2 in 1. Volt és leendő díjazottak, közös indulás, máshova érkezés, meglepetés produkciók, merész alkotók, évforduló, tánckritikusok és nézők. Jubileum. 10 éves a Lábán-díj. Kilencszer ettünk répatortát.
A Trafó Kortárs Művészetek Háza és a MU Színház a magyar kortárs tánc alkotásainak, alkotóinak elismerésére és népszerűsítésére 2005 őszén szakmai díjat alapított. A XX. századi európai modern táncművészet legjelentősebb újító személyiségéről, Lábán Rudolfról elnevezett elismerés odaítélésére az alapítók olyan független esztéták, kritikusok és szakújságírók közösségét kérték fel, akik évek óta rendszeresen elemzik, értelmezik és népszerűsítik a kortárs tánc-szcéna jelenségeit. A Lábán-díj idén ünnepli 10 éves évfordulóját. Ebből alkalomból és egyben a Tánc Világnapja felvezetőjeként jelentkezik a Rövidhullám második kiadása.
Az elmúlt tíz év díjazott koreográfusai teszik próbára magukat és ugornak bele az ismeretlenbe. A Rövidhullám kihívás, szabad asszociációs játék és meglepő fordulatokkal teli intenzív munka, melynek este bemutatott eredménye betekintést nyújt a felkért alkotók gondolat- és mozgásvilágába, az alkotói folyamatba és munkamódszerekbe.
A szigorú keretek között zajló program reggel tíz órakor indul, amikor a koreográfusok megkapják a témát. Egy nap áll rendelkezésükre, hogy erre a témára egy-egy ötperces etűdöt koreografáljanak. Ami mindenki számára egyformán adott, az az üres színpad, az előre beállított fények és hangtechnika, valamint egy félórás színpadi próbalehetőség. A többi az alkotó kreativitásán múlik. A rendelkezésre álló rövid próbaidőnek köszönhetően az este folyamán nagy szerepet kap majd az improvizáció, és ez által a kockázatvállalás is.
Csak egy dologban lehetünk biztosak: a közös kiindulópontban. Amit látni fogunk, az meglepetés lesz a néző és talán az alkotó számára is.
A programban résztvevő koreográfusok korosztályban és stílusban is széles skálát lefednek. Olyan neves alkotókat láthatunk, mint Goda Gábor, Árvai György, Kovács Gerzson Péter, Duda Éva, Kun Attila, Pataky Klári és a Dányi-Molnár-Vadas trió.
Az estet beszélgetéssel zárjuk.
A Lábán-kuratórium tagjai:
Artner Szilvia Sisso – újságíró, kritikus
Fuchs Lívia – tánctörténész, tánckritikus
Halász Tamás – tánckritikus, szerkesztő
Králl Csaba – tánckritikus
Rényi András – esztéta
Százados László – művészettörténész
A 2015-ÖS LÁBÁN RUDOLF-DÍJRA NOMINÁLT 2014-ES ÉVI PRODUKCIÓK:
bodylotion co-dance
L é p é s I d ő
Alkotók, előadók
Arany Virág, Hadi Júlia
Fülöp László és a SÍN Kulturális Központ
“there’s an elephant in every room…”
Koreográfus
Fülöp László
AJDa – A Joint Dance AdVenture from Hungary
Gyönyerő
Alkotók
Ábrányi Krisztina, Angelus Iván, Dömötör Luca, Dragos Dániel, Farkas Zoltán Batyu, Kancsó Luca, Lévai Viola, Sessi Krisztina, Szombati Anett, Szeri Viktor, Oberfrank Réka, Vavra Júlia
Hodworks
A halandóság feltételei
Koreográfus
Hód Adrienn
Réti Anna - Ido Batash
Ego Trip
Alkotók
Réti Anna, Ido Batash
Rózsavölgyi Zsuzsa - Terebessy Tóbiás
Öreg tó
Alkotók
Rózsavölgyi Zsuzsa - Terebessy Tóbiás
Laudációk
bodylotion co-dance
L é p é s I d ő
Százados László laudációja
Szeretnék segítségül hívni négy, a darab által felkínált és talán egymással is összefüggő lehetséges értelmezési irányt. Formákat, természetes és mesterséges struktúrákat a teret rendező, belakó gondolkodásmód megragadásához, Közös vonatkoztatási pontjuk egy számomra igen vonzó, rugalmas és változékony, „kiterjesztett” tánc és/vagy mozgás fogalom.
1. Geometria – térrajzolatok.
2. Csillagászat – röppályák.
3. Pszichológia – személyközi kapcsolatok, szerepek, viselkedési minták
4. Konceptualizmus / minimalizmus – látásmód, keretek.
Arany Virág és Hadi Júlia kétszemélyes bolygórendszerének a röppályáit, keringési idejét, külső és belső dinamikáját színpadi (geometriai) és gondolati gravitációs középpontja, illetve a nézők külső határvonala jelöli ki. Utóbbi legalább annyira fontos, mint az origónak tekinthető gondolati mag: az idő és a – monotonul ismétlődő, apró változásokból építkező – mozgás, olyan teret és viszonyrendszert hoz létre, amelynek alapvető feltétele a megfigyelők/nézők jelenléte, bevonása.
A sötétből kibontakozó, a közeledő-távolodó lépések monoton ritmusához „társuló”, összekapaszkodva vonuló páros pulzáló tánc- és mozgásteret alakít ki maga körül a ∞-ok, spirálok és csigavonalak egymásra/egymásba íródó geometrikus mintázatával. A tér birtokbavételének és működtetésének alapformája egy önmagába visszacsatolódó, végtelenített alakzat: fektetett8as. A táguló és szűkülő, majd „körbeforgatott”, legvégül pedig visszafelé pörgetett nyolcasok térbeírását, a végtelen vonalhurkolást – időben úgy kétharmad tájon – lassú és lágy összeomlás hosszan kitartott-kimerevített pillanata állítja meg. A hangzó közeg generálta feltöltődés energiája már csak az „életfilm” visszapörgetéshez, a „visszafelé játszás” egyre szűkülő körökben befelé haladó, gyorsuló mozgásához elég. Az éjszakába pörgés a lassan elfogyó, lecsendesülő akusztikus környezetbe (Sőrés Zsolt) süllyedést is jelenti. A végtelenített mozgásfolyamat így a sötétségbe, mint kezdő- és végpontba (vissza)loopolt koreográfia működik.
Az összefogódzkodó lányduó nyomokat és jeleket hagy maga után a mentális és a fizikai térben. Gyerekként, iskolásként, tinédzserként, barátként, nőként vagy éppen már alkotótársként – táncosként és koreográfusként – testbe raktározott és elsajátított mozgáskészletet aktiválnak. Az egymásba átkötött mozgásformák a táncosok és a nézők élet- és testtörténeteit mozgósítják. Helyek, események, szituációk, valamint a hozzájuk kapcsolódó emlékek, érzetek és hangulatok egyéni mintázatait rendelik egymáshoz. A mozgásvariációk szórását tovább finomítják a – mozdulatok karakterét befolyásoló – ritmusváltások, a gyorsaság és a lassúság módosulásai. Ugyanebbe az irányba hat a gesztusok, a mimika, a szemkontaktus, tehát az érzelmek, a személyesség játékba hozása, s ez valamennyire mégiscsak lehetővé teszi a „külön utakon” járást.
