Miért pont a köztes zónák? / Szalai Bori és Szalipszki Judit a Trafó Galériáról
GAWEDA_KULBOKAITE_RYXPER1126AE_AT TRAFO from Trafo Gallery on Vimeo.
Mit jelentett az online látogatható kiállítás címe?
SZB: A RYXPER1126AE egy illatot jelölő kód. Ez az illat volt a kiállítás központi eleme és kiindulópontja, amelyet a művészek és egy kémikus közösen alkottak meg. A kémikus az International Flavours and Fragrances nevű cégnél dolgozik, ahol kifejezetten illatok létrehozásával foglalkoznak. Maga az illat a művészek egy korábbi, 2018-ban Athénban bemutatott performanszának a lenyomata, dokumentációja. Dorota Gawęda és Eglė Kulbokaitė azt kutatják, hogyan lehet egy időben történő eseményt - amelynek fontos eleme a közös, kollektív tapasztalat - megőrizni és átadni úgy, hogy az sokkal személyesebb és intimebb módon legyen újra átélhető, megtapasztalható.
Hogyan kapcsolódhat egy illathoz a többi kiállított tárgy?
SZB: Elsőre talán nehéz felfejteni, de volt egy sűrű jelentésháló, amely megteremtette a koherenciát. A teret betöltő illat különböző alkotóelemei fizikai formában, illetve szemantikai szinten is megjelentek a kiállítás többi munkájában. A RYXPER1126AE egyik alkotóeleme a frissen nyírt fű sokak által nagyon kedvelt illatát adó hexanol nevű molekula volt. Ez a régi könyvek, a bomló cellulóz illatát is megidézte, amelyet egy könyvtárba vagy antikváriumba belépve érezhetünk. Egle és Dorota sokat foglalkoznak az olvasás egyéni és kollektív gesztusával, és az ezen keresztül kifejtett kritikai cselekvés lehetőségével. Az eredeti tervek szerint a kiállítás is egy olvasás-performansszal vette volna kezdetét, illetve egy olvasókör is kapcsolódott hozzá. Az illat így csatolt vissza többek között ehhez a gyakorlathoz, illetve kapcsolódott a természetről / a természetességről, illetve mesterségességről alkotott fogalmaink felülvizsgálatához is.
SZJ: A kiállítás terét vizuálisan uraló szénahalmok mellett a korábbi performansz emlékének megfeleltethető illat elemei, pl. a mirha vagy a nyál, a Ne hagyj nyomot című rejtőzködőbb munkában voltak láthatóak. A munkák anyagisága, választott médiuma és címe így kötötte össze és foglalta keretbe a kiállítás különféle elemeit. Egle és Dorota műveiben ez a fajta, erős konceptuális alapokon nyugvó absztrakciós folyamat kapcsolódik össze az érzékeléssel, ami viszont fizikai, testi tapasztalat - ahogyan performanszaikban is egy jelenidejű, élő közösségi helyzetté formálódik át az elméleti kutatás.
SZB: Különböző elméleti szövegek adják Gawęda és Kulbokaitė performanszainak alapját. A performanszok lenyomatai pedig sokszor szolgálnak kiindulópontként egy-egy kiállított műtárgy, videómű vagy akár illat esetében. A kiállításról születő szöveg pedig tovább formálódik egy újabb performansszá vagy műtárggyá.
SZB: Az alkotópáros munkamódszerében fontos, hogy az elemek között ne legyen semmiféle hierarchia, hanem folyamatosan átalakuljanak, egymásba folyjanak. Ez számunkra azért érdekes, mert a Trafó Galériában kiemelten foglalkozunk olyan kísérletező szemléletekkel, amelyek a performansz-művészethez kapcsolódnak. Gawęda és Kulbokaitė a performanszt és a műtárgyakat intim, testi tapasztalatként kezelik, ezért több nem szokványos elemet is beemeltek a kiállításba, mint például az illatot. Azért nyúltak egy kvázi megfoghatatlan, láthatatlan anyaghoz, mert ez teljesen másfajta befogadást kíván meg a látogatóktól. Az illat a test részévé válik a belélegzés által. A művészek az érzékelés és a művek (testi) tapasztalatának lehetőségeivel, az egyéni és a közösségi tapasztalat közötti átjárhatóság kérdéseivel kísérleteztek.
