JE SUIS AMPHITRYON - énkereső verspályázat
Bordás Máté
Körtánc
Vitus!
– kiáltjuk húgommal:
hívni gyakoroltuk. Broholmert szerettünk volna,
de fehér szőrpamacs kuvaszunk lett. Megkötöttük,
agresszív csomók: ugattak a bundába fájdult bogáncsok.
Lenyugszik,
leülök mellé. Óvatosan tépkedem a csimbókokat.
Teli mindkét kezem, felváltva emelem őket a számhoz.
Fogaim közé sosem szorult még szőrszál.
Felpattan
fájdalmában. Apám a garázsból figyel.
Onnan néztük az összeomló eget, a felvillanó réseket
a réten szaladó rókacsalád mögött. Vitus szőre is
szebb onnan, húgom szerint leopárdfolt minden fekély.
Elrugaszkodik,
futok. A lánc reptében rántja vissza
a másik félszigetre. Én átugrom a meszesgödröt,
a sáros-fehér peremén elcsúszok. Visszanézek: szőrében
maradt még bogáncs. Markomban semmi sem maradt meg:
gyakorolni!
Vitus! –
kiáltja apám már későn, és kirepül néhány fogam.
Az esés, a lánc hossza, a fájó csomók: lámpások
gyúlnak –
mondja anyám.
Elejtek
mindent, hat próbálkozás után úgy érzem,
ez a lényeg. Felállok, apámmal kiolvassuk a tenyeremen
lévő hegeket. Csuklómnál fogva odahúz a vasasztalhoz.
Mágnestenyerével kihúzza a homorú fiókot, kivesz egy ceruzát.
Az utánfutó tervrajzára leírja: segítek
megépíteni
a terepasztalt. Elengedi a kezem.
*
Apám
írisze átrendeződik, a zöldellő mezőket elönti az óceán,
barna láncolatok emelkednek a pupillából, mintha ki akarnának törni.
Itt lakunk! – megbököm az utolsó zöld
foltot,
megépítem veled a terepasztalt! – mondja
mosolyogva apám.
Megrendeljük
az agyagot, kikeressük a farakásból a világ 4 peremét.
Apámat felkapja egy varjú, és beviszi a közeli tölgyerdőbe.
Elejti a tisztáson.
*
Megérkezett.
Az évek alatt már kiszáradt, így napokig
áztatom a 10 kilós tömböt. Délután kezeimet már apám rám maradt
tervrajzai mozgatják. Megformázom a garázst, ahonnan későn
üvölti apám: Vitus! Alakot adok
húgomnak és anyámnak.
A
meszesgödör még temetetlen. Mellé teszem a kutyaházat,
bele egy fehér gumifigurát. Megkötöm. Bemikrofonozom a terepasztalt,
hogy lehallgassam: Próba 1,2,3. Fülmonitorral
a fülemben fekszek le.
*
VITUS!
– KIÁLTJUK HÚGOMMAL:
Hegyesi Dénes
Alacsony evidencia szint
Kutatási
kérdés: „Lehetne nálam jobban eljátszani engem?”
A
hipotézis: Nem.
Kutatásmódszertani
szempontokból a gondolatkísérlet
komoly
kihívások elé állította a kutatót.
Az
introspekció módszertanát elvetettük.
A
mélyinterjú metodikailag bár megfelelőnek tűnt,
kvantitatív
módon azonban nehezen kiértékelhető.
Holott,
az egónak hízelgő nem válaszok
nagyszámú
előfordulásának bizonyítása
egyértelmű
cél volt a kutatást vezető lobbitevékenysége nyomán.
A
kutatás designja tehát
a
kérdésre való válasz keresése szempontjából
nem
ütötte meg a tudományosság alapvető kritériumait.
Reprezentatív
vizsgálati és kontroll csoportok
felállítására
nem adódott lehetőség,
így a
magas evidenciaszintet feltételező
kettősvak
randomizált kontrollcsoportos vizsgálatok nem mentek végbe.
Ezen
hiátus is adhat azonban egyfajta értelmezési keretet.
Igen
alacsony az evidenciaszintje annak,
hogy
nálam jobban ne lehetne eljátszani engem.
Horváth Eszter
Bruno
Lopakodva viszem
máglyára a testem.
Úgy, hogy senki se
lássa.
Ez a gallyakhoz
kötözött
anyagi rétegződés nem
én vagyok.
A hangomat rőzseként
hordják utánam az
inkvizítorok.
Előző este
megegyeztünk
a hangátvitelről,
a test szőrzetének
mértékéről,
mikor a testnek a
légzés fontosságát
hangsúlyoztam.
A testszőrzet
hamarabb lángra kap
a húsnál. Fontos az
égés.
Itt nem játszhat
szerepet
a fulladás folyamata.