A L é p é s I d ő olyan szigorúan redukált, egyedi rendszer, amelyben a minimalizált keretfeltételek – téma- és formakészlet – mozgásnyelvet, szerkezetet határoz meg, a „célirányosan beindított és működtetett testek” megszabják a tér érzékelésének módját. A NAGY FORMA a lépés- és hangulatváltások páros együtt-menetelésbe, végtelenített nyolcasba „kényszerített” leírása, a kis formák pedig az ennek a „kötelező haladási iránynak” mentén összefűzött, néhány másodperces mozdulatszekvenciák láncolatai. Ezek a mikrotörténetek gazdag referencia hálózatot működtetnek, és magától értetődő természetességgel ültetnek fel az egymást gyorsan, de mégis zökkenőmentesen követő hangulatváltások hullámvasútjára. Így juthatunk el néhány lépésben a divatbemutatótól a bálig, a spartakiádtól, a díszlépésekig, a spanyol lovasiskola eleganciájától, vagy a balettől a réten való felszabadult, önfeledt ugrándozásig. De persze összeolvasható egy nagyobb narratíva is: ikrek, barátok – akár még táncos-koreográfus alkotótársak egymásrautaltságának áttételes – története is.
A „konceptualizmus” a L é p é s i d ő esetében látásmód, keret, a minimalizmus pedig eszköz, illetve forma a megvalósításhoz. Paradox módon épp ez adja azt a „tágasságot”, amely lehetővé teszi, hogy egy mozgás- és téranalízis olyan „külső” szempontokkal egészüljön ki, mint az öregedés vagy az emberi kapcsolatok „természetrajza”. A nagy folyamatok alakulásának mélyén munkáló apró, elemi változások megragadásának vágya pedig természetes módon illeszkedik annak vizsgálatához, hogy egy dinamikai vagy egy mimikai váltás, egy ritmusmódosulás milyen érzelmi-hangulati, stílusbeli (jelentés)változást okozhat.
Ez a rendszer, bármilyen szabályozott, mégis meglepően asszociatív: „kinyitja”, élő kapcsolatok hálózatába köti be a cselekvés, mozgás és/vagy tánc problémakört. És teszi mindezt könnyed, néhol frivol, máskor humoros, ironikus gesztusokkal, kellő mértékű önreflexivitással, a pillanatnyi, személyes szituációk, léthelyzetek lereagálásával. Friss, játékos, okos, érzékeny – „szemtelenül minimalista”: kortárs.
Fülöp László
“there’s an elephant in every room…”
Králl Csaba laudációja
Ha egy fiatal alkotó, a függetlenek mostoha helyzetéből kifolyólag, csupán két koreográfiát készít idehaza az elmúlt években, de mindkettő jelentős, kiemelkedő alkotás, akkor arra oda kell figyelni.
Az első, a 2011-ben bemutatott Emese & Emil a támogatási rendszer egyik rákfenéje, az alig játszás miatt akkor még méltatlanul kihullott a szakmai látómezőből, a tavalyi There’s an elephant in every room viszont már nem jutott erre sorsra, köszönhetően többek közt a (munka- és előbemutatókkal, utánjátszásokkal is tarkított) nagyobb láthatóságnak, ami ez esetben egy kivételes érési folyamat segítségére is volt.
A szellem harsogóan friss, a koreográfia sokoldalúan leleményes, a humornak és iróniának intelligensen megágyazva: Fülöp László bámulatosan zsonglőrködik a gondolat és mozgás szimbiózisával.
Hogy előbbi húzza-e maga után a másikat, vagy fordítva, nehéz megmondani, mindenesetre tanítani való példáját nyújtja annak, hogyan lehet szimbolikus tartalommal felruházni a koreográfiát a didaxisnak, a túlzott egyértelműségnek a leghalványabb jele nélkül úgy, hogy a nézőnek semmi kétsége ne legyen a darab voltaképpeni „üzenete” és célja felől.
Fülöp elvont nyelven beszél, mégis a napnál világosabban fogalmaz. A nagy behemótról, ami időnként (?) a kapcsolatainkba férkőzik, hogy elszívja az egészséges levegőt, a meg-, illetve meg nem értettség ezerféle árnyalatáról, kommunikációképességünk sikereiről és kudarcairól, a befogadás és elutasítás gesztusairól. Egyszóval rólunk és mindarról a csupán centinyi vagy leküzdhetetlenül hosszúnak tűnő távolságról, ami a másikig, a másikhoz vezet.
Ami megfejtésre vár, de persze megfejthetetlen, mert valójában tehetség dolga – ahogyan Fülöp agya jár. Mert ki lehet, és ki kell jelenteni: tüneményes könnyedséggel és megnyugtató profizmussal hoz közös platformra összeegyeztethetetlen tűnő dolgokat, gyúr, olvaszt egymásba különböző karakterű mozgástémákat, szituációkat, rész(let)eket, térbeli helyzeteket. Akármi szolgálhat számára nyersanyagul: a csend, az emberi hang, a test neszezése, a természetes gesztusok és civil mozdulatok éppúgy, mint személyességük varázsereje vagy bármilyen technikai truváj, stíluselem, amit a maga kedve szerint átszűr, újraformál, jelentésessé tesz, egészen az olyan találékonyságokig, mint a szívószálon muzsikálás vagy a pörgettyűvel való játék szituatív helyzetei.
Hárman szövik egymás között e visszafejthetetlenül bonyolult, viccesen könnyed, de teljességgel el nem súlytalanított kapcsolati szőttest (Biczók Anna, Cuhorka Emese és a Fülöp László). Van, hogy időlegesen kipotyog valaki közülük, és ketten „dolgozzák meg” egymást, van, hogy két szereplő darálja be a harmadikat, de megesik az is, hogy a játszók egyike-másika Xanaxként hat a társára, mert a szolid összeakaszkodások, a sprőd súrlódások, a másik kóstolgatása mellett egymás (le)ápolása, idegcsillapítása is sorra kerül.
Biztosak lehetünk abban, ha egy mozgásjáték megindul, nem szabályszerűen gördül tovább, hanem irányt vált, kitérőket tesz, új motívumokkal gyarapszik, többlet tartalommal telítődik – bukfencet, cigánykeret hány. Az egyik jelentésből fürgén átslisszan egy másikba, egy harmadikba, egy sokadikba, ami lehet, hogy épp fordítottja lesz annak, ahonnan elstartolt.
