"A Kelet oda tart, ahova a Család trilógia tartott. Ez az a téma, ami nonstop a leginkább érdekel, azaz a család mint helyzet, mint megmutatni való dolog.

"Mintha egy balatoni kempingben lennénk a nyolcvanas években, de az is lehet, hogy bepattantunk a Wartburgba, és leugrottunk a telekre egy forró augusztusi szombaton. S ahogy ilyenkor illik, be is indul az iszogatás és a baszogatás: alkoholgőzös családi perpatvar az unos-untig ismételgetett, ezredszer is feltörő régi sérelmekkel. Mintha semmi sem változott volna az elmúlt harmincvalahány évben. Vagy mégis?"

"Ami igazán megfogott engem és a csapatot is abból az időszakból, az az, hogy mennyire más volt akkor az idő tapasztalata. Elemi élményem a kordokumentumokat nézve, olvasva, hogy van idő hosszan felolvasni a híreket, van idő egy ötperces bűvészmutatványra a tévében, van idő tv-tornára, hosszan előadott esti mesékre – egyszerűen sokkal lassabb, nyugodtabb volt az élet. Közhely, de valóban nem az volt a tempó, mint most. Az előadásban ezt a kétféle médiavilágot, a nyolcvanas évek tévéműsorainak és a mai kor Facebookjának, Instagramjának világát ütköztettük egymással."

"Az esti tévémaci ismert felvezető dallamaival kezdődik a Dollár Papa Gyermekei KELET című előadása: Ördög Tamásék az ismeretlenbe váltottak jegyet, ugyanis nem egy klasszikus szövegnek a magyar színház játékmódjához képest invenciózus megrendezésére vállalkoztak (ahogy ezt korábbi munkáikkal tették), hanem problémákból kiindulva készítettek egy sajátszerzős előadást."

"A színpadi alig fedettség, ha nem feltétlenül a színészi, de az emberi kiszolgáltatottság jelzése is egyben. De nem a testekre figyelünk, csak arra, hogy ki elfogadja és használja, ki sanyargatja, ki értéksemlegesen, már-már cinikusan viseli azt, ami adott - ez van, ha már bejöttél/ megszülettél, itt maradsz, és végigcsinálod. Jó esetben - ezen a színpadon - karcos humorral és tökéletes ritmusérzékkel. Mi pedig talpig maszkban csüggünk a tulajdonképpen abszolút nihilista, koravén tiniblog önkielégítő adásán. Távol-Kelet? Ugyan! Nem éppen a remény színháza ez, de sokkalta őszintébb és árnyaltabb annál."

"Van valami zavarba ejtő ebben az előadásban. Sokáig az kattog az ember fejében, hogy mire fut ki ez az egész? Nevetgélünk valamikori önmagunkon, vagy (korosztálytól függően) a szüleinken, nagyszüleinken? Nosztalgiázunk kicsit az emlékeinken? Hogy ennél több van benne, abban a bizonyos (szintén zavarba ejtő) utolsó jelenetben derül ki. Le lehet-e szakadni végzetes sérülések nélkül a múltról? Hátra lehet-e hagyni lélekben is a hazát és a családunkat? Kísérnek vagy kísértenek a gyerekkorunk emlékei?"

"Mostanában Dollár Papáéknál az asztal az a kályha, ahonnan elindulunk – mindig ott van, mint valami origó, amihez lehet kapcsolódni, amitől el lehet indulni, mint a totyogó gyerkőcnek, aki az első útjaira indul."