2020Solidarity - Bircken-, Huyghe-, Denny-, Wearing-, Elmgreen & Dragset-, Guyton- és Gursky-plakátokról

Pierre Huyghe francia képzőművész 2018-as Serpentine Gallery-beli egyéni kiállítását néhány nagyméretű LED-képernyő uralta; a képernyőkön Huyghe a 2020Solidarity kampányban is megvásárolható plakátjához hasonló, pixeles látványok vibráltak. Huyghe ezúttal japán tudósokkal működött együtt, akik egy olyan “agyletapogató szoftvert” fejlesztettek ki, amellyel újraalkothatók, láthatóvá tehetők a gondolataink. Huyghe arra kérte a projektben résztvevőket, hogy egy MRI-készülékben fekve képzeljenek el absztrakt fogalmakat vagy tárgyakat, képeket. Eközben agyi aktivitásukat rögzítették, a szoftver, pontosabban egy mesterséges neurális hálózat segítségével pedig rekonstruálták, látható képpé alakították a mentális képeiket. Az egyelőre még kezdetlegesnek mondható módszer egyszerre kecsegtet utópikus és disztópikus jövőképpel. Az agyi tevékenység és a mesterséges intelligencia házasításának eredményeképpen a technikai fejlődés függvényében akár később az álmainkat is megörökíthetjük majd, a gondolatolvasás radikális voyeurizmusa azonban mind kereskedelmi, mind politikai szempontból tragikus következményekkel is járhat. Huyghe azonban nem foglal egyértelműen állást, sokkal inkább egy különös érzéki tapasztalatot kínál fel, amelyben a látogató nemcsak passzív befogadó, de a helyzetet alakító ágens is: a képernyőkön pergő képfolyam ugyanis a térben zajló, érzékszerveinkkel nem is feltétlenül dekódolható változók - a fény, a hőmérséklet, a páratartalom, a látogatók tekintete, valamint a galériatérbe telepített több mint 50.000 kék dongólégy - mozgásának függvényében alakul. A plakáton látható kép tehát egy emberi elmén átsuhanó majom képének különféle technológiai platformokon átfolyatott, kimerevített változata, amelyet egy művész elképzelése mentén japán tudósok segítségével egy képalkotó technológia pixelekké transzformált.

Pierre Huyghe egyéni kiállításai többek között a Los Angeles-i LACMA, a kölni Ludwig Múzeum, a madridi Museo Nacional Centro de Arte Reina Sofía, a londoni Tate Modern, a New York-i Guggenheim Museum, a stockholmi Moderna Museet, a torinói Castello di Rivoli és a párizsi Centre Georges Pompidou-ban voltak láthatóak. Számtalan csoportos kiállításon szerepeltek munkái, a kasseli Documentától a Sydney Biennálén, a Whitney Biennálén és a luxemburgi Manifestán át a Velencei Biennáléig. 

2018-as londoni szólókiállításának apropóján Hans Ulrich Obrist kurátor beszélgetett Pierre Huyghe-gel, amit itt tudtok megnézni.

Simon Denny Margaret Thatcher egykori brit miniszterelnök hagyatékából egy aukción vásárolta meg a Vaslady selyemsál-gyűjteményét. A koronavírus-járvány előtt néhány héttel San Francisco-ban nyílt kiállítására az egykor Thatcher nyakát díszítő sálakból, az amerikai pénzügyi és tech-szektor lezser, de férfias hatalmat sugárzó uniformisának számító pufimellények anyagából, valamint korábban a sátrazók, ma inkább a hajléktalanok által használt hálózsákokból varratott, társadalompolitikai asszemblázsként is értelmezhető múmiaszerű szobrokat állított ki. A 2020Solidarity kampányban megvásárolható plakát a szobrok pandémiás mindennapjainkra hangolt remixének is felfogható. Míg a plakát nagy részét Thatcher Forbes-magazin címlapokkal, dollárkötegekkel, tollakkal és laptopokkal sűrűn tarkított kendőmintája borítja, a plakát bal alsó sarkában egy 1974-es cikk olvasható, melyben azzal kapcsolatban kérik számon Thatchert, hogy miért halmozott fel tekintélyes mennyiségű konzervet az otthonában.