Fülöp megnyomja a gombot még az elején és beindít egy lavinát, mely magába gyűjti és magával sodorja kapcsolataink ezerarcú világát, sarkig kitárva az ablakot, és beengedve a fényt a legrejtettebb zugokba is. Mert hát nem vagyunk szentek, valljuk be, ha hatvan, ha nyolcvan, ha száz évig, de mindvégig csak tanulni fogjuk egymást – tanulni, elfogadni, megérteni, akkor is, ha nehezen megy, akkor is, ha megnevettető, akkor is, ha fáj.
AJDa – A Joint Dance AdVenture from Hungary
Gyönyerő
Fuchs Lívia laudációja
A Budapest Tánciskola lassan sorozattá táguló néptánc újraírásait nézve megkerülhetetlenül felrémlik bennem Akram Khan alakja, s az a magától értetődő természetesség, ahogyan e kortárs táncon felnőtt angol koreográfus pakisztáni szülei táncos hagyományait, a kathakot is magáénak vallva teremtett összetéveszthetetlenül sajátos mozgásnyelvet. A kortárstánc iskola diákjai is hasonló úton indultak el néhány éve, amikor a Farkas Zoltán Batyu izzasztóan lendületes óráin elsajátított tradicionális mozgáskincset a legtermészetesebb módon kezdték el használni saját improvizációikhoz, koreográfiáikhoz. Szabadon keverni más mozgásvilágokkal – beleértve akár az akrobatikusságot vagy a kontakt improvizációt is –, okosan variálva játszani a forgós-forgatós táncok kivételes gazdagságú plasztikai lehetőségeivel, sőt, áthágni a páros táncokba kódolt hagyományos férfi-női szerepeket, a hierarchiát és férfidominanciát. Most a diákok közös alkotásaként jegyzett Gyönyerőben ráadásul mindezt egy klasszikus zenei formát idéző koreográfia kereteibe illesztették. A kompozíció ugyanis egyetlen téma – a forgatós páros – kortárs variációiból épül fel. E variációkban nem egyszer nő táncol nővel, feloldva az irányító és irányított tradicionális szerepeit, hogy aztán a mű második felében egy fiú akár három-négy lányt is forgasson-vezessen. A páros táncokban fontos szerepet kapó karok itt hol laza lezserséggel hullanak váratlanul a test mellé, hol tétován kapaszkodnak egymásba, míg aztán a zene nélküli átvezető tételben a közös tengely megtartásának kényszere ismét „szabályossá” rendezi a korábban elkalandozó végtagokat. Az e táncformában ismeretlen mezítlábasság is sosem látott artikulációt ad az ismerős mozgásanyagnak, puhítja, s ettől hol súlyosabbá, hol éppen ellenkezőleg, légiessé teszi az állandó örvénylést, a közös örömtánccá csendesülő zárótétel előtti, tornacsukában járt egyetlen női szóló pedig az utcatáncok önfeledt szabadságában saját indulatait kitáncoló mai teenager alakját villantja fel. S eközben a kompozíció mindvégig megőrzi hangsúlyozottan táncos karakterét, ami a tánc kortársi megközelítéseiben sokszor háttérbe szorul. S talán éppen ez a sokféle ellentmondás a Gyönyerő varázsos hatásának titka – hogy a néző is részese lesz annak, ahogyan a régi személyessé válik, a tradíció jelen idejűvé alakul.
HODWORKS
A halandóság feltételei
Artner Szilvia Sisso laudációja
A Hodworks társulat jó alapról indult, sokat kísérletezett, miközben leszedte a kortárs táncról a sallangot, megszegte a tánc és a színház létező összes szabályait, de nem volt rest, hogy újakat konstruáljon. Nekik is köszönhető, hogy a mozgás dinamikájára, a színpadi táncra, zenére, beszédre, a jelmezre és testre ma már másképp gondolunk, mint húsz éve akár.
Mára szárnyakat kapott a projekt és az európai kortárs tánc legnevesebb éves mustrájára (Aerowaves Spring Forward Festival) idén harmadik alkalommal voltak hivatalosak, és eddig mindig jó helyezést értek el, ami magyar és európai viszonylatban is ritkaságnak számít.
Legújabb, A halandóság feltételei című darabjuk ismét a gátlásoktól való megszabadulást, a korlátok átugrását tűzte ki célul mind az alkotók, mind a befogadók számára. A táncosok új irányokat találhatnak a maguk számára, a közönség pedig – különösen, ha a társulat eddigi munkáin edződött – szórakozhat és szellemi kalandot is találhat benne kedvére. A csupasz test továbbra is a középpontban áll, akár a Pirkad című előző produkciónál, de itt a jelmez is új funkciót kap. Folyamatos átalakulásával a dramaturgia, a történet része lesz, díszletként szolgál, önálló performanszokra, a táncosok közötti viszonyok illusztrálására és inspirálására ad lehetőséget a darab során. A koreográfus Hód Adrienn, négy gondolkodó-alkotó táncosa, Márcio Canabarro, Cuhorka Emese, Garai Júlia és Molnár Csaba, valamint Szabó-Székely Ármin dramaturg ezúttal is új dimenziókat mutatnak meg a saját szerepeiket illetően is. Míg a Pirkad egy radikálisabb, nehéz és szép testiségről mesélt, ez a mű szélesebb skálán hoz felszínre érzelmeket. Miközben itt is a folytonos, hullámzó mozgás keltette extatikusnak látszó állapottal bombázzák a nézői tudattalant, klasszikus zenei háttérrel és szellemességgel, néha vaskos humorral színesítik az előadást. Meghökkentő akcióik is mindig a helyükre kerülnek, sosem önmagukért valók.
Három, jól elkülöníthető tételből áll a majd’ egy órás táncmű. Mint egy összeszokott és gátlástalan szappanoperai család, a táncosok feljelmezezik magukat és egymást, aztán, mint egy hagyományos operai tánckar, patetikus mozdulatokat végeznek nagyon szakszerűen, s alkalmanként béna áriákban törnek ki. Túlmennek minden határon, nincs mentség, maguk is majdnem elnevetik magukat, miközben a túlzott jelentőségű fizikalitás mezsgyéjén izzadva dolgoznak, rendületlenül. A középső részben már észvesztve, felszabadultan táncolnak a boldogság mennyei tájain, levetkőzve minden kételyüket, és egymásról le-letépve a ruhát. Végül spicc cipőt húznak, és mintha megpróbálnának boldogulni a szakmájukban, ám csak akkor lehetnek boldogok és önreflektáltak, ha ez nem sikerül. Egy valami viszont biztosan sikerül nekik: a kortárs tánccal együtt a klasszikus táncokat is megszerettetik, mivel állandóan láthatóvá teszik az eredőt. Még a nevetségesen elavult dolgokhoz, a szigorú keretek közé szorított mozgáshoz, a porosodó spicc cipőkhöz is másképp viszonyulunk ezután. Új dimenziók nyílnak, lelazulunk, beköszönt a „pirkadat” utáni világosság.
