Maczák Orsolya: Szánalomterasz

Maczák Orsolya: Szánalomterasz

Utcamesék alkotópályázatunk 2. helyezett alkotása
Emlékeztek azokra a lányokra, akiket mindenki irigyelt? Mi sem. Azokra a lányokra, akikről senki nem vett tudomást, és felváltva léptek egymás mezítlábára, almával hajigálták a várost a domb tetejéről, kórusban énekelték a Come togethert, míg egymás mögött haladtak át az egyetlen főutat átszelő zebrán, nem jutottak internethez, nem néztek különleges és elvont lázadó lányokról szóló filmeket, így saját ikonikus albumborítóságukban tökéletesen meggyőződve élték mindennapi életüket? Szintén nem? Akkor elmesélem.
Nem járt a vonat, Esztergomban csak egy vasútállomás van, de az is minek. Bezzeg a határon úgy jártunk-keltünk átal, hogy annál Budapesten egy szomszéd kerültbe átvándorolni is nagyobb előkészületet igényel. Sétálgattunk, spontánul született, de mégis találó beceneveken szólítgattuk fennhangon egymást, (Ridikül, Rekamé, Rovat, stb.) aztán egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy a Bazilika a Duna másik oldalán van, és újra lehet dohányozni a kocsmákban. Az egyetlen átkos dolog az egészben az volt, hogy éjfél előtt a híd közepén a határt jelző piros vonalat át kellett lépni, mert ha utána a kivilágított Bazilikát Szlovákiából pillantottad meg, szorítani kezdett az üvegcipő.
A vonatsíneknek persze nem a vonattal való közlekedés az egyetlen értelme, tehát nem úgy tekintettünk a végtelenben feltételezhetően találkozó párhuzamosokra, hogy az a Pestre jutásunk záloga, ha annyira szerettünk volna innen elmenni, felszállunk a buszra. A sínek mellett, a vonat nélkül is működő restiben vagy a resti előtt, mintegy indusztiál folyóparton való üldögélés, a csikkek westernes elpöckölése, és a langyos vodkák langyos sörökkel való higítása elválasztott minket azoktól a csinovnyikoktól, akik ugyanezt mondjuk egy duna-parti padon csinálták. Mi azokra a padokra csak akkor ültünk, ha a szezonális árvíz miatt úszni kellett a híd lábától. 
Nem kellett nagy elszántság, se temérdek idő, hogy mindent kipróbáljunk, amit a város kínál, és természetesen mindent ki is próbáltunk, ami mondjuk egy útikönyvben helyet kap, de csak azokra a dolgokra szoktunk rá, amiket nem bírna el a nyomdafesték. Főleg színes-illusztrációs formában. Teszem azt, eljártunk mi Európa legnagyobb bazilikájához, de főleg azért, hogy a parafadugó ízű alsópolcos vagy ismerős által erjesztett bort igyunk, és elénekeljük azt, hogy vége, nem járunk ki többet rétre, aminek akkor persze még egy sorát se hittük el.
Mondok még pár példát. Bementünk mi az élményfürdőbe úszni, de kizárólag zárás után. Szeretném ismét hangsúlyozni, hogy nem láttunk azokat a filmeket, amikben a kövér biztonsági őr zseblámpával kergeti az őt élet császáraiként simán lehagyó és kinevető fiatalokat. Ha láttunk volna ilyet, lehet nem taknyolunk el menekülés közben, és nem derül ki, hogy az éjjeliőr egy plébániára jár velünk, vagy az osztálytársunk apja, volt edzőnk, vagy akárki, a lényeg, hogy vizes meztelenségünk dacára biztosan ismer minket, és simán fürödhettünk volna, ha hozunk fürdőruhát, és az ajtón megyünk be.
A Szigetcsúcsról, a Palkovics padról, a várból és a Szent Tamásról is szemléltük elmélázva a méltán világhírű Dunakanyart, szinte minden tanítási nap után, gyakran hétvégén is, de kizárólag napszemüvegben, és az egész lazúros tájkép maximum arra volt jó, hogy a hullámokban szűkülő-táguló fogalmi kereteinknek háttere legyen. Hiába volt az írás és rajzolás akkor már az életünk szerves része, ezek a tájak még közvetetten sem vették ki belőle a részüket. Annál inkább a kizárólag hajléktalanok és általunk látogatott omladozó épületek. Nem csak a valahai életek és letűnt funkciók, a konyhakredencre hajló faágak, a feketére érlelődött ottfelejtett tisztítószerek kerültek bele, mint filozófiai tételek, de a látogatásokhoz tartozó aláfestő zene is kivehető bennük, csak figyelni kell.
Nekünk a Kispál ugyanolyan fiktív zenekar volt, mint mondjuk az Emerson, Lake & Palmer, mindegy volt, hogy Amerikában, vagy Budapesten van egy koncert, még az is, hogy az együttes egyáltalán koncertezik-e még, hogy a tagok meghaltak, vagy életben vannak, mert számunkra mindig ugyanolyan formátumban jutott el a hang, kizárólag korongról, állítható hangerővel. Nem közkívánatra, nem tömegben, az ízlésünk véletlenül sem mutálódva a hallgatóság megítélése és tetszése által. Új kedvenceink bemutatását mindig négy fej mosolygós bólogatása, extrém esetekben a tenyér és comb együttes csattanásából származó hang kísérete.
Persze időnként dobáltunk aprót a zenegépbe, egy szám amúgy két kisvodka ára volt, ami meglepően nem egyenlő egy nagyvodka árával. A zenére vonatkozóan is eltérő szabályok voltak, a Zakiban mindig tíz számra előre be volt téve a Kárpátia, nem volt tanácsos egyebet közbeékelni, csikorogtak a bakancsok a pultnál, a Flameszban főleg 80-as 90-es klasszikusok és a 2000-es évek legszarabb számai voltak elérhetőek, amikhez hétköznap estéken is járt az asztalontáncolás. A Kaleidoszkópházban a világot látott és nálunk lényegesen jobb ízlésű pultosok mellett nem volt helye az egyszerű és nagyszerű iránti lelkesedésnek. A Csipóban viszont demokrácia volt, itt kezdődött és végződött minden alkoholista pályafutása, a tizenévesek és a hatvan plusszosak a zenegépnél és a biliárdnál is jól megfértek.
A bástyát különböző zugdohányzós és zugvizelő lehetőségeivel a különböző szekták különböző részein és eltérő időpontokban használhatták, de a helyet a köznyelv alapvetően a délután a buszmegálló fölé tornyosuló loggián bagózó emósokról nevezte el szánalomterasznak. Ebben a kívülálló számára az a csavar, hogy az emósok azt gondolták, ők sajnálják le a dolgaik után siető konformista felnőtteket, a buszmegállóban várakozók pedig azt, hogy ők a fent szenvelgő idétlen hülyegyerekeket. Akik persze előbb-utóbb nem csak a rendőrök, de az igazgató figyelmét is felkeltették, kis spiclik. A mi oldalunkat, amit főleg parízeres kenyér elfogyasztására használtunk, a szalagavató évében elbontották.
A város, a mi városunk nem egy nyelvsziget, valamiféle belső vonzalom mégis fűti a helyi ifjúságot az egyedi szóhasználat általi megkülönböztetettségre, nekünk például olyan argónk volt, hogy. Majd elmondom, persze. Más városban ilyesmire nem lett volna idő. Fontosabb lett volna, hogy minél több “valós” szót ismerjünk meg, minthogy a világot a saját fogalmainkkal tetszésünk szerint keverjük meg, osszuk újra. Hegyezni, aszalni és Jótanács közeledésének híre. Hogy csak ízelítőt adjak. 
Ha a frappáns becenevek le is bomlottak rólunk idővel, a határozott névelő a személynevek előtt maradt, és azóta se vagyunk hajlandóak elveszíteni, se én, se a Zsuzsi, mert azt meg kell engedni az embernek, hogyha ebben a rohadtnagy vársoban hangya módjára törleszkedik is a nála sokkal szebb, sokkal műveltebb, az ugyanabban sokkal sikeresebb emberektől teli tömegben, a nevét úgy töltse ki, mintha az egyetlen lenne, a megismételhetetlen, az utánozhatatlan önmaga. Amilyen csak Esztergomban lehetett. Ahova, amíg kamaszok voltunk, vonat se járt.