Majd jött a kijárási korlátozás, és a kiállítás a megnyitó előtt kvázi bezárt. Jött az ötlet, hogy online elérhetővé tegyétek. Mit szóltak a művészek?
SZJ: Ami a művészek számára általánosságban fontos, azok pont ezek a köztes zónák. Köztes zónák alatt itt az anyagszerű, testi tapasztalat és a virtuális, digitális tapasztalat közötti zónákat értem, amelyekben a műveik egyébként is mozognak. Visszatérve az illatra, ez esetben nemcsak a fizikai érzékelés volt fontos, hanem az is, hogy szintetikusan előállítható molekulákból jött létre, amelyek aztán megjelentek a térben. A jelenség egyszerre organikus és anyagszerű, ugyanakkor láthatatlan, és gyakorlatilag egy adathalmaz. Gawędát és Kulbokaitėt ezek az átmenetek vagy köztes zónák érdeklik. A Trafó Galéria előtti egyéni kiállításukban (Fribourg, Kunsthalle) azzal kísérleteztek, hogy miként lehet egymástól távoli, fizikailag más térben kiállított elemeket megjeleníteni egy dioráma közvetítés formájában, azaz élő felvételen a kiállításon belül. Ez is egy példa arra, ahogyan ezekkel az átmenetekkel foglalkoznak: a valós, érzéki, anyagszerű tapasztalatot igyekeznek “lefordítani” a digitális, virtuális térbe. A Trafó Galériában (nem) látható kiállítás izgalmas kihívás volt számukra. Tematikusan is kapcsolódott a munkájukhoz, hiszen új kontextusba helyezve aláhúzta azokat a kérdéseket és előfeltevéseket, amelyeket a kiállításban feltettek.
SZB: A RYXPER1126AE egy illatot jelölő kód. Ez az illat volt a kiállítás központi eleme és kiindulópontja, amelyet a művészek és egy kémikus közösen alkottak meg. A kémikus az International Flavours and Fragrances nevű cégnél dolgozik, ahol kifejezetten illatok létrehozásával foglalkoznak. Maga az illat a művészek egy korábbi, 2018-ban Athénban bemutatott performanszának a lenyomata, dokumentációja. Dorota Gawęda és Eglė Kulbokaitė azt kutatják, hogyan lehet egy időben történő eseményt - amelynek fontos eleme a közös, kollektív tapasztalat - megőrizni és átadni úgy, hogy az sokkal személyesebb és intimebb módon legyen újra átélhető, megtapasztalható.
Hogyan kapcsolódhat egy illathoz a többi kiállított tárgy?
SZB: Elsőre talán nehéz felfejteni, de volt egy sűrű jelentésháló, amely megteremtette a koherenciát. A teret betöltő illat különböző alkotóelemei fizikai formában, illetve szemantikai szinten is megjelentek a kiállítás többi munkájában. A RYXPER1126AE egyik alkotóeleme a frissen nyírt fű sokak által nagyon kedvelt illatát adó hexanol nevű molekula volt. Ez a régi könyvek, a bomló cellulóz illatát is megidézte, amelyet egy könyvtárba vagy antikváriumba belépve érezhetünk. Egle és Dorota sokat foglalkoznak az olvasás egyéni és kollektív gesztusával, és az ezen keresztül kifejtett kritikai cselekvés lehetőségével. Az eredeti tervek szerint a kiállítás is egy olvasás-performansszal vette volna kezdetét, illetve egy olvasókör is kapcsolódott hozzá. Az illat így csatolt vissza többek között ehhez a gyakorlathoz, illetve kapcsolódott a természetről / a természetességről, illetve mesterségességről alkotott fogalmaink felülvizsgálatához is.
SZJ: A kiállítás terét vizuálisan uraló szénahalmok mellett a korábbi performansz emlékének megfeleltethető illat elemei, pl. a mirha vagy a nyál, a Ne hagyj nyomot című rejtőzködőbb munkában voltak láthatóak. A munkák anyagisága, választott médiuma és címe így kötötte össze és foglalta keretbe a kiállítás különféle elemeit. Egle és Dorota műveiben ez a fajta, erős konceptuális alapokon nyugvó absztrakciós folyamat kapcsolódik össze az érzékeléssel, ami viszont fizikai, testi tapasztalat - ahogyan performanszaikban is egy jelenidejű, élő közösségi helyzetté formálódik át az elméleti kutatás.