Artner Szilvia Sisso
Réti Anna – Ido Batash
Ego Trip
Artner Szilvia Sisso laudációja
Réti Anna Lélek pulóver nélkül – Inside out című különlegesen szellemesen felépített szólójával (2006) beírta magát a hazai kortárs tánc történetébe. Érdeklődéssel néztük később különböző formációkkal való együttműködéseit is, amelyek között volt több, igazán figyelemre méltó, de az izraeli Ido Batashval készített Ego Trip című darabja ismét felkavarta a kortárs tánc vizeit. Zavarba ejtő színházi helyzetet teremt ez a darab, szereplőt és nézőt is szembesíteni szeretne az alkotás intim pillanataival. Cseppet sem a közhelyszerű kulisszatitkokkal akarja megismertetni a közönséget, inkább a táncosok, előadók izgalmas, az alkotáshoz elengedhetetlen lelki vívódásai öltenek fizikai formát a színpadon. Mintha a szereplők önmagukkal vívódó pillanataiba, belső monológjaiba tekinthetnénk be, de mégsem magánügy ez, hanem az előadóművész dilemmáin keresztül a színház ontológiai kérdéseit vonultatják fel nekünk.
Jasmine, Laura, Péter, Pawel, Ricardó és Bandi – ahogy magukat előadás közben játékosan nevesítik is a különböző nemzetiségű és képzettségű előadók – megmutatják, kik lennének ők a színpadon, ha azt csinálhatnák, amit a pillanatnyi lelkiállapotuk diktál. Vagy lehet, hogy épp azt mutatják meg, hogy mi nézők mit csinálnánk, ha a helyükben lennénk. Hova bújnánk egy csupasz térben, milyen félelmeink, mániáink törnének elő, uralkodnának el rajtunk? Mozgalmas, izgalmas film, színház és muzsika (ének) kavalkád bontakozik ki a színpadon. Mintha valami üdítő káoszból kellene tiszta törvényszerűségeket találni. Tiszta paradox az egész: az alkotók nem törődnek a színházi szabályokkal, miközben szigorúan konstruálnak is. Míg az elején a néző elfoglalja a helyét, különös, a break- és a fátyol tánc között meghatározható mozgást végez egy félmeztelen férfi a színpadon, a cocker spánielek életéről szóló angol nyelvű könyvvel az arcán. Mikor a nézőtér megnyugodott, újrakezdődik az előadás, lehull a könyv, a táncos kimosolyog, és magával ragad. Indul a rejtőzködők laboratóriumának karneválja a világot feljelentő deszkákon. Merő panaszáradat, amin nevetni és gondolkodni is lehet. Középen egy rendeltetésszerű használatra nem kerülő mikrofon provokál. Jön a bundába bújtatott arcú, görcsös nő, egy napszemüveges díva, aki kacérsággal leplezi zavarát, feloldódni képtelen férfi hordja magát faltól-falig darabosan, aztán felbukkan egy másik, aki dobozba akarja rakni a szavakat a saját szabályai szerint. Néha, egymást bíztatva, pusztító erejű és jól koreografált falkába rendeződnek, kissé felszabadultabban kiadják magukból a csoportdinamikát, de van, hogy a díszlet önálló életet él, és arra kell figyelni, aztán ismét valaki ego tripje kerekedik felül. Nincsen leállás, fenséges túlzásaikkal elutaztatják a közönséget személyiségük rémséges, illetve bolond belső tájaira, miközben mégis színházat látunk és nem egy nagymosás utáni teregetést. És persze egy kifogástalan kortárs előadást.
Rózsavölgyi Zsuzsa-Terebessy Tóbiás
Öreg tó
Halász Tamás laudációja
A gyerekkor, az örök gyereknek megmaradni tudás szemlélődő rácsodálkozásának élményével lep meg Öreg tó című alkotásában Rózsavölgyi Zsuzsa (koreográfia, koncepció) és Terebessy Tóbiás (gyártásvezető, koncepció). Művükhöz inspirációt – a szó legszorosabb értelmében – a vizek világából, saját, friss búvár-élményekből merítettek. Alkotásuk nézőjére pedig a maga emlékei törhetnek rá – függetlenül attól, milyen professzionális fokon tanulmányozta ezt a pompás univerzumot. Lehasalni egy tócsa, vagy patak szélére, az esővízgyűjtő kerti hordó fölé hajolni és bámészkodni óraszám, a balatoni stégről meredni a mélybe, pipával lebegve leskelődni tengeri sziklák közt – izgalmasabb elfoglaltságot keveset tudtam-tudnék sorolni magam is.
A szúnyog- és tegzeslárvák, ászkarákok szabad szemmel nem, vagy éppen csak látható világától jut el Rózsavölgyi az evolúció hágcsóján a csillagok közé. Alkotásában a legegyszerűbb létformák pulzáló, lüktető, áramló (alig-)mozgásával indít, emberi testek mutatják-idézik meg kivételes szellemiséggel és tudással e rejtett, lassú és titokzatos világ hőseit. Emberből komponált koralltelepek lüktetnek és hínárrengeteg mered, hullámzik előttünk a színpadon. Az Öreg tó mozgásanyaga, látványa, hangzása a maga komplexitásában ragadja meg a víz alatti világ idejének, fizikai törvényeinek, képének talányos másmilyenségét, a félig-meddig tehetetlenséget, a korlátosan érvényesülő gravitációt. A játékteret övező, finoman változó, vetített keret, a lágy színek a víz felszínén és mélyében meg-megvillanó, folyamatosan változó, szűrt fények játszi csillogását idézik. Sáry Bánk zenei-hangzóanyaga a mélység megszabadító és sejtelmes atmoszféráját idézi ötletesen, tehetséggel. Bujdosó Nóra remek, a fényekben színváltó, „okos” jelmezei halak és kétéltűek szemkápráztató mimikrijét juttatják eszünkbe, a has és a hát eltérő tónusaival. A legegyszerűbb létformák groteszk, repetitív mozgásától a halak nemes suhanásáig sorakoznak előttünk a földi életet adó bölcső, a vizek lakói, majd a szárazföldre kúszók-lépők. A mindezt megjelenítő, mindössze három táncos folyamatosan szakad el a talajtól, mozgásuk, lényük egyre összetettebbé és összehangoltabbá válik – szinte a szemünk előtt zajlik le az egyedfejlődés. Az Öreg tó különös „természetfilm”, meghitt, sejtelmes és szellemes világának érdekes alakjaihoz nehéz lenne párhuzamot találni. A finom humorral, leleményesen építkező, s előadói kiemelkedő, összetett tudására tehetséggel építő előadás nagy titka a tempóban rejlik. Bűvös és táncost próbáló lassúsága, finom dinamikai váltásai szinte szertartássá emelik e játékot, miközben koreográfiai leleményei, fordulatai mosolyt csalnak az ember arcára. Az Öreg tó járatlan tájra visz, koncepció és megvalósítás tekintetében is eredeti és hasonlíthatatlan.
