„Szabályszegéshez mindenekelőtt szabályokra van szükség” — interjú Dan Daw-val
Dan Daw-val, a „The Dan Daw Show” társalkotójával beszélgetünk. A darab a fogyatékkal való élet és szexualitás összetettségét dolgozza fel a 2021-es National Dance Awards-ra, illetve a 2022-es UK Theatre Achievement in Dance Award-ra jelölt Mark Maughan rendezésében.
Trafó: Hogyan foglalnád össze saját szavaiddal a The Dan Daw Show-t?
Dan Daw: A darab a mozgáskorlátozottsággal és a kinkkel való kapcsolatomról szól, illetve arról, ahogy ez a két terület keresztezi egymást. A különböző ehhez kapcsolódó címkék – mint a fogyatékos, a kripli, vagy a perverz – kölcsönhatását szem előtt tartva egy irányító és egy alárendelt szerepjátékának segítségével mutatjuk be, hogy hogyan tudnánk jobban gondoskodni egymásról a világban. A szükségleteink vannak fókuszban, és az a vágyam, hogy fogyatékkal élő emberként is a lehető legszabadabban létezhessek a testemben és a világban. Eredetileg arról szólt volna a darab, ahogy másokat inspirálok, de minél mélyebbre ástuk magunkat az alkotási folyamatban, annál inkább rájöttem, hogy inkább arról kell szólnia, ahogy magamat inspirálom. A show tehát az élet azon pillanatairól szól, amikor a a legfelszabadultabbnak, a leginkább önmagamnak érzem magam: az én esetemben ez általában akkor történik, amikor színpadon vagyok, és amikor szexelek.
Trafó: A műsor trigger warning-jainak hosszú listáján a „szexi fogyatékos emberek" kissé kiugrik a többi közül. Van olyan vetülete a darabnak a testtel való viszonyon és a szexualitáson túl, amire általában nem fordítanak annyi figyelmet az érdeklődők, mint szeretnétek?
DD: Igen, ez abszolút egy vicc: a fogyatékkal élők szexik. Mindig igyekszünk hangsúlyozni, hogy a kink is mennyire gyönyörű: hogy sokkal inkább a törődésről szól, mint ostorokról és láncokról. Ez az előadás elsősorban a boldogságról szól.
Trafó: Mark Maughan, az előadás rendezője egy korábbi interjúban erről így nyilatkozott: „a kink arról szól, hogy elkérd, amire szükséged van, anélkül, hogy szégyellnéd ezt" (The Guardian, 2021). Mesélsz egy kicsit arról, hogy hogyan működik az irányításnak és az alávetettségnek a dinamikája az előadásotok kontextusában?
DD: A kinknek alapját képezi a törődés. Különböző módokat kínál embereknek arra, hogy közel kerüljenek egymáshoz. Kipróbáltam az irányító szerepet is már, de egyáltalán nem vagyok „dom”, sokkal jobban szeretek az alárendelt szerepében lenni. Sokan feltételezik, hogy a dominancia nagyobb szabadságot kínál, de ebben a játékban a hatalom túlnyomórészt az alárendelt kezében van. Ő, tehát a „sub” az, aki diktál és dönt róla, hogy mi történhet meg és mi nem. Rajtunk múlik, hogy honnantól túl sok vagy nem elég. Azáltal, hogy alaposan körüljárjuk, hogy mi az, ami oké nekem, és mi az, ami nem, a domnak (az előadásban Christopher Owen – a szerk.) van egy palettája, amin szabadon játszhat, keresve azokat a pillanatokat, amikor meglephet engem valami olyan módon, amibe előzetesen beleegyeztem.
Trafó: Minél erősebb a keret, annál lazábban lehet benne mozogni?
DD: Pontosan. Szabályszegéshez mindenekelőtt szabályokra van szükség.
Trafó: Mi a jelentősége annak, hogy „crip”-ként hivatkozol magadra az előadásban?
DD: A jelző a cripple (kripli – a szerk.) szóból ered, amit eddig leginkább pejoratív értelemben használtak. Azzal, hogy pozitív megerősítésként kezelem, visszaveszem a hatalmát azoktól, akik ellenem használnák. Mi, cripek büszkék vagyunk az identitásunkra, elfogadjuk a testünk „cripségét” – így a szó már nem tud bántani.
Trafó: Interjúkban gyakran említed, hogy hosszú utat jártál meg, mire igazán el tudtad fogadni a testedet.
DD: A színművészeti iskola egy nagyon zavaros időszak volt. Azért mentem oda, mert érdekelt, hogy miért utasítja el a világ a testemet, szerettem volna megérteni ennek az okát... hát, sikerült. Az oktatók lényegében nem is tudták, hogy mit kezdjenek velem. Nem kaptam meg azt az alapos képzést, amit beígértek, mert bizonyos értelemben szinte féltek a testemtől. És mivel ők féltek, én is elkezdtem félni. Azt éreztették velem, hogy rossz, amibe születtem, és nem lehet vele dolgozni. Nem emlékszem, hogy a középiskolában így éreztem volna a testemmel kapcsolatban, ezért kötöm ehhez az időszakhoz ezt az érzést. Évekbe telt, mire vissza tudtam csinálni azt a fájdalmat és traumát, amit az életemnek ebben az időszakában belém oltottak. És bármennyire is nyálasan hangzik, csak akkor kerültem újra kapcsolatba a testemmel igazán, amikor elkezdtem komolyabban foglalkozni a tánc műfajával.
Trafó: Mennyiben tért el a közönség reakciója az elképzeléseitektől az előadás eddigi turnéján?
DD: Ebben a darabban az a csodálatos, hogy mindenhol, ahol eddig jártunk, rezonált a közönséggel - ezt letaglózó volt átélni. Arra persze végig számítottam, hogy a fogyatékkal élők és a queer emberek közösségeinek körében meg fogja találni a hangot, de váratlanul ért, hogy hány nő keres meg az előadások után, hogy hálájukat fejezzék ki, amiért ráébresztette őket, mennyire fontos, hogy a lehető legtöbb helyet foglalják el a világban.
Trafó: Van olyan nézni- vagy olvasnivaló, amit ajánlanál a trafós közönségnek?
DD: Az alkotási folyamat alatt rengeteg könyvet olvastam crip-elméletről; Eli Clare „Száműzetés és büszkeség" című könyve kiemelkedően jó írás, gyönyörű könyv a fogyatékkal élő testéről, vágyairól, és a világgal való kapcsolatáról. Tulajdonképpen ez a mű ihlette a darab végső formáját. Tudományos szöveg, de személyes történetek mentén íródott, úgyhogy könnyen olvastatja magát.
Trafó: Nagyon köszönöm az interjút. Várunk a Trafóban!
DD: Köszönöm – jó lesz visszatérni Budapestre, ráadásul a 40. születésnapom éppen az első trafós előadás dátumára esik. Biztosan különleges lesz.
___________________________________________
The Dan Daw Show — szeptember 28-án és 29-én a Trafó műsorán.