SZB: Különböző elméleti szövegek adják Gawęda és Kulbokaitė performanszainak alapját. A performanszok lenyomatai pedig sokszor szolgálnak kiindulópontként egy-egy kiállított műtárgy, videómű vagy akár illat esetében. A kiállításról születő szöveg pedig tovább formálódik egy újabb performansszá vagy műtárggyá.
SZB: Az alkotópáros munkamódszerében fontos, hogy az elemek között ne legyen semmiféle hierarchia, hanem folyamatosan átalakuljanak, egymásba folyjanak. Ez számunkra azért érdekes, mert a Trafó Galériában kiemelten foglalkozunk olyan kísérletező szemléletekkel, amelyek a performansz-művészethez kapcsolódnak. Gawęda és Kulbokaitė a performanszt és a műtárgyakat intim, testi tapasztalatként kezelik, ezért több nem szokványos elemet is beemeltek a kiállításba, mint például az illatot. Azért nyúltak egy kvázi megfoghatatlan, láthatatlan anyaghoz, mert ez teljesen másfajta befogadást kíván meg a látogatóktól. Az illat a test részévé válik a belélegzés által. A művészek az érzékelés és a művek (testi) tapasztalatának lehetőségeivel, az egyéni és a közösségi tapasztalat közötti átjárhatóság kérdéseivel kísérleteztek.
Majd jött a kijárási korlátozás, és a kiállítás a megnyitó előtt kvázi bezárt. Jött az ötlet, hogy online elérhetővé tegyétek. Mit szóltak a művészek?
SZJ: Ami a művészek számára általánosságban fontos, azok pont ezek a köztes zónák. Köztes zónák alatt itt az anyagszerű, testi tapasztalat és a virtuális, digitális tapasztalat közötti zónákat értem, amelyekben a műveik egyébként is mozognak. Visszatérve az illatra, ez esetben nemcsak a fizikai érzékelés volt fontos, hanem az is, hogy szintetikusan előállítható molekulákból jött létre, amelyek aztán megjelentek a térben. A jelenség egyszerre organikus és anyagszerű, ugyanakkor láthatatlan, és gyakorlatilag egy adathalmaz. Gawędát és Kulbokaitėt ezek az átmenetek vagy köztes zónák érdeklik. A Trafó Galéria előtti egyéni kiállításukban (Fribourg, Kunsthalle) azzal kísérleteztek, hogy miként lehet egymástól távoli, fizikailag más térben kiállított elemeket megjeleníteni egy dioráma közvetítés formájában, azaz élő felvételen a kiállításon belül. Ez is egy példa arra, ahogyan ezekkel az átmenetekkel foglalkoznak: a valós, érzéki, anyagszerű tapasztalatot igyekeznek “lefordítani” a digitális, virtuális térbe. A Trafó Galériában (nem) látható kiállítás izgalmas kihívás volt számukra. Tematikusan is kapcsolódott a munkájukhoz, hiszen új kontextusba helyezve aláhúzta azokat a kérdéseket és előfeltevéseket, amelyeket a kiállításban feltettek.
Senki sem látta a kiállítást a helyszínen?
SZB: A kiállításról író kritikusokon és a kiállítás dokumentációján dolgozókon kívül sajnos más nem láthatta élőben az anyagot.
SZJ: Indítottunk egy játékot, amelynek néhány résztvevője fizikai kapcsolatba kerülhetett a kiállítással, mivel az illatanyagot kis fiolákban postáztuk nekik. Érdekes, hogy ez az illat, amely anyagában egy fluid dolog, hogyan kapcsolja össze a különböző időket és tereket: az eredeti performansz terét, az illatgyár, azaz a kreáció terét, valamint a későbbi kiállítási helyszíneket, köztük a Trafó Galéria magányos terét, amely virtuálisan látogatható volt, valamint azokat az otthonokat, ahová az illatminta ajándékként eljutott.
Úgy fogalmaztatok, hogy a kiállítás emléke jutott el így a szerencsésekhez.
