KTL (USA/AT), ELI Keszler (USA), Janek Schaefer (UK), Tigrics (HU), Philip Jeck (UK)

A KTL az underground két úttörője, Stephen O'Malley (Sunn O))), Khanate, Burning Witch stb.) and Peter Rehberg (Pita) duója. Monumentális, nagyon hangos, de egyben lírai zaj gitárral és elektronikával, amely kavarog, morajlik, körbevesz, és ugyan nevezhetjük sötétnek, mégsem az a célja, hogy egyszerűen letaglózzon: inkább simogat. Tökéletes beavató koncert.Stephen O'Malley és Pita eredetileg egy színházi előadás, a Kindertotenlieder zenéjének elkészítésére állt össze (innen jön a név is), aztán újabb felkérések érkeztek, végül elkezdtek önálló zenét is készíteni. Eddigi utolsó lemezük, a 2012-es KTL V a drone metal és a zajzene mellett az európai avantgárd és az amerikai minimalizmus hatásait is mutatja, a párizsi INA-GRM-ben és a stockholmi EMS-ben is dolgoztak rajta, egyik számában a Prágai Filharmonikusokkal és Jóhann Jóhannssonnal működtek együtt.

A dobos-zeneszerző-multiinstrumentalista Eli Keszler azok közé tartozik, akik úgy tudják megvalósítani elképzeléseiket, koncepciójukat, hogy általa hirtelen másként látunk, hallunk, értünk dolgokat. Épp ezért tűnik úgy, mintha 30 évesen a pályája csúcsára ért volna.

Az ő példája is bizonyítja, hogy ha újat, eredetit akarunk hallani, nem kell feltétlenül a szintetikus hangokhoz fordulnunk: Keszler zongorahúrokkal dolgozik, zongora nélkül. Koncerttermekben, galériákban szólaltatja meg ezeket, vagy éppen a Manhattan Bridge-re feszíti ki, mint egy 2013-as installációja során. A húrok között ütős koncerteket ad, feszes, néhol vibrálóan ösztönösnek ható ütemei őrzik gyökereit, ugyanis fiatalon hardcore-zenekarokban kezdett játszani. 12 éves kora óta szerez zenét, lemezei többnyire saját kiadójánál, a R.E.L Recordsnál jönnek ki, de népszerűségének jót tett, hogy a Pan is kiadta két anyagát.

A Trafó nagyterme tökéletes helyszín Keszler húrok és mikroprocesszoros motorok alkotta installációjának, illetve az ehhez kapcsolódó ütőskoncertjéhez, amelynek során szikár eszközökkel ugyan, de döbbenetes hanguniverzumot teremt.

Tényleg csak a táncoltatásra használható két lemezjátszó? 

Philip Jeck életműve ennek az ellenkezőjére bizonyíték. A nyolcvanas évek óta dolgozik ósdi, a bolhapiacokon talált lemezjátszókkal, lemezekkel és elektronikával, Vinyl Requiem című, ma már legendás fellépése során 180 lejátszót használt. Élő fellépésein mintha egy boncasztalnál ülne, ám Jeck művészete korántsem pusztán technikai mutatvány: koncertjei intimitást árasztanak, finom és nyers hangjai mindent átjárnak, amit pedig kibogoz/felépít belőlük, az megható és megrázó egyszerre. Hanganyagai a nagy tekintélyű brit Touch-nál jönnek ki, többek között Oren Ambarchi, Fennesz, és Ryoji Ikeda társaságában.



Tigrics, azaz Bereznyei Róbert a kilencvenes évek közepe óta alakítja át a falból nyert áramot öntörvényű elektronikus zenei világgá. Saját maga épített gépeivel hoz létre technóhoz és az intelligens elektronikához, a zajokhoz, nyers ütemekhez és finom hangképekhez egyaránt köthető, de örökké műfajfüggetlen zenéjét. Élő fellépései kiszámíthatatlanok, ha kell, elementáris erejűek, de őszinteségükben mindig egyedülállóak. Bereznyei pár év viszonylagos háttérbe húzódás után újult erővel tért vissza, és egy újabb generációnak jelent viszonyítási pontot. Ugyan nem először játszik a Trafó nagytermében, de az UH Fest szombati estéjének magyar fellépőjeként ezért is van különleges jelentősége.

Janek Schaefert a legnagyobbak között tartják számon mind a kortárs avantgárd, mind a kísérleti underground egymással párhuzamos világaiban. Az UH Fest keretében egy egészen elavult, hétköznapi hangkeltő eszközt használ: elemes rádiót. Schaefer ezeket felhasználva keresi és találja meg a hangokat, építi fel hangtanulmányát, jut el a mikrohangok intimitásától a makrohangok mindent beborító, ellenállhatatlan és őszinte szépségéig. Mindezt ellenpontozza Schaefer erőteljes és humoros, már-már cirkuszi színpadi jelenléte.