A Trafó Kortárs Művészetek Háza és a MU Színház a magyar kortárs tánc alkotásainak, alkotóinak elismerésére és népszerűsítésére 2005 őszén szakmai díjat alapított. A XX. századi európai modern táncművészet legjelentősebb újító személyiségéről, Lábán Rudolfról elnevezett elismerés odaítélésére az alapítók olyan független esztéták, kritikusok és szakújságírók közösségét kérték fel, akik évek óta rendszeresen elemzik, értelmezik és népszerűsítik a kortárs tánc-szcéna jelenségeit. A Lábán-díj idén ünnepli 10 éves évfordulóját. Ebből alkalomból és egyben a Tánc Világnapja felvezetőjeként jelentkezik a Rövidhullám második kiadása.
Az elmúlt tíz év díjazott koreográfusai teszik próbára magukat és ugornak bele az ismeretlenbe. A Rövidhullám kihívás, szabad asszociációs játék és meglepő fordulatokkal teli intenzív munka, melynek este bemutatott eredménye betekintést nyújt a felkért alkotók gondolat- és mozgásvilágába, az alkotói folyamatba és munkamódszerekbe.
A szigorú keretek között zajló program reggel tíz órakor indul, amikor a koreográfusok megkapják a témát. Egy nap áll rendelkezésükre, hogy erre a témára egy-egy ötperces etűdöt koreografáljanak. Ami mindenki számára egyformán adott, az az üres színpad, az előre beállított fények és hangtechnika, valamint egy félórás színpadi próbalehetőség. A többi az alkotó kreativitásán múlik. A rendelkezésre álló rövid próbaidőnek köszönhetően az este folyamán nagy szerepet kap majd az improvizáció, és ez által a kockázatvállalás is.
Csak egy dologban lehetünk biztosak: a közös kiindulópontban. Amit látni fogunk, az meglepetés lesz a néző és talán az alkotó számára is.
A programban résztvevő koreográfusok korosztályban és stílusban is széles skálát lefednek. Olyan neves alkotókat láthatunk, mint Goda Gábor, Árvai György, Kovács Gerzson Péter, Duda Éva, Kun Attila, Pataky Klári és a Dányi-Molnár-Vadas trió.
Az estet beszélgetéssel zárjuk.
A Lábán-kuratórium tagjai:
Artner Szilvia Sisso – újságíró, kritikus
Fuchs Lívia – tánctörténész, tánckritikus
Halász Tamás – tánckritikus, szerkesztő
Králl Csaba – tánckritikus
Rényi András – esztéta
Százados László – művészettörténész
A 2015-ÖS LÁBÁN RUDOLF-DÍJRA NOMINÁLT 2014-ES ÉVI PRODUKCIÓK:
bodylotion co-dance
L é p é s I d ő
Alkotók, előadók
Arany Virág, Hadi Júlia
Fülöp László és a SÍN Kulturális Központ
“there’s an elephant in every room…”
Koreográfus
Fülöp László
AJDa – A Joint Dance AdVenture from Hungary
Gyönyerő
Alkotók
Ábrányi Krisztina, Angelus Iván, Dömötör Luca, Dragos Dániel, Farkas Zoltán Batyu, Kancsó Luca, Lévai Viola, Sessi Krisztina, Szombati Anett, Szeri Viktor, Oberfrank Réka, Vavra Júlia
Hodworks
A halandóság feltételei
Koreográfus
Hód Adrienn
Réti Anna - Ido Batash
Ego Trip
Alkotók
Réti Anna, Ido Batash
Rózsavölgyi Zsuzsa - Terebessy Tóbiás
Öreg tó
Alkotók
Rózsavölgyi Zsuzsa - Terebessy Tóbiás
Laudációk
bodylotion co-dance
L é p é s I d ő
Százados László laudációja
Szeretnék segítségül hívni négy, a darab által felkínált és talán egymással is összefüggő lehetséges értelmezési irányt. Formákat, természetes és mesterséges struktúrákat a teret rendező, belakó gondolkodásmód megragadásához, Közös vonatkoztatási pontjuk egy számomra igen vonzó, rugalmas és változékony, „kiterjesztett” tánc és/vagy mozgás fogalom.
1. Geometria – térrajzolatok.
2. Csillagászat – röppályák.
3. Pszichológia – személyközi kapcsolatok, szerepek, viselkedési minták
4. Konceptualizmus / minimalizmus – látásmód, keretek.
Arany Virág és Hadi Júlia kétszemélyes bolygórendszerének a röppályáit, keringési idejét, külső és belső dinamikáját színpadi (geometriai) és gondolati gravitációs középpontja, illetve a nézők külső határvonala jelöli ki. Utóbbi legalább annyira fontos, mint az origónak tekinthető gondolati mag: az idő és a – monotonul ismétlődő, apró változásokból építkező – mozgás, olyan teret és viszonyrendszert hoz létre, amelynek alapvető feltétele a megfigyelők/nézők jelenléte, bevonása.
A sötétből kibontakozó, a közeledő-távolodó lépések monoton ritmusához „társuló”, összekapaszkodva vonuló páros pulzáló tánc- és mozgásteret alakít ki maga körül a ∞-ok, spirálok és csigavonalak egymásra/egymásba íródó geometrikus mintázatával. A tér birtokbavételének és működtetésének alapformája egy önmagába visszacsatolódó, végtelenített alakzat: fektetett8as. A táguló és szűkülő, majd „körbeforgatott”, legvégül pedig visszafelé pörgetett nyolcasok térbeírását, a végtelen vonalhurkolást – időben úgy kétharmad tájon – lassú és lágy összeomlás hosszan kitartott-kimerevített pillanata állítja meg. A hangzó közeg generálta feltöltődés energiája már csak az „életfilm” visszapörgetéshez, a „visszafelé játszás” egyre szűkülő körökben befelé haladó, gyorsuló mozgásához elég. Az éjszakába pörgés a lassan elfogyó, lecsendesülő akusztikus környezetbe (Sőrés Zsolt) süllyedést is jelenti. A végtelenített mozgásfolyamat így a sötétségbe, mint kezdő- és végpontba (vissza)loopolt koreográfia működik.
Az összefogódzkodó lányduó nyomokat és jeleket hagy maga után a mentális és a fizikai térben. Gyerekként, iskolásként, tinédzserként, barátként, nőként vagy éppen már alkotótársként – táncosként és koreográfusként – testbe raktározott és elsajátított mozgáskészletet aktiválnak. Az egymásba átkötött mozgásformák a táncosok és a nézők élet- és testtörténeteit mozgósítják. Helyek, események, szituációk, valamint a hozzájuk kapcsolódó emlékek, érzetek és hangulatok egyéni mintázatait rendelik egymáshoz. A mozgásvariációk szórását tovább finomítják a – mozdulatok karakterét befolyásoló – ritmusváltások, a gyorsaság és a lassúság módosulásai. Ugyanebbe az irányba hat a gesztusok, a mimika, a szemkontaktus, tehát az érzelmek, a személyesség játékba hozása, s ez valamennyire mégiscsak lehetővé teszi a „külön utakon” járást.
