (Kimmy Ligtvoet és Steven Michel) nagyon erős a közös jelenléte. Milyen a kettejük kapcsolata a színpadon kívül?
Nem is ismerték egymást, mielőtt elkezdünk volna együtt dolgozni. Én sem ismertem őket, mindketten a meghallgatásra jelentkeztek. Az előadások után viszont rendszerint megkérdezik tőlük a nézők, hogy ők egy pár-e. Ilyenkor nevetünk, mert Steven egy meleg férfi, Kimmy pedig két gyermeket nevel a barátjával. Ez egyébként elég jó, segíti a szükséges távolság megtartását a darab intimitása mellett. 12 éve turnézunk vele, ennyi időn át nem egyszerű folyamatosan jó viszonyt ápolni egymással. Nagyon sok szeretet van ebben a projektben.



Mesélj még az építészethez hasonlítható alkotói folyamatról. Hogy állt össze a darab?
Egy archetipikus táncformával, a pas de deux-vel kezdtem. Érdekelt, hogy van-e még valami más, újszerű útja annak, hogy a vonzás és taszítás kliséiről beszéljünk. Minden a képekről szólt, nem a mozdulatokról. Azt kértem a táncosoktól, hogy keressenek emeléseket úgy, hogy az egyikőjük nem érintheti a talajt, a szemük viszont egy magasságban marad – vagy emeljenek úgy, hogy a központjuk egymástól a lehető legtávolabb helyezkedik el. Végül pedig ezeket a szoborszerű képeket egymás után sorakoztattuk, a köztük húzódó átmeneteket pedig a végletekig lelassítottuk.

A címben mintha az egyik fél izzadásra buzdítaná a másikat. Miért? Szükséges, elvárható része ez egy kapcsolatnak?
Nem, ezt nem mondanám. Szerintem néha erőfeszítés nélkül is működhet, bár ez lehet naivitás. Számomra az volt a lényeg, hogy a darab igazivá váljon, vagyis ne játsszunk meg semmit, ne színészkedjünk. Az izzadás, a remegés mind valós, és ettől lesz a nézői élmény is az. Sokféle tánc arra törekszik, hogy ne látszódjon az erőfeszítés, de szerintem pont az erőfeszítés látványa tudja bekapcsolni a nézőt - ekkor érezzük, hogy aki a színpadon van, az ugyanolyan emberből van, mint mi.

A lassúság elképesztő önkontrollt igényel a táncosoktól. Milyen szerepet játszik ez a kontroll a darabban és a szerelemben?
A kontroll a kapcsolatokban történő mesterkedésekről éppúgy szól, ahogy a testek manipulációjáról, egymás erejének próbálgatásáról is. Alapvetően is szeretem, amikor a munkámban súrlódik a kontroll- és a szabadságérzet. Minden darabnak csinálok egy szigorú keretet, számolást, struktúrát, mert meggyőződésem, hogy a keret az, ami biztosítja, hogy az előadás akkor is meglegyen, amikor rosszabb napunk van – és ugyanez a struktúra adja meg a szabadságot ahhoz, hogy valóban az emberi természetet mutathassuk meg.



Mi az, amit ki szeretnél váltani a közönségből? Milyen célt szolgál a lassítás?
Én úgy gondolom, hogy a színház olyan hely, ahol lelassulhatunk. Azon kevés helyek egyike, ahol akár egy óránál tovább is figyelhetünk egyetlen élő, mozgó képre. Ma már a filmeket is megszakítjuk – egy gombnyomással megállítjuk, hogy gyorsan csekkoljuk az Instagrammot. A színház viszont olyan hely, ahol edzhetjük a tekintetünket és a figyelmünket.
Olyan koreográfusnak tartom magam, aki nagyon is a nézői szemszögből dolgozik. A közönség tagjaként az ember valami intenzív érzést akar megélni, valami extrémet, ami hiányzik a mindennapokból. A színház egy biztonságos tér ilyesmi megélésére. Részesévé válhatsz annak az intenzivitásnak, ami a színpadon történik.