SZB: A karantén időszaka óta napi szinten tapasztaljuk meg, hogy mindent megpróbálunk áthelyezni az online térbe. Mi is ezt csináltuk ezzel a kiállítással, mert pont így jött ki a lépés. Még meg tudtuk építeni, de a nagyközönségnek megnyitni már nem. Mivel azonban a kiállítás központi elemét, ezt az illatot nem lehet lefordítani, virtuálisan érzékelhetővé tenni, a digitális térbe költöztetés gesztusa aláhúzta, felerősítette azoknak a dolgoknak a jelentőségét, amelyek online nem megtapasztalhatók. A hiány így a közösségi, anyagszerű, érzéki élmények pótolhatatlanságára irányította a figyelmet.
SZJ: A személyes megtapasztalás most erősen korlátozott. Az illat a térben egyfajta atmoszférát teremt, aminek a hatása alól nem lehet kivonni magunkat. Ez nem egy kép, amit elkezdünk nézni, vagy nem egy installáció, egy szobor, amit körbejárunk. Akkor tudunk a részeseivé válni, ha benne vagyunk a terében és a légzésen keresztül befogadjuk.
SZB: A kiállításnak érdekes vetülete az emlékezés kérdése. A postán elküldött illatminta például egyszerre őrzi egy közösségi tapasztalat (az eredeti performansz) és egy nem látható/nem megtapasztalható kiállítás emlékét. Izgalmas belegondolni abba, hogy bizonyos művészeti események vagy produktumok - legyen az egy performansz vagy kiállítás - milyen egyéb módokon örökíthetők tovább, amelyek túlmutatnak a mindannyiunk által ismert fotó-, videó- vagy éppen szöveg alapú dokumentáción.
A kiállítás emléke nem a miénk, ez egy fikció.
SZB: Igen, fontos, amit mondasz, pontosan erről van szó. Ezzel a fikcióval az alkotók olyan helyzetet hoztak létre, amely leképezi a valóságot. A spekuláció szinte már átvette a hatalmat: mi próbáljuk lekövetni azt, amit a kiállítás akar, nem pedig fordítva. Ezt a fajta gondolkodást támogatandó a művészek összeállítottak egy readert (esszégyűjteményt) - kifejezetten a kiállításban megjelenő témákkal foglalkozó szövegekből -, amelyhez egy olvasókör is kapcsolódott. Az egyéb plusz tartalmakkal, mint például a művészek korábbi performanszait dokumentáló videó-munkákkal együtt ezek nem egyszerűen segítik az adott helyzethez való alkalmazkodást, azaz a kiállított művek virtuális térbe történő lefordítását, hanem spekulatív módon irányítják, kontextualizálják is a befogadást. Gawęda és Kulbokaitė 2013 óta működtetik a young girl reading club című projektet, amely egy általuk tartott online, angol nyelvű olvasókör.
Merre halad tovább a Trafó Galéria? A második, kiemelten sikeres évadotok után milyen irányt képzeltek el?
SZB: Természetesen sok hónapra előre megvannak a tervek, de ebben a bizonytalan helyzetben nehéz erről beszélni. A galéria profilja valamelyest választ ad a kérdésre. Persze tudom, hogy mindenki konkrétumokat szeretne, mert nyugalmat ad, ha elképzeljük, miként alakulhat a jövő. De ha csak a szűken vett képzőművészeti színteret vesszük, már ott is rengeteg a bizonytalanság. Mi és hogyan fog átalakulni, milyen forgatókönyvek mentén? Én azon gondolkodom, hogy pont ezt kellene elengednünk, hogy szabadon felvethessünk ötleteket. A mostani helyzet talán lehetőséget teremt arra, hogy megváltoztassuk a dolgokat, amelyeken korábban nem látunk túl. Szerintem fontos lenne, hogy a jövőről se úgy gondolkozzunk, hogy rögtön válaszokat és eredményeket akarjunk vizionálni, hanem adjunk teret olyan kísérleteknek, amelyeknek nem feltétlen látjuk a végkifejletét. A Trafó Galériára vonatkoztatva: úgy látom, vannak ilyen irányok, és már elkezdtünk dolgozni ezen. Például több olyan performanszt szeretnénk bemutatni a jövőben, amelyek újszerűen viszonyulnak a performativitás kérdéséhez, vagy a térbeliség és az időbeliség, illetve a műtárgyak időbeliségének kérdéséhez. Ez egy folytatható út, ellenben az a gyakorlat, hogy külföldről hívunk meg művészeket, átgondolandó. Az elmúlt évadban kirajzolódott koncepciót is szeretnénk továbbvinni, amely az emberközpontú világszemléleten túlmutató megközelítésmódokat és viszonyokat vizsgálja, hiszen ez most még aktuálisabb lett. Szeptemberre egy szintén erre a témára rezonáló kiállítást tervezünk, bár nem a jelenlegi helyzet kapcsán jött az ötlet. A hallgatással, mint másfajta figyelemmel foglalkozik, a csendre fókuszál.