Egyszerre ébredek fel
a lángok közt,
ahogy elfelejtem,
amit
a légzésről
tanítottam,
és pápaként egy új
inkvizícióban.
Gallyakhoz kötözött
anyagi rétegződéseket
mentek.
A rétegek hangját
hallgatom.
A hangátvitel
változatlan,
de egyik réteg sem
önmaga.
Ittzés Ambrus
GATC
Ha egy illegális
gyerekmunkás lennék Bangladesben,
ahol a falakból áradó
higanyszag elfojtja a természetes
fényeket, és csak a
neonfény zuhog éjt nappallá téve
a futószalagokra,
akkor nyomorgó társaimmal együtt
olcsó pólókra
ragasztanám a műanyag mintákat, az
egyikre hatalmas
G-betűt, a másikra C-t, G, A, T, C-
betűket, a neonfény
örökkévalóságában, szorgalmasan.
Ha egy illegális
gyerekmunkás lennék Bangladesben,
akkor most nem vinnék
a próbafülkébe egy ezer forintos
pólót, a mellkasán
hatalmas G-betűvel, és nem lenne
velem anyám, aki
nélkül tizenkilenc évesen is képtelen
vagyok két póló
között dönteni. A próbafülkébe lépve nem
mondaná anyám, hogy
tiszta apád vagy, mint már annyiszor.
Ha egy illegális
gyerekmunkás lennék Bangladesben,
akkor talán lenne
erőm lerázni a nukleinsav-láncokat,
sztrájkot hirdetnék,
és felgyújtanám a futószalagot,
aztán új életet
kezdenék a szülőfalumban. A próbafülkékben
viszont csak a pólókat
lehet levedleni, de semmi többet.
Kalocsai Péter
Felvonásköz
Kaparós
sorsjegy a betonpocsolyában,
A
járdaszegély alatt tükörré folyt egybe
A
víz, amivel elmosták – a takaróból
Csordogáló
– öregúr árnyékát. Mellette
Ablakkeretek,
fejjel lefelé, másik világba
Nyithatóak:
fordított nénike akasztja fel
Ráncos
bőrét a fogasra, és egy másikért
Nyúl;
a szarkalábakat festékkel vasalná,
De
már nem megy – túl ősszé hulltak a
Rojtok,
túl sárgává redőztek az ujjak. Már
Nem megy...
Csak
lassan toporognak, az ugrándozó
Alakok,
a fekete fogat – gyászos zakómenet.
Egy
avantgárd film: ahogyan az ősatyák
Felfedezik
a tüzet, a vasat, a puskaport;
Minden
vessző, egy vánszorgó holdra szállás,
Majd
dörrenés: mindenki fut, üldözik a
Lovas
és ló nélküli szekeret, a gyorsuló
Koporsót.
Minden, ami az égben szállt,
A
Földre hull: földre szálltunk. A gravitáció
Lehúzza
a szelencefedelet, és kiszáll
A
kapszula rejtekéből egy ember,
Fémcsővel
a kezében körbefordul,
És
akit célba vesz, láthatatlanná válik:
Eltűnik
teste és árnyéka, csak por marad.
Végül
magára mutat és átváltozik: fénytől
Fodrosan
derengő, dohos szálakká.
Kaparós
sorsjegy a markomban, elhajítom:
Nem
nyert.
De
mindez csak platóni ábránd,
Egy
barlangban ülünk, és elénk árnyjáték
Vetül;
és mi vagyunk a tűz, mi vagyunk
A
világ, ami megszüli, és mi vagyunk
Az
alkotót bámuló befogadó is.
és mi
vagyunk a parazsat hallgató
sercegés;
évezredek óta vagy csupán egy
perce
sem: most születik minden, ne kössön
semmi,
kik vagyunk? sejthalmazok,
identitásba
darálva – fűszerrel áltatott
hurkák!
egy bontásra ítélt ház spájzába zárt
egzisztenciális
válságcsomag; Pandora
szelencés
kútfői, szárított dohánylevelek,
magunkba
sodródva, ki gyújtja meg? kinek a
hörgőit
lepjük el? ki vagyok én?
egy
színész a nézőtéren, egy rendező
a
színpadon, egy néző a klaviatúra ölén,
az
önmagát értelmezni vágyó karakter
neurális
hálózata, de abból sem több,
csupán
egy villanás, Isten vagyok és
alkotok,
Zeusz vagyok és játszom a
morfémák
morfium eszenciájával,
míg
önnön örökkévalóságom fogva
tart
– csupán töredék századokig, mert
ember
vagyok, és már nem tudom, hogy ki.
egy
kaparós sorsjegy, de még nem tudom,
mit
rejt
Kerezsi Eszter
Je suis Irrépétible
I.
Együtt nevettünk
azokon, akiknek sosem volt elég,
elhