Ahány féle test, annyi különböző szerep és perspektíva van a zenehallgatásban. Mit hall a zenész, és mit a karmester vagy a néző, amikor a hallottak és a látottak menthetetlenül egyetlen zsigeri élménnyé olvadnak össze?

Xavier le Roy 2007-ben alkotta meg első Tavaszi áldozat verzióját. Le Roy szólója -amit ő maga koreografált és táncolt!- sok éven át turnézott, körbejárva a világot, megfordult a legnevesebb fesztiválokon, hivatkozási ponttá és legendává vált. 2018-ban a velencei biennálé felkérésére alkotta újra a produkciót, immár három táncosra komponálva híres művét.

Zenei előképzettség nélkül, Le Roy nehéz feladatra vállalkozott: a karmesteri mozdulatokat, mint önálló koreográfiát értelmezte. Ezzel pedig az ok és az okozat mintha felcserélődne: azok a mozdulatok és gesztusok melyek arra hivatottak, hogy a zenészeket játékra bírják, a zene által jönnek létre, amit pedig a zenészek mozdulatai hívnak életre. Ez az érdekes paradoxon keltette fel a koreográfus figyelmét, aki a karmester mozdulatait vette górcső alá.

Három különböző karakter lép a színpadra: két nő és egy férfi vezényli a szemünk előtt Sztravinszkij klasszikusát, először egymás után, majd egy virtuóz fináléba egyszerre és egymással versengve, vizuálisan leképezve ezzel a zeneművet. Mennyire változtatja meg a karmester jelleme és karaktere a zene befogadását? Mikor irányít az egyén és mikor irányítja az egyént ez a mindenki által ismert, virtuóz dallam? Lehet-e látható a hang?

Xavier Le Roy a franciaországi Montpellier Egyetemen doktorált molekuláris biológiából és 1991 óta dolgozik koreográfusként. Rengeteg társulattal és koreográfussal dolgozott, a tánc konceptuális forradalmának (90-es évek) nagy alakja Franciaországban, Jérôme Bel mellett. Művei olyan helyzeteket próbálnak előidézni, amelyek újradefiniálják a nézők és az előadók közötti kapcsolatot.