Tehát a lassúság segíti a nézőt abban, hogy szabadon asszociálhasson és értelmezhesse, ami a színpadon történik. Hogy a saját életéről is gondolkozzon.
Pontosan. Nagyon fontosnak tartom felébreszteni azt az állapotot, amikor az ember önmagára reflektál. Időt és teret kínálni az önreflexióra úgy, hogy közben megmarad a kapcsolat azzal, ami a színpadon történik. Ez az oka annak is, hogy a darab végén a táncosok elvesznek a sötétben, és csak a dal marad, aminek a szövege visszaidézi azokat a zenéket, amiket szerelmesen hallgattunk.



A folyamat melyik fázisában kapcsolódott be Jaap Van Keulen, a darab zeneszerzője?
Végig együtt dolgoztunk. Cat Power 18 perces Willie Deadwilder című számát nagyon szerettem volna felhasználni – először úgy döntöttünk, hogy csak a szövegét vetítjük ki, végül azonban az egész hangzásvilág alapjává tettük. Az összes hang, ami az előadásban elhangzik, ennek a csodálatos számnak a manipulációja. Ebből ragadtuk ki az „amíg itt vagy, én is itt leszek” mondatot is, ami nagyon hamar kivetül az előadásban. A későbbi szövegek mind 'you'-val kezdődő idézetek más szerelmes dalokból.

Beszéltünk az önreflexióról, és arról, hogy az előadás időt ad a közönségnek az elmélkedésre. Gondolom, ez számodra is egy sok önmunkával járó folyamat lehetett. Az alkotói folyamat során mit tanultál saját magadról?
Nagyon viharos idők voltak számomra. Két nappal az alkotási folyamat elindítása után szakítottunk a párommal, akivel öt évig voltam együtt – majd a Sweat baby sweat premierje előtt két héttel megismerkedtem az új barátommal, akivel a mai napig együtt vagyok. Biztos vagyok benne, hogy ez nagy hatással volt a darabra. Az alkotás során az előadás kőszívűnek tűnt. Az új szerelem volt az, ami felmelegítette. Ebből merítette azt a humort is, ami lehetővé tette, hogy a közönség kicsit ellazuljon az első 40 perc feszültsége után.
Azt tanultam a folyamat során, hogy sokat kell dolgozni egy kapcsolaton, de nem túl sokat. Az előző kapcsolatomban olyan keményen dolgoztam, hogy megmaradjon… Aztán rájöttem, hogy valaminek egyszerűen csak mennie kell, gördülnie. Persze, nem mindig könnyű, és dolgozni kell, erőfeszítéseket kell tenni – de ezt a leckét a mai napig magammal hordozom.

Érdekes, talán a projekt nélkül nem lett volna ilyen rövid a szünet a két kapcsolat között.
Szerintem a művészetnek nem szabad túlságosan terápiás célúnak lennie. A Sweat baby sweat számomra az volt, de bízom benne, hogy nem csak ezt látják majd bele az emberek. Azt hiszem, hogy végtére is a darab egy műalkotás – nem egy napló, hanem egy egyetemes mű. Ez az igazán érdekes, hogy hogyan lehet egy alkotást nagyon személyessé tenni, de másrészről mégsem túl személyessé. A munka akkor a legizgalmasabb, amikor megtalálod az egyensúlyt valami olyannal, aminek a magja benned van, de az élmény mégsem csak tiéd, hanem valami annál univerzálisabb.

Ez visszavezet minket az egyik legelső dologhoz, amit mondtál. Ha a Sweat baby sweat valami univerzális, akkor miért nem csinálnád meg újra?
Talán újra megcsinálnám, de már más lenne. A Sweat baby sweat egy szuper darab, két nagyon szép emberrel, de azt hiszem, az érdeklődésem most más utakon halad – ma már sokkal jobban érdekel a különböző életkorú és testalkatú táncosokkal való közös munka.

A Sweat baby sweat november 18-án és 19-án kerül bemutatásra a Trafóban. 
TRAFÓ KORTÁRS MŰVÉSZETEK HÁZA
Pénztár nyitvatartás:
  • nagytermi előadásnapokon: 17h - előadás vége + 30 perc, max. 22h
  • stúdió- és klubelőadás napokon: 17h-20h30
  • egyéb napokon: 17h-20h
Trafó Galéria nyitvatartás:
  • Előadási napokon 16-22h.
  • Nyitva: kedd-vasárnap: 16h-19h
  • Hétfőnként zárva.
Elérhetőségek
Közérdekű

Médiapartnerek

Együttműködő partnerek