Rimini Protokoll (Stefan Kaegi, Dominic Huber) (CH)
Nachlass – Pièces sans personnes (Hagyaték – személytelen történetek)
3200 Ft
Kísérőprogram
Szeretettel várjuk a nézőket az október 16-ai Gondolat Generátor műhely által szervezett ingyenes NÉZŐPONT - közönség-össze-találkozóra!Mi marad utánunk, ha meghalunk? Hogyan lehet emlékeket színpadra állítani?
„A Rimini Protokollt elég jól ismerik Magyarországon azok, akiket érdekel a színház, hiszen többször járt már nálunk, és egyébként is, a külföldi fesztiválok rendszeres vendége. A dokumentarista színház megújítója és művelője, minden produkcióját többéves kutatómunka előzi meg; a "rendezők" (projektvezetők inkább) gyakran dolgoznak civilekkel, valódi aktorokkal, akik saját magukat teszik bele az előadásokba. Most is ez a helyzet: két évig kutattak olyan emberek után, akik tudják, hogy hamarosan meghalnak, viszonyuk van a saját halálukhoz, és ezt hajlandók megosztani másokkal is. A produkció címe - Nachlass - hagyatékot, elengedést, de akár árengedményt is jelent, és ez a jelentésbeli balladai homály fontos. Mert szabadon engedi a gondolatainkat, nem terel szigorúan semmilyen irányba.” (Csáki Judit)
Svájcban a várható élettartam az utóbbi években majdnem 40 évvel nőtt meg. Az orvostudomány gyors fejlődése lehetővé teszi, hogy minél kijjebb tolhassuk az élet határait, és a törvénykezés ebben az országban lehetőséget ad arra is, hogy mindenki maga meghatározza meg halála idejét és körülményeit. A szolidaritásról és örökösödésről pedig természetesen folyamatos viták dúlnak.
A Rimini Protokoll alkotócsapat svájci tagja, Stefan Kaegi alapos kutató- és előkészítő munka után kiválasztott nyolc olyan személyt, akik ugyan különböző okokból, de úgy döntöttek, hogy el(ő)készítik saját életükből való távozásukat. Dominic Huber látványtervezővel építettek 8 fülkét, melyekben a kiválasztott nyolcak elmesélik, mit szeretnének, ha fennmaradna utánuk. Egy nagykövet létrehoz egy alapítványt, hogy az folytassa az ő jószolgálati munkáját Afrikában, ha ő már nincs; egy Zürichben élő mohamedán saját isztanbuli temetését szervezi meg; egy német bankár az élete alkonyán azon tűnődik el, milyen szerepet játszott ő a nemzeti szocializmus idején, egy jó kilencvenes egykori alkalmazott arra kíváncsi, hogy a róla készült fotók mennyit árulnak majd el arról, milyen is volt ő valójában.
A Nachlass nyolc kortárs példán keresztül mutatja meg azt, mi is a hagyaték. Az egyes emberek életéből, hogyan áll össze közös örökségünk? Milyen történeti pillanatok lehetnek fontosak a 21 században az utókor számára? Mit hagyunk azoknak, akiket szeretünk, és mit a társadalomnak, amelyben éltünk? Hangok, képek, tárgyak vezetik el a látogatót létezésünk határához, oda, ahol a staféta átszáll az egyik generációról a másikra.
Szöveg: Stefan Kaegi
Látvány: Dominic Huber
Videó: Bruno Deville
Hang: Frédéric Morier
Dramaturgia: Katja Hagedorn
Asszisztensek az alkotás során: Magali Tosato, Déborah Helle (gyakornok)
Látványtervezői asszisztensek: Clio Van Aerde, Marine Brosse (gyakornok)
Technikai koncepció és díszlet: Théâtre de Vidy, Lausanne
Produkció: Théâtre de Vidy, Lausanne
Koprodukciós partnerek: Rimini Apparat, Schauspielhaus Zürich, Bonlieu Scène nationale Annecy et la Bâtie-Festival de Genève az INTERREG France-Suisse 2014-2020 program keretében, Maillon, Théâtre de Strasbourg-scène européenne Stadsschouwburg Amsterdam, Staatsschauspiel Dresden, Caroline Performing Arts
"A legérdekesebb helyszín egy hófehér tükörterem volt, amely egyszerre idézte meg a századelős körhintákat és egy orvosi szoba sterilitását. Egy nyugdíjas neurológus professzor beszélt itt a demenciáról, miközben egy tükrös szerkezet a bent ülők arcát egymásra montírozta azt modellezve, hogyan ismerünk fel arcokat, és aztán azok hogyan keverednek össze az elménkben. A professzor szerint az orvostudomány legfontosabb feladata nem az, hogy meghosszabbítsa az ember idejét, hanem az, hogy megteremtse annak feltételeit, hogy jó kondíciók között tudjunk élni. Ez a társadalom feladata is, tettem hozzá magamban én, megérezve az ordító különbséget a felvételeken beszélő átlagos német nyugdíjas és a mi nyugdíjasaink között."
"Az előadás egyben az élet portréja: érdekes, izgalmas embereket ismerünk meg, akik elég bátrak voltak, hogy szembenézzenek a halállal. Ezt a motívumot mindenképp elvihetik magukkal a nézők. Számos interjúalany döntött úgy, hogy nem akar napokon át gondolkodni és diskurálni erről, de ez a nyolc ember bátran belement a saját történeteibe. És a halál témája nem kizárólag terhes. A Nachlass rituálé is egyben. Adott egy családnyi méretű csoport. Bemennek egy szobába, közösen néznek valamit és az emlékei által tovább élő emberre gondolnak. Ezt szépnek találom."
"A dokumentarista színház megújítója és művelője, minden produkcióját többéves kutatómunka előzi meg; a "rendezők" (projektvezetők inkább) gyakran dolgoznak civilekkel, valódi aktorokkal, akik saját magukat teszik bele az előadásokba. Most is ez a helyzet: két évig kutattak olyan emberek után, akik tudják, hogy hamarosan meghalnak, viszonyuk van a saját halálukhoz, és ezt hajlandók megosztani másokkal is. A produkció címe - Nachlass - hagyatékot, elengedést, de akár árengedményt is jelent, és ez a jelentésbeli balladai homály fontos. Mert szabadon engedi a gondolatainkat, nem terel szigorúan semmilyen irányba."
"Mi az a dokumentarista színház, kik azok az expertek, és mivel készül a CAFe Budapestre a német színházi szcéna egyik legsajátosabb alkotócsapata? Hogyan és miért jön létre, és egyáltalán színháznak számít-e egy olyan előadás, amelyben nem színészek játszanak? Milyen érzés valódi emberek valódi történeteit hallgatni elmúlásról, örökségről, megtervezett halálról? Utánajártunk, mit érdemes tudni a CAFe Budapest egyik legjobban várt produkciójáról, a Rimini Protokoll Nachlass – Pièces sans personnes (Hagyaték) címet viselő interaktív színházi installációjáról."
Pro Helvetia - Fondation suisse pour la culture, Fondation Casino Barrière, Montreux, Le Maire de Berlin - Chancellerie du Sénat - Affaires culturelles
"Kicsit olyan, mint egy tanfolyam. Amit mindenképpen, talán naponta el kéne végezni, hogy jól felkészüljünk, hogy úgy érhessen a magunk és a mások elmúlása, mintha készen állnánk: elfogadni, belenyugodni, együtt lenni vele. Mintha ez a teátrális-performatív tanítás az egzisztenciális pszichoterápia atyjának, Irvin D. Yalom tételmondatának demonstrációja volna, ami így szól: „jóllehet a halál fizikai értelemben elpusztít, a halál tudata megment bennünket”. Mitől menthet meg? A halálszorongás viszkető, megvakarhatatlan érzésétől. A halál gondolatának elfogadása, állítja Yalom, élni tanít."