Ehhez kapcsolódik a Trafó tetején elhelyezett objekt?
SZB: Ez egy érdekes történet. Áprilisban szerettük volna elindítani azt a régóta tervezett, Object Duration elnevezésű sorozatot, amely a tárgyak időbeliségének lehetőségeivel foglalkozik képzőművészeti performanszokon keresztül. Ennek az egyik első állomása egy műtárgy, valamint a hozzá kapcsolódó elméleti előadás. Az objektet Kiss Adrián készítette a Trafó új tetőteraszára, és a tervek szerint pár hónapig lett volna kint, kitéve az időjárás viszontagságainak. Átalakult, átformálódott volna, láthatóvá téve az erodálódás, a változás folyamatát. Ám ebben az esetben is ugyanaz történt, mint a galéria terében lévő kiállítással, hogy egy-két nappal a Trafó bezárása előtt kikerült a tetőre, és azóta ott vár. Ha vége lesz ennek az egésznek, megnézzük, mi van vele. Ha erre a műre koncentrálunk, akkor volt értelme az elzárásnak, elegendő időt kapott.
SZJ: Nemcsak a környezeti elemeknek van hatása rá, hanem a vírusnak is, ami teljesen újrakódolta az életünket: az izolációnk okozójaként a mű idejének, ezáltal a mű egészének a részévé vált. Mint ahogyan részévé vált a RYXPER1126AE című kiállításnak is, ezáltal a két projekt összekapcsolódik. Ám az sem előzmény nélküli, hogy illatművekkel dolgozunk, a Nedves hálózatok című 2019-es kiállításunkban is szerepelt egy. Ez is egyfajta fluiditás az események között, ami az újragondolt tárgyiasulásban jelenik meg. Az előző, Trapp Dominika-kiállítás fontos mozgatórugója volt a feminista olvasat, a társadalmi nem által kijelölt szereplehetőségek kritikája. Ez megjelent a Gawęda-Kulbokaitė-kiállításban is, csak sokkal finomabb, szubtilisebb módon. Ugyanígy - ha úgy tetszik: következetesen, koncepcionális ívként - visszatért a fluiditás gondolata, az érzékek közötti hierarchia megbontása, a közösségiség különféle felfogásai, az emberközpontú gondolkodáson való túllépés vagy a spekulatív, fikciós irányok, jövőképek lehetősége is. Ezeknek a témáknak a vizsgálata több kiállításunk anyagában is fellelhető. Bár nem előzetesen tervezett tendencia volt, sokkal inkább az alkotókat foglalkoztató aktuális kérdések mentén kirajzolódott irány.
Ebben a szezonban újdonságként elindult a szombat délelőtti olvasókör. Miért éreztétek hiánypótlónak?
SZB: Az olvasókör célja, hogy elméleti hátteret adjon ezeknek a témáknak és felvetéseknek. A Hangover Reading Club ebben az évadban az antropocentrikus világszemlélet helyett, vagy azon túl létező új, nem hierarchikus kapcsolódási pontokat próbálta felmutatni az emberi és a nem emberi világok, illetve az ember és a természet között. Úgy fogalmaztuk ezt meg, hogy a sorozat az emberinél tágasabb világokra, a megszilárdult rendszereken túlmutató áramlásra irányította a figyelmet. Filozófiai és művészetelméleti szövegeket olvastunk közösen. Viszont én is szeretném hangsúlyozni, hogy nem előzetesen megadott tematikus kerettel dolgoztunk, de nem is véletlenül alakult így. Olyan művészeket igyekszünk meghívni, legyenek magyarok vagy külföldiek, akik az embereket aktuálisan foglalkoztató problémákra reflektálnak. Ebből pedig számos tematikus összecsengés alakul ki. Az olvasókör más-más nézőpontokból vizsgálja ezeket a kérdéseket, így a kiállításokkal együtt teret adnak a gondolkodásnak, hogy kísérletezzünk, és ne feltétlenül a válaszokat keressük.
Készítette: Kövécs Luca
Szerkesztette: Miklós Melánia