A L é p é s I d ő olyan szigorúan redukált, egyedi rendszer, amelyben a minimalizált keretfeltételek – téma- és formakészlet – mozgásnyelvet, szerkezetet határoz meg, a „célirányosan beindított és működtetett testek” megszabják a tér érzékelésének módját. A NAGY FORMA a lépés- és hangulatváltások páros együtt-menetelésbe, végtelenített nyolcasba „kényszerített” leírása, a kis formák pedig az ennek a „kötelező haladási iránynak” mentén összefűzött, néhány másodperces mozdulatszekvenciák láncolatai. Ezek a mikrotörténetek gazdag referencia hálózatot működtetnek, és magától értetődő természetességgel ültetnek fel az egymást gyorsan, de mégis zökkenőmentesen követő hangulatváltások hullámvasútjára. Így juthatunk el néhány lépésben a divatbemutatótól a bálig, a spartakiádtól, a díszlépésekig, a spanyol lovasiskola eleganciájától, vagy a balettől a réten való felszabadult, önfeledt ugrándozásig. De persze összeolvasható egy nagyobb narratíva is: ikrek, barátok – akár még táncos-koreográfus alkotótársak egymásrautaltságának áttételes – története is.
A „konceptualizmus” a L é p é s i d ő esetében látásmód, keret, a minimalizmus pedig eszköz, illetve forma a megvalósításhoz. Paradox módon épp ez adja azt a „tágasságot”, amely lehetővé teszi, hogy egy mozgás- és téranalízis olyan „külső” szempontokkal egészüljön ki, mint az öregedés vagy az emberi kapcsolatok „természetrajza”. A nagy folyamatok alakulásának mélyén munkáló apró, elemi változások megragadásának vágya pedig természetes módon illeszkedik annak vizsgálatához, hogy egy dinamikai vagy egy mimikai váltás, egy ritmusmódosulás milyen érzelmi-hangulati, stílusbeli (jelentés)változást okozhat.
Ez a rendszer, bármilyen szabályozott, mégis meglepően asszociatív: „kinyitja”, élő kapcsolatok hálózatába köti be a cselekvés, mozgás és/vagy tánc problémakört. És teszi mindezt könnyed, néhol frivol, máskor humoros, ironikus gesztusokkal, kellő mértékű önreflexivitással, a pillanatnyi, személyes szituációk, léthelyzetek lereagálásával. Friss, játékos, okos, érzékeny – „szemtelenül minimalista”: kortárs.
Fülöp László
“there’s an elephant in every room…”
Králl Csaba laudációja
Ha egy fiatal alkotó, a függetlenek mostoha helyzetéből kifolyólag, csupán két koreográfiát készít idehaza az elmúlt években, de mindkettő jelentős, kiemelkedő alkotás, akkor arra oda kell figyelni.
Az első, a 2011-ben bemutatott Emese & Emil a támogatási rendszer egyik rákfenéje, az alig játszás miatt akkor még méltatlanul kihullott a szakmai látómezőből, a tavalyi There’s an elephant in every room viszont már nem jutott erre sorsra, köszönhetően többek közt a (munka- és előbemutatókkal, utánjátszásokkal is tarkított) nagyobb láthatóságnak, ami ez esetben egy kivételes érési folyamat segítségére is volt.
A szellem harsogóan friss, a koreográfia sokoldalúan leleményes, a humornak és iróniának intelligensen megágyazva: Fülöp László bámulatosan zsonglőrködik a gondolat és mozgás szimbiózisával.
Hogy előbbi húzza-e maga után a másikat, vagy fordítva, nehéz megmondani, mindenesetre tanítani való példáját nyújtja annak, hogyan lehet szimbolikus tartalommal felruházni a koreográfiát a didaxisnak, a túlzott egyértelműségnek a leghalványabb jele nélkül úgy, hogy a nézőnek semmi kétsége ne legyen a darab voltaképpeni „üzenete” és célja felől.
Fülöp elvont nyelven beszél, mégis a napnál világosabban fogalmaz. A nagy behemótról, ami időnként (?) a kapcsolatainkba férkőzik, hogy elszívja az egészséges levegőt, a meg-, illetve meg nem értettség ezerféle árnyalatáról, kommunikációképességünk sikereiről és kudarcairól, a befogadás és elutasítás gesztusairól. Egyszóval rólunk és mindarról a csupán centinyi vagy leküzdhetetlenül hosszúnak tűnő távolságról, ami a másikig, a másikhoz vezet.
Ami megfejtésre vár, de persze megfejthetetlen, mert valójában tehetség dolga – ahogyan Fülöp agya jár. Mert ki lehet, és ki kell jelenteni: tüneményes könnyedséggel és megnyugtató profizmussal hoz közös platformra összeegyeztethetetlen tűnő dolgokat, gyúr, olvaszt egymásba különböző karakterű mozgástémákat, szituációkat, rész(let)eket, térbeli helyzeteket. Akármi szolgálhat számára nyersanyagul: a csend, az emberi hang, a test neszezése, a természetes gesztusok és civil mozdulatok éppúgy, mint személyességük varázsereje vagy bármilyen technikai truváj, stíluselem, amit a maga kedve szerint átszűr, újraformál, jelentésessé tesz, egészen az olyan találékonyságokig, mint a szívószálon muzsikálás vagy a pörgettyűvel való játék szituatív helyzetei.
Hárman szövik egymás között e visszafejthetetlenül bonyolult, viccesen könnyed, de teljességgel el nem súlytalanított kapcsolati szőttest (Biczók Anna, Cuhorka Emese és a Fülöp László). Van, hogy időlegesen kipotyog valaki közülük, és ketten „dolgozzák meg” egymást, van, hogy két szereplő darálja be a harmadikat, de megesik az is, hogy a játszók egyike-másika Xanaxként hat a társára, mert a szolid összeakaszkodások, a sprőd súrlódások, a másik kóstolgatása mellett egymás (le)ápolása, idegcsillapítása is sorra kerül.
Biztosak lehetünk abban, ha egy mozgásjáték megindul, nem szabályszerűen gördül tovább, hanem irányt vált, kitérőket tesz, új motívumokkal gyarapszik, többlet tartalommal telítődik – bukfencet, cigánykeret hány. Az egyik jelentésből fürgén átslisszan egy másikba, egy harmadikba, egy sokadikba, ami lehet, hogy épp fordítottja lesz annak, ahonnan elstartolt.
