A Hodworks  – éles fordulatot véve a 2020-as Még egy táncelőadás provokatív hangvétele után – visszatér egy nyugodtabb térbe, és letisztult felállásban, elmélyült önvizsgálattal várja közönségét.

A darab hat táncosa (Garai Júlia, Molnár Csaba, Oláh Balázs, Rónai Attila, Simet Jessica, Varga Csaba) három párt alkot, akik egymáson kívül senki- és semmi másra nem figyelnek, sőt, gyakran saját magukat is elveszítik partnerük mozdulataiban. A három szimultán társastánc kifelé irányuló performatív szándékoktól teljesen mentes. A szenvedély, az intimitás és a vonzalom az emberi test univerzális gesztusain keresztül válik egyértelművé, háttérbe szorítva a verbalitást és az éber tudatosságot. Az érzékiséget absztrahált úton, a személyes emberi tapasztalatokat levetkőzve mozogják végig zárt egységű táncaikat. A már-már ösztönös, esetleges vagy éppen irányított mozdulatsorok mögött nagyfokú, tapasztalt figyelem rejtőzik, a táncosok a szenvedély esszenciájáig érnek el. A felszínen nem látható, végletekig megterhelő koncentrációval érik el, hogy tudatukat csakis partnerük jelenléte töltse ki. Az érintés kimeríthetetlenségével, a test emlékezetével dolgoznak. Normákat, szabályokat és elvárásokat levetkőzve olyan tudatállapotba kerülnek, amelyet egyértelműen maguknak és partnerüknek teremtenek meg, de mégis mindent felülíró erővel bírhat bárki számára, aki őket figyelheti.

"A test azonnal, nagyon mélyről képes felidézni az emlékeit. A táncosok valóban nagyon transzparens, nyitott helyzetben vannak, ezért kezdetben bennem is felmerült, hogy szabad-e néznem őket akkor, amikor két embernek az érintésen keresztül ennyire megnyílik a testemlékezete, amikor ilyen mértékben kitárulkoznak. Olyan hívószavakkal dolgoztunk, mint közelség, intimitás, testvériség, biztonság. Elég csak arra gondolni, milyen az, amikor hirtelen a nyakadhoz érnek, és ha valamikor azon a ponton történt veled valami, a tested ezt az élményt előhívva, önkontroll nélkül reagál. A kételyemet az írta fölül, és kattintotta át az agyamat, hogy mi ennek belső folyamatnak az esszenciáját akarjuk megmutatni, a kiszolgáltatottság mint állapot pedig a textúra mögé került.
Az Amberben a táncosok végig csukott szemmel vannak együtt, így nem éri őket külső vizuális inger, ami informálja, sőt befolyásolhatja az előadót az előadás közben intenzitásban.
Sokat beszélgettünk arról, hogyan lehet erről lekapcsolódni, képessé válni a nem-figyelésre – pontosabban a befelé figyelésre, egyfajta meditatív állapotra, amikor hallja kívülről a történéseket, de nem reagál rájuk –, és ebben az állapotban benne maradni." /Hód Adrienn, Papageno.hu/