"A helyzetből eredő testközelség pontosan úgy hatott, ahogyan azt a koncepció alapján várni lehetett. Egy idegen szemszögéből követni azt, ahogy testek egymáshoz kapcsolódnak a hétköznapi életben szokatlan módokon (például egymásra állnak) az akaratlan kukkolás érzetével járt. Ellentétben a játékfilmekkel, itt nem lehetett eldönteni, hogy az egyes filmképek mennyire megkomponáltak és a kamerát viselő szereplő, illetve a vele testkontaktusba kerülő performer mennyit tud abból, hogy mi látszik a képernyőn. (...) A legzsigeribb élmény mindamellett az erőfeszítések közelsége volt, amely a lihegés közvetlenségében vagy a megmászandó kötél közelijében vált érzékelhetővé. Külön érdekesség volt, hogy a kamera lencséje a padlót a közelikben domborúvá torzította, még inkább elbizonytalanítva a nézőt a folytonos mozgás révén egyébként is kikezdett egyensúlyérzetében."

"Ami miatt mégis nagyon izgalmas a produkció, az a restless legs, azaz a nyugtalanláb-szindróma és a cirkusz filozófiájának az összekapcsolása.(...) Ez az alapvetően idegrendszeri probléma kényszeres mozgást idéz elő a betegnél éppen akkor, amikor pihennie kellene. Az előadás ezt úgy fordítja át a cirkuszművészet nyelvére, hogy megmutatja, hogyan lépik át állandóan a cirkuszművészek a saját fizikai határaikat. Ez pedig azért különleges jelentőségű, mert a cirkusz olyan műfaj, ahol a kemény fizikai erőkifejtéssel járó fáradság megmutatása tabu."

"Minimál kellékkel dolgozunk, egyetlen ötven méteres kötelünk van és öt ember a színpadon. Gyakorlatilag erre a kötélre fűztük fel az egész történetet, ezt csomózzuk, kötözzük, ezzel csinálunk különböző cirkuszi eszközöket, amelyeket használunk. Segítjük egymást vagy épp akadályozzuk, épp mint az életben. Összeköt minket, és ennek segítségével kerülünk egyensúlyba egymással."