Fülöp megnyomja a gombot még az elején és beindít egy lavinát, mely magába gyűjti és magával sodorja kapcsolataink ezerarcú világát, sarkig kitárva az ablakot, és beengedve a fényt a legrejtettebb zugokba is. Mert hát nem vagyunk szentek, valljuk be, ha hatvan, ha nyolcvan, ha száz évig, de mindvégig csak tanulni fogjuk egymást – tanulni, elfogadni, megérteni, akkor is, ha nehezen megy, akkor is, ha megnevettető, akkor is, ha fáj.
AJDa – A Joint Dance AdVenture from Hungary
Gyönyerő
Fuchs Lívia laudációja
A Budapest Tánciskola lassan sorozattá táguló néptánc újraírásait nézve megkerülhetetlenül felrémlik bennem Akram Khan alakja, s az a magától értetődő természetesség, ahogyan e kortárs táncon felnőtt angol koreográfus pakisztáni szülei táncos hagyományait, a kathakot is magáénak vallva teremtett összetéveszthetetlenül sajátos mozgásnyelvet. A kortárstánc iskola diákjai is hasonló úton indultak el néhány éve, amikor a Farkas Zoltán Batyu izzasztóan lendületes óráin elsajátított tradicionális mozgáskincset a legtermészetesebb módon kezdték el használni saját improvizációikhoz, koreográfiáikhoz. Szabadon keverni más mozgásvilágokkal – beleértve akár az akrobatikusságot vagy a kontakt improvizációt is –, okosan variálva játszani a forgós-forgatós táncok kivételes gazdagságú plasztikai lehetőségeivel, sőt, áthágni a páros táncokba kódolt hagyományos férfi-női szerepeket, a hierarchiát és férfidominanciát. Most a diákok közös alkotásaként jegyzett Gyönyerőben ráadásul mindezt egy klasszikus zenei formát idéző koreográfia kereteibe illesztették. A kompozíció ugyanis egyetlen téma – a forgatós páros – kortárs variációiból épül fel. E variációkban nem egyszer nő táncol nővel, feloldva az irányító és irányított tradicionális szerepeit, hogy aztán a mű második felében egy fiú akár három-négy lányt is forgasson-vezessen. A páros táncokban fontos szerepet kapó karok itt hol laza lezserséggel hullanak váratlanul a test mellé, hol tétován kapaszkodnak egymásba, míg aztán a zene nélküli átvezető tételben a közös tengely megtartásának kényszere ismét „szabályossá” rendezi a korábban elkalandozó végtagokat. Az e táncformában ismeretlen mezítlábasság is sosem látott artikulációt ad az ismerős mozgásanyagnak, puhítja, s ettől hol súlyosabbá, hol éppen ellenkezőleg, légiessé teszi az állandó örvénylést, a közös örömtánccá csendesülő zárótétel előtti, tornacsukában járt egyetlen női szóló pedig az utcatáncok önfeledt szabadságában saját indulatait kitáncoló mai teenager alakját villantja fel. S eközben a kompozíció mindvégig megőrzi hangsúlyozottan táncos karakterét, ami a tánc kortársi megközelítéseiben sokszor háttérbe szorul. S talán éppen ez a sokféle ellentmondás a Gyönyerő varázsos hatásának titka – hogy a néző is részese lesz annak, ahogyan a régi személyessé válik, a tradíció jelen idejűvé alakul.
HODWORKS
A halandóság feltételei
Artner Szilvia Sisso laudációja
A Hodworks társulat jó alapról indult, sokat kísérletezett, miközben leszedte a kortárs táncról a sallangot, megszegte a tánc és a színház létező összes szabályait, de nem volt rest, hogy újakat konstruáljon. Nekik is köszönhető, hogy a mozgás dinamikájára, a színpadi táncra, zenére, beszédre, a jelmezre és testre ma már másképp gondolunk, mint húsz éve akár.
Mára szárnyakat kapott a projekt és az európai kortárs tánc legnevesebb éves mustrájára (Aerowaves Spring Forward Festival) idén harmadik alkalommal voltak hivatalosak, és eddig mindig jó helyezést értek el, ami magyar és európai viszonylatban is ritkaságnak számít.
Legújabb, A halandóság feltételei című darabjuk ismét a gátlásoktól való megszabadulást, a korlátok átugrását tűzte ki célul mind az alkotók, mind a befogadók számára. A táncosok új irányokat találhatnak a maguk számára, a közönség pedig – különösen, ha a társulat eddigi munkáin edződött – szórakozhat és szellemi kalandot is találhat benne kedvére. A csupasz test továbbra is a középpontban áll, akár a Pirkad című előző produkciónál, de itt a jelmez is új funkciót kap. Folyamatos átalakulásával a dramaturgia, a történet része lesz, díszletként szolgál, önálló performanszokra, a táncosok közötti viszonyok illusztrálására és inspirálására ad lehetőséget a darab során. A koreográfus Hód Adrienn, négy gondolkodó-alkotó táncosa, Márcio Canabarro, Cuhorka Emese, Garai Júlia és Molnár Csaba, valamint Szabó-Székely Ármin dramaturg ezúttal is új dimenziókat mutatnak meg a saját szerepeiket illetően is. Míg a Pirkad egy radikálisabb, nehéz és szép testiségről mesélt, ez a mű szélesebb skálán hoz felszínre érzelmeket. Miközben itt is a folytonos, hullámzó mozgás keltette extatikusnak látszó állapottal bombázzák a nézői tudattalant, klasszikus zenei háttérrel és szellemességgel, néha vaskos humorral színesítik az előadást. Meghökkentő akcióik is mindig a helyükre kerülnek, sosem önmagukért valók.
Három, jól elkülöníthető tételből áll a majd’ egy órás táncmű. Mint egy összeszokott és gátlástalan szappanoperai család, a táncosok feljelmezezik magukat és egymást, aztán, mint egy hagyományos operai tánckar, patetikus mozdulatokat végeznek nagyon szakszerűen, s alkalmanként béna áriákban törnek ki. Túlmennek minden határon, nincs mentség, maguk is majdnem elnevetik magukat, miközben a túlzott jelentőségű fizikalitás mezsgyéjén izzadva dolgoznak, rendületlenül. A középső részben már észvesztve, felszabadultan táncolnak a boldogság mennyei tájain, levetkőzve minden kételyüket, és egymásról le-letépve a ruhát. Végül spicc cipőt húznak, és mintha megpróbálnának boldogulni a szakmájukban, ám csak akkor lehetnek boldogok és önreflektáltak, ha ez nem sikerül. Egy valami viszont biztosan sikerül nekik: a kortárs tánccal együtt a klasszikus táncokat is megszerettetik, mivel állandóan láthatóvá teszik az eredőt. Még a nevetségesen elavult dolgokhoz, a szigorú keretek közé szorított mozgáshoz, a porosodó spicc cipőkhöz is másképp viszonyulunk ezután. Új dimenziók nyílnak, lelazulunk, beköszönt a „pirkadat” utáni világosság.