Georgita Máté Dezső gondolatai a mű kapcsán: 
Nekem az egyik kedvenc pályaművem volt.
Amellett, hogy eszméletlenül visz a szöveg, nagyon jól megfog valami leírhatatlant az elmúlt kamaszkorok világából.
Szerb Antal írja az Utas és holdvilágban, hogy az ember fiatal korának van egy időszaka amire nem tud izgalom és szégyenérzet nélkül rágondolni.
Mert már nem fogunk munka után párizsis zsömlét majszolni a munka társakkal vagy hajnalig lófrálni a városban. 
És ez milyen jól van így, de közben milyen szomorú is.


TRAFÓ KORTÁRS MŰVÉSZETEK HÁZA
Pénztár nyitvatartás:
  • nagytermi előadásnapokon: 17h - előadás vége + 30 perc, max. 22h
  • stúdió- és klubelőadás napokon: 17h-20h30
  • egyéb napokon: 17h-20h, vasárnap és hétfőn zárva.
Trafó Galéria nyitvatartás:
  • Nagytermi előadásnapokon: 16-22h.
  • Nyitva: szerda-szombat: 16h-19h. Vasárnap: 10h-14h.
  • Hétfőnként és keddenként zárva.
Elérhetőségek
Közérdekű

Médiapartnerek

Együttműködő partnerek