"Kicsit olyan, mint egy tanfolyam. Amit mindenképpen, talán naponta el kéne végezni, hogy jól felkészüljünk, hogy úgy érhessen a magunk és a mások elmúlása, mintha készen állnánk: elfogadni, belenyugodni, együtt lenni vele. Mintha ez a teátrális-performatív tanítás az egzisztenciális pszichoterápia atyjának, Irvin D. Yalom tételmondatának demonstrációja volna, ami így szól: „jóllehet a halál fizikai értelemben elpusztít, a halál tudata megment bennünket”. Mitől menthet meg? A halálszorongás viszkető, megvakarhatatlan érzésétől. A halál gondolatának elfogadása, állítja Yalom, élni tanít."

"A legérdekesebb helyszín egy hófehér tükörterem volt, amely egyszerre idézte meg a századelős körhintákat és egy orvosi szoba sterilitását. Egy nyugdíjas neurológus professzor beszélt itt a demenciáról, miközben egy tükrös szerkezet a bent ülők arcát egymásra montírozta azt modellezve, hogyan ismerünk fel arcokat, és aztán azok hogyan keverednek össze az elménkben. A professzor szerint az orvostudomány legfontosabb feladata nem az, hogy meghosszabbítsa az ember idejét, hanem az, hogy megteremtse annak feltételeit, hogy jó kondíciók között tudjunk élni. Ez a társadalom feladata is, tettem hozzá magamban én, megérezve az ordító különbséget a felvételeken beszélő átlagos német nyugdíjas és a mi nyugdíjasaink között."

"Az előadás egyben az élet portréja: érdekes, izgalmas embereket ismerünk meg, akik elég bátrak voltak, hogy szembenézzenek a halállal. Ezt a motívumot mindenképp elvihetik magukkal a nézők. Számos interjúalany döntött úgy, hogy nem akar napokon át gondolkodni és diskurálni erről, de ez a nyolc ember bátran belement a saját történeteibe. És a halál témája nem kizárólag terhes. A Nachlass rituálé is egyben. Adott egy családnyi méretű csoport. Bemennek egy szobába, közösen néznek valamit és az emlékei által tovább élő emberre gondolnak. Ezt szépnek találom."

"A dokumentarista színház megújítója és művelője, minden produkcióját többéves kutatómunka előzi meg; a "rendezők" (projektvezetők inkább) gyakran dolgoznak civilekkel, valódi aktorokkal, akik saját magukat teszik bele az előadásokba. Most is ez a helyzet: két évig kutattak olyan emberek után, akik tudják, hogy hamarosan meghalnak, viszonyuk van a saját halálukhoz, és ezt hajlandók megosztani másokkal is. A produkció címe - Nachlass - hagyatékot, elengedést, de akár árengedményt is jelent, és ez a jelentésbeli balladai homály fontos. Mert szabadon engedi a gondolatainkat, nem terel szigorúan semmilyen irányba."

"Mi az a dokumentarista színház, kik azok az expertek, és mivel készül a CAFe Budapestre a német színházi szcéna egyik legsajátosabb alkotócsapata? Hogyan és miért jön létre, és egyáltalán színháznak számít-e egy olyan előadás, amelyben nem színészek játszanak? Milyen érzés valódi emberek valódi történeteit hallgatni elmúlásról, örökségről, megtervezett halálról? Utánajártunk, mit érdemes tudni a CAFe Budapest egyik legjobban várt produkciójáról, a Rimini Protokoll Nachlass – Pièces sans personnes (Hagyaték) címet viselő interaktív színházi installációjáról."