Artner Szilvia Sisso
Réti Anna – Ido Batash
Ego Trip
Artner Szilvia Sisso laudációja
Réti Anna Lélek pulóver nélkül – Inside out című különlegesen szellemesen felépített szólójával (2006) beírta magát a hazai kortárs tánc történetébe. Érdeklődéssel néztük később különböző formációkkal való együttműködéseit is, amelyek között volt több, igazán figyelemre méltó, de az izraeli Ido Batashval készített Ego Trip című darabja ismét felkavarta a kortárs tánc vizeit. Zavarba ejtő színházi helyzetet teremt ez a darab, szereplőt és nézőt is szembesíteni szeretne az alkotás intim pillanataival. Cseppet sem a közhelyszerű kulisszatitkokkal akarja megismertetni a közönséget, inkább a táncosok, előadók izgalmas, az alkotáshoz elengedhetetlen lelki vívódásai öltenek fizikai formát a színpadon. Mintha a szereplők önmagukkal vívódó pillanataiba, belső monológjaiba tekinthetnénk be, de mégsem magánügy ez, hanem az előadóművész dilemmáin keresztül a színház ontológiai kérdéseit vonultatják fel nekünk.
Jasmine, Laura, Péter, Pawel, Ricardó és Bandi – ahogy magukat előadás közben játékosan nevesítik is a különböző nemzetiségű és képzettségű előadók – megmutatják, kik lennének ők a színpadon, ha azt csinálhatnák, amit a pillanatnyi lelkiállapotuk diktál. Vagy lehet, hogy épp azt mutatják meg, hogy mi nézők mit csinálnánk, ha a helyükben lennénk. Hova bújnánk egy csupasz térben, milyen félelmeink, mániáink törnének elő, uralkodnának el rajtunk? Mozgalmas, izgalmas film, színház és muzsika (ének) kavalkád bontakozik ki a színpadon. Mintha valami üdítő káoszból kellene tiszta törvényszerűségeket találni. Tiszta paradox az egész: az alkotók nem törődnek a színházi szabályokkal, miközben szigorúan konstruálnak is. Míg az elején a néző elfoglalja a helyét, különös, a break- és a fátyol tánc között meghatározható mozgást végez egy félmeztelen férfi a színpadon, a cocker spánielek életéről szóló angol nyelvű könyvvel az arcán. Mikor a nézőtér megnyugodott, újrakezdődik az előadás, lehull a könyv, a táncos kimosolyog, és magával ragad. Indul a rejtőzködők laboratóriumának karneválja a világot feljelentő deszkákon. Merő panaszáradat, amin nevetni és gondolkodni is lehet. Középen egy rendeltetésszerű használatra nem kerülő mikrofon provokál. Jön a bundába bújtatott arcú, görcsös nő, egy napszemüveges díva, aki kacérsággal leplezi zavarát, feloldódni képtelen férfi hordja magát faltól-falig darabosan, aztán felbukkan egy másik, aki dobozba akarja rakni a szavakat a saját szabályai szerint. Néha, egymást bíztatva, pusztító erejű és jól koreografált falkába rendeződnek, kissé felszabadultabban kiadják magukból a csoportdinamikát, de van, hogy a díszlet önálló életet él, és arra kell figyelni, aztán ismét valaki ego tripje kerekedik felül. Nincsen leállás, fenséges túlzásaikkal elutaztatják a közönséget személyiségük rémséges, illetve bolond belső tájaira, miközben mégis színházat látunk és nem egy nagymosás utáni teregetést. És persze egy kifogástalan kortárs előadást.
Rózsavölgyi Zsuzsa-Terebessy Tóbiás
Öreg tó
Halász Tamás laudációja
A gyerekkor, az örök gyereknek megmaradni tudás szemlélődő rácsodálkozásának élményével lep meg Öreg tó című alkotásában Rózsavölgyi Zsuzsa (koreográfia, koncepció) és Terebessy Tóbiás (gyártásvezető, koncepció). Művükhöz inspirációt – a szó legszorosabb értelmében – a vizek világából, saját, friss búvár-élményekből merítettek. Alkotásuk nézőjére pedig a maga emlékei törhetnek rá – függetlenül attól, milyen professzionális fokon tanulmányozta ezt a pompás univerzumot. Lehasalni egy tócsa, vagy patak szélére, az esővízgyűjtő kerti hordó fölé hajolni és bámészkodni óraszám, a balatoni stégről meredni a mélybe, pipával lebegve leskelődni tengeri sziklák közt – izgalmasabb elfoglaltságot keveset tudtam-tudnék sorolni magam is.
A szúnyog- és tegzeslárvák, ászkarákok szabad szemmel nem, vagy éppen csak látható világától jut el Rózsavölgyi az evolúció hágcsóján a csillagok közé. Alkotásában a legegyszerűbb létformák pulzáló, lüktető, áramló (alig-)mozgásával indít, emberi testek mutatják-idézik meg kivételes szellemiséggel és tudással e rejtett, lassú és titokzatos világ hőseit. Emberből komponált koralltelepek lüktetnek és hínárrengeteg mered, hullámzik előttünk a színpadon. Az Öreg tó mozgásanyaga, látványa, hangzása a maga komplexitásában ragadja meg a víz alatti világ idejének, fizikai törvényeinek, képének talányos másmilyenségét, a félig-meddig tehetetlenséget, a korlátosan érvényesülő gravitációt. A játékteret övező, finoman változó, vetített keret, a lágy színek a víz felszínén és mélyében meg-megvillanó, folyamatosan változó, szűrt fények játszi csillogását idézik. Sáry Bánk zenei-hangzóanyaga a mélység megszabadító és sejtelmes atmoszféráját idézi ötletesen, tehetséggel. Bujdosó Nóra remek, a fényekben színváltó, „okos” jelmezei halak és kétéltűek szemkápráztató mimikrijét juttatják eszünkbe, a has és a hát eltérő tónusaival. A legegyszerűbb létformák groteszk, repetitív mozgásától a halak nemes suhanásáig sorakoznak előttünk a földi életet adó bölcső, a vizek lakói, majd a szárazföldre kúszók-lépők. A mindezt megjelenítő, mindössze három táncos folyamatosan szakad el a talajtól, mozgásuk, lényük egyre összetettebbé és összehangoltabbá válik – szinte a szemünk előtt zajlik le az egyedfejlődés. Az Öreg tó különös „természetfilm”, meghitt, sejtelmes és szellemes világának érdekes alakjaihoz nehéz lenne párhuzamot találni. A finom humorral, leleményesen építkező, s előadói kiemelkedő, összetett tudására tehetséggel építő előadás nagy titka a tempóban rejlik. Bűvös és táncost próbáló lassúsága, finom dinamikai váltásai szinte szertartássá emelik e játékot, miközben koreográfiai leleményei, fordulatai mosolyt csalnak az ember arcára. Az Öreg tó járatlan tájra visz, koncepció és megvalósítás tekintetében is eredeti és hasonlíthatatlan.