Thatcher háztartási praktikái egy interjú kapcsán kerültek az érdeklődés középpontjába. A Vaslady azt tanácsolta, hogy a kisebb bevételekkel járó nyugdíjas évekre érdemes előre felkészülni, és konzervekkel, hosszú minőség-megőrzési idejű alapélelmiszerekkel, takarókkal és törölközőkkel feltölteni a készleteket, így nem mellesleg az inflációt is elkerülhetjük. Thatcher kijelentése felháborodást és értetlenséget szült, hiszen egyrészt nem minden társadalmi osztály engedhette meg magának a különféle javak felhalmozását, másfelől a közvélemény nehezen emésztette meg azt a tényt, hogy az oktatási miniszter a pennyket számolgatva táraz be magának. Thatcher azt nyilatkozta, hogy ez csupán elővigyázatosság, minden megfontolt háziasszonynak így kellene eljárnia, és míg mások előszeretettel töltik meg a fagyasztót, addig ő a konzervekre esküszik. A támadásokat visszautasította, helyzete tisztázása végett betekintést engedett a konyhájába, és tételesen sorolta fel a spájz tartalmát: egészen pontosan négy kg kristálycukor, fél kg porcukor, hat üveg lekvár és dzsem, hat üveg méz, hat lazackonzerv (lazachab készítéséhez), négy konzerv löncshús, két konzerv nyelv, egy konzerv makréla, négy szardíniakonzerv, két üveg marhahúskivonat, húsz gyümölcskonzerv és néhány zöldségkonzerv pihent a polcokon. Thatcher felhalmozása nagy médiavisszhangot váltott ki, fogyasztóvédelmi szervezetek, kémiatudósok, háziasszony-egyesületek és élelmiszerláncok vezetői egyaránt kifejezték álláspontjukat a későbbi miniszterelnök vásárlási attitűdjével kapcsolatban - pro és kontra. Felszólították Thatchert, hogy adja át konzervkészletét a rászorulóknak, és abban is mind egyetértettek, hogy a túlzott felhalmozás és a pánikvásárlás fennakadásokat okozhat az élelmiszer-ellátásban, és felhajthatja az árakat is - ahogy ezt az elmúlt hónapokban is tapasztalhattuk. 

Thatcher felhalmozási kedve így majdnem keresztbe tett politikai karrierjének, de végül 1974-ben mégis megválasztották az ellenzék vezetőjének, 1979 és 1990 között pedig ő volt Nagy-Britannia első női miniszterelnöke.

Simon Denny új-zélandi képzőművész, jelenleg Berlinben él. Egyéni kiállításokkal szerepelt a New York-i MoMA PS1, a londoni Serpentine Galleries, a Los Angeles-i Hammer Museum, a sencseni OCAT intézményekben. 2015-ben ő képviselte Új-Zélandot a Velencei Képzőművészeti Biennálén.

Simon Denny San Francisco-i kiállításába itt pillanthattok be virtuálisan.

Gillian Wearing brit képzőművész munkáiban a hétköznapi életeket és sorsokat helyezi a középpontba: míg a legtöbb köztéri szobor történelmi hősöknek állít emléket és tekintélyt parancsoló módon magasodik felénk megnehezítve a kapcsolódást és az azonosulást, addig Wearinget sokkal inkább a mindennapiság, a hétköznapok alakjai és hőstetteik realista ábrázolása érdekli. Szobrainak modellje volt többek között egy nyilvános pályázaton kiválasztott “igazi birminghami család”, a New York-i rendőrség egyik tisztviselője, aki a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követő mentésben segédkezett, vagy Millicent Fawcett szüfrazsett. További munkáinak alanyai voltak a műterme körül lődörgő részegek, bulizó brit tinédzserek, valamint egy programmagazin hirdetésében verbuvált polgárok, akik arcuk felfedése nélkül, maszkot viselve beszélték el életük traumáit.

Egyik legismertebb sorozatát - amelynek fotóját láthatjuk a 2020Solidarity kampányban megvásárolható plakáton - a '90-es évek elején készítette, nem sokkal egyetemi éveit követően. Wearing arra kért néhány járókelőt a Regent’s Parkban, hogy írjanak le egy számukra fontos mondatot, kijelentést, szöveget, és egy fotó erejéig tartsák maguk elé a papírlapot. A több mint ötven képből álló Signs that Say What You Want Them To Say and Not Signs that Say What Someone Else Wants You To Say című sorozat történeti látleletnek is tekinthető, hiszen áttételesen a sorozat több fotója is utal a kora '90-es évek brit gazdasági recessziójára. A közreműködésre felkért parklátogatók közül többen is zavarba ejtően intim és hétköznapi gondolatokat, érzéseket és személyes meggyőződéseket vetettek papírra, Wearing többi művéhez hasonlóan elmosva a magánszféra és a nyilvánosság közötti határvonalat. A Signs sorozat így vált egyfajta szubjektív és esetleges társadalmi tablóvá, amelynek erejét a kiszámíthatatlanság, az egyéni sorsok és karakterjegyek adják. Wearing fotósorozataiban, videómunkáiban és szobrai készítése során alkalmazott munkamódszere felborítja a bemutatás, a portrékészítés, a dokumentáció bevett szokásait, a fotósra és a szereplőre vonatkozó klasszikus szerepeket, hiszen a fotók alanyai (a művész által javasolt kereteken belül) maguk határozzák meg azt a módot, ahogyan ábrázolva lesznek.

Gillian Wearing a Goldsmith College-ból indult Young British Artists-ként fémjelzett alkotók körébe tartozik, 1997-ben a Turner Prize nyertese, generációjának befolyásos művésze. Műveivel szinte a világ bármely pontján találkozhatunk, múzeumokban, gyűjteményekben, kiadványokban. 

A teljes Signs-sorozat elérhető az interneten is.