"Egyikünk sem tökéletes, és bizony mindannyiunknak vannak titkai... Nem vagyunk hibátlanok... De a valóság józan fanatikusai vagyunk, és a jó kompromisszumok robotosai." (Pánczél elvtárs)

Világifjúsági Találkozó. Tolbuchin. Lenin körút. Traubi szóda. Jaffa. Kocka Lada. Tekercses magnó. Kontroll Csoport. Vasfüggöny. Besúgók és megfigyeltek. Privát szférák és közérdekek. Rendszereken átívelő megalkuvás. Öröklődő nemzedéki traumák. Ki mit tud. Naiv mosolyok, lelkes hiszékenység. Trapéznadrágba és virágos szoknyába öltözött áloptimizmus. De álljunk csak meg egy szóra! Tényleg – most akkor Ki Mit Tud? Pontosabban Ki Mit és Hogyan Tud?

Pintér Béla kíméletlen pontossággal színpadra vitt zenés-prózai szatíráját látva hol összeszorul a gyomrunk, hol könnyezve nevetünk, miközben a népzene és a szocializmus underground muzsikája szól a háttérben. A társulat ezúttal is egy fontos, de mindig is került és "titkosított" témát feszeget a tőlük megszokott társadalomkritikus iróniával: az ügynöktémát.
 
A virtuóz cselekménycsavarokkal és szimbolikus elemekkel tűzdelt történet szerint a táncház-mozgalomban is aktív Balla Bán István népzenegyűjtő sötét titkot őriz: képtelen úrrá lenni kisiskolás nevelt lánya, Timike iránti vonzalmán, amit egyedül legjobb barátja, a táncházvezető Tatár Imre édesanyjával oszt meg. Ám az asszony halálával a titok nem kerül a sírba, hiszen az ellenzéki mozgalmakkal szimpatizáló Szádeczky Elvira lakásán poloskákat helyezett el az állambiztonság…
 
„Azt hiszem, összeért. A nagy nemzeti legendáriumok és néprajzi kincsek, a balladisztikusan jelképes személyes történetek, az abszurd sorstragédiák, a magyar történelmi félmúlt, a megkérdőjelezhetetlen színház, valamint az itt és a most. Pintér Béla valamennyi előadása ennek az összetevőláncnak a felhasználásával készült, az arány eltérő, a történet mindig más, a felvetett problémák ugyancsak változók. Az állandó mi vagyunk benne: a mi közegünk, a mi történeteink, kérdéseink, létező lehetetlenségünk. A Titkaink című előadás mindenképpen egyfajta megérkezés a jelen valóságába. Nem csak az olyan szorító kérdések miatt, mint az ügynökmúlt vagy éppen az emberi tehetetlenség önnön ösztöneivel szemben, hanem elsősorban amiatt, hogy megmutatja: hogyan fordítható minden érték saját ellenkezőjére, hogyan teszi elviselhetetlenné a létezést az ember mindennapjaiba beférkőző hatalom.” (Ugrai István, 7óra7)