„Úristen, hogy utálok egyedül vacsorázni. Olyan, mintha halott lennék.”_Richard Brautigan

Ebben a lakótömbben ugyanolyan emberek élnek, mint bármelyik másik lakótömbben. Esznek. Isznak. Ülnek. Járkálnak. Zenét hallgatnak. Filmet néznek. Bámulnak ki az ablakon. Hallgatják a vízvezetékek zúgását, a szomszédból átszűrődő zajokat. Emésztenek. Valami jár a fejükben.

Három év után egy estére visszatér Fekete Ádám első, a II. TITÁNium Színházi Szemle Trafó–díjas előadása, amely hétköznapi zsánerszituációkon és „megelevenedő állóképeken” keresztül mesél egymás mellett, látszólag teljesen mozdulatlan életet élő szomszédokról, családokról és magányos emberekről.

Mindenki vágyik valakire. Mindenki epekedik, hiányt szenved, szorong. Senki nem akar egyedül lenni, viszont mindenki bizonytalan, elsősorban önmagával kapcsolatban. És a kétségbeesés pillanatai soha nincsenek olyan messze, mint gondolnánk. Ott lappanganak a legátlagosabb cselekvések mögött, magányos ténykedéseinkben, amelyekkel napjaink nagy részét töltjük: fekszünk az ágyon, ülünk a széken, állunk a mosógép mellett, berakjuk a zenét, nézünk egymásra, bólogatunk, állunk a bárpultnál, felvesszük a poharat, elalszunk, felkelünk, nem nézünk egymásra, kapcsolgatjuk a villanyt, berakjuk a filmet, megmelegítjük az ételt, nem eszünk, nem alszunk, nézzük a plafont, hallgatjuk a szomszéd lépteit, azt kérdezzük magunktól, miért történik mindez, és a közértben, földhöz verve dugig telt szatyrainkat egyszer csak azt kiáltjuk: hát nem látjátok, hogy mennyire, hogy milyen kibírhatatlanul szenvedek? A kétségbeesés sokszor a legvalószínűtlenebb tettekhez és legabszurdabb megnyilvánulásokhoz vezet – ezek szövik át a hétköznapok csöndjét, amelyben életünket éljük.

„Akár John Cassavetes Arcok című filmjében. Természetes fényben, mert minden mesterkéltség nélkül filmes nagytotálban nézhetünk arcokat és sorsokat. A rendezés mikroszkopikus alapossággal pásztázza a tekinteteket és a mozdulatokat. Olyannyira mindennapiak a darabbeli szereplők, hogy bármelyik utcasarkon összefuthatnánk velük. A humorral sem fukarkodó szituációk éles kés gyanánt hatolnak hétköznapjaink jól megszokott rituáléi mögé.”(_Szekeres Szabolcs_ART7)