O Vertigo: Fehér szoba

Március 20-án, csütörtökön az előadás után Lőrinc Katalin táncos, táncszakíró beszélget majd Ginette Laurin koreográfussal és a társulat táncosaival. Mindenkit szeretettel várunk!

Fehér szoba. Keskeny tér. Éppúgy lehet hálószoba, mint egy pszichiátria kórterme: a tejfehér falak között a lélek könnyedén kibillen egyensúlyából. Az O Vertigo táncosai extrém közelségbe zárva érzékletesen mutatják be ezt a különös lélekállapotot, a tudat szédülését.

A kanadai táncművészet világszerte ismert, vezető társulatát, a montreali székhelyű O Vertigót Ginette Laurin koreográfus alapította 1984-ben. Most – közel tizenöt év elteltével - Laurin újraalkotja egyik legjelentősebb művét, a La Chambre Blanche-t, amely alapján filmet is rendez. Továbbra is az emberi lény ellentmondásokkal teli szépsége és törékenysége, a test tökéletes gépezete nyűgözi le, illetve a tény, hogy mindannyian különbözőképpen töltjük meg ezt a hús-vér gépezetet és kommunikáljuk vele lényegünket. A koreográfust majd harminc éve foglalkoztatják ezek a témák, melyek egyszer tiszta fizikalitásként, másszor egészen teátrális formában jelennek meg munkáiban. Ellentétekkel, pólusokkal, és az ezek közt elkerülhetetlenül kialakuló feszültséggel dolgozik.

Ahogy 2007 szeptemberében ígértük, a Trafó ebben az évadban körüljárja a tradíció, a múltidézés, az újragondolás kérdéseit a kortárs művészetben. A világhírű, a kortársban akár klasszikusnak is nevezhető Ginette Laurin egy klasszikus darabot alkot újra 2008-ban.

”Mozdulataik elerőtlenednek, a fáradt testek ereje elfogy, már csak a légzésre összpontosítanak. Majd hirtelen felgyorsulnak, küzdenek, törekednek nem elemészteni saját álmaikat; egyetlen menekülésük a testek valóságának magasztos, múlandó érzése. A tánc képek sorozata szűk térben összefonódó sorsokat vonultat fel. Végül egy rövid villanásban, az összesűrített tér által eltorzított testek szinte angyali nevetésben törnek ki.” /Ginette Laurin, March 1992/

"…felkavaróan erőteljes munka a valódi gyengédség és fenséges elegancia pillanataival fűszerezve.” /The Scotsman, Glasgow, Écosse, 1993/

Ginette Laurin és az O Vertigo
Több mint 40 koreográfiai munkával a háta mögött a világhírű Ginette Laurin Kanada elsőszámú koreográfusainak egyike. Tornász, majd kortárs táncot tanul és klasszikus balettet. Már karrierje kezdetén a hetvenes években keresett táncos. Társulata, az O Vertigo 1984-es megalapításáig önálló/szabadúszó koreográfusként alkot. Társulata kifejezőerejéről és autentikus művészeti víziójáról vált ismertté. Laurin nemzetközi hírnevét évről évre bemutatott frappáns munkáival alapozta meg, melyek gesztusnyelve folyamatos megújításának képességéről tanúskodnak, amelyet az őt foglalkoztató témák kifejtésének, körüljárásának szolgálatába állít. Vendégkoreográfusként tanárként is sokra tartja a kísérletezést, a kutatást.

Az O Vertigót 1984-ben alapítja. Több mint húsz éve tehát, hogy a társulat a Crash Landing (1984), az Up the Wall (1985) és a Timber (1986) bemutatásával elindult a nemzetközi hírnév felé vezető úton. Azóta Londontól Szingapúrig, New Yorktól Tokióig bejárták a világot. A hazai közönség a Petőfi Csarnokban és a Trafóban láthatta őket.

Ginette Laurin – aki a társulatnak nem csupán alapítója, hanem koreográfusa és művészeti vezetője is - koreográfiáiban a test fizikai lehetőségeinek végletes kiaknázása, a folytonos egyensúlytalanságra kárhoztatás félelmeinket és az üresség, a mélység szédítő vonzását idézik. A nyolcvanas évek (Olé, Full House) már Laurin egyéni, össze nem téveszthető – ám ahogy azóta bizonyította: folytonos megújulásra képes - stílusjegyeit, sajátos humorát mutatják. A Don Quihote és a Chagall a nyolcvanas évek végén érzékenységről tanúskodnak, nemzetközileg nagy sikert arattak.

Az érzelmek kerülnek középpontba az 1990-es Broken Wings-ben, ám a koreográfusnő drámai hangja a két évvel későbbi La Chambre Blanche-ban teljesedik ki. Ebben a darabban a táncosok zárt térben szembesülnek egymással, álmok és a fantázia tobzódásába menekülnek. Ezzel a rendkívüli munkával az O Vertigo és Laurin Montreálban és Torontóban is díjat nyert (1992 Grand Prix du Conseil des arts de la Communauté urbaine de Montréal (CACUM), Dora Mavor Moore Award, Toronto). A Luna (2001) című darab, hideg fényű, holdszerű, kristálycsillogású atmoszférájával és különleges vizuális effektusaival, világszerte több mint harmincezer nézőhöz jutott el. A Trafó 2002 árilisában mutatta be.

Laurin legutóbbi munkájának (étude #3 pour cordes et poulies ) témája a kényszer és bezártság, ezek foglalkoztatják, ebből a perspektívából közelíti a 2007-ben felújított La Chambre Blanche-t is. A tizenhat évvel korábbi díszletek között, az 1992-essel azonos jelmezekben kilenc táncos: hat nő és három férfi – egyikük az eredeti szereposztásban is benne volt- újra átéli a fehér falak keltette érzéseket. Az egyensúlytalanság, a bizonytalanság megmaradt, a koreográfia egyes részei változtak és új zenei kompozíció kíséri a látottakat.

Koreográfia: Ginette Laurin
Táncosok:
Rémi Laurin-Ouellette, Brianna Lombardo, Marie-Ève Nadeau, Robert Meilleur, Michelle Rhode, Gillian Seaward, Neil Sochasky, Audrey Thibodeau, Wen-Shuan Yang
Próbavezető: John Ottmann
Fénytervező: Martin Labrecque
Zeneszerző: Nicolas Bernier, Jacques Poulin-Denis
Jelmeztervező: Jean-Yves Cadieux
Díszlettervező: Stéphane Roy
Technikai vezető: André Houle
Öltöztető: Nicole Langlois

Koprodukció: Place des Arts (Montreal, Canada)

Támogatók:
Conseil des arts et des lettres du Québec, Canada Council for the Arts, Conseil des arts de Montréal, Foreign Affairs Canada, Canadian Heritage, Ministère de la Culture et des Communications du Québec, Emploi-Québec.