A Forte Társulat, az Armel Opera Festival és a Trafó produkciója.

A darab zenei kiindulópontját Claudio Monteverdi 1638-ban keletkezett scena-ja képezi, amely Tankréd, a kereszteslovag, valamint Klorinda, a pogány lány tragédiába torkolló párbaját követi végig. Az előadás a fizikai színház és a zene eszközeivel tárja fel az általános érvényű történet és a drámai alapszituáció rétegeit.

„Horváth színpadi gondolkodásában ugyanis a kezdetektől meghatározó a zene, a zeneiség; az, hogy most Dargay Marcell a Földeáki Nóra és Horváth által válogatott Tar-szövegekhez/szövegekre zenét írt, nem hoz sosem látott újdonságot, sokkal inkább elmélyíti, magyarázza és megokolja ennek a fajta esztétikának a zenével ápolt szoros kapcsolatát. Felvillanyozó megfigyelni és bogozgatni a zene és a színpadi akciók viszonyrendszerét: a legjobb pillanatokban egy kés pengéjét se lehetne beszúrni közéjük, olyan erős és magától értetődő a kohézió közöttük. A zene szerves része lesz a rádióból kiszűrődő zúgás, az ócska zenélő doboz ismétlődő dallama, a fát sértő fűrészfog vagy a göcsörtöket elsimítani igyekvő dörzspapír hangja is. (…)

A környezetrajz a maga elvontságában is hibátlan: a férfiak arcáról felesekkel mosták le a vonásokat, az éppen nem beszélők mozdulatlan reliefként olvadnak az örök kocsma láthatatlan falába. Földeáki Nóra kisfiának konok kitartással mesét teremtő anyafigurája, Pallag Márton lusta nagykutyája, Fehér László vicsorgósan outsider Ocsenása, Widder Kristófnak egy korszak vonásait riadt mimikával megidéző Erdei ura, Hojsza Henrietta az értéktelen világban kincset érő zenélőlámpája, Krisztik Csaba néma, haldokló anyját monológban körberajzoló fiúja, Horkay Barnabás türelmetlen albérlője igen jól eltalált figurák, míg a reflektált, (ön)ironikus narrációt biztosító Nagy Norbert és Kádas József becsempész némi humort ebbe a riasztóan szikkadt és életidegen világba.” (Jászay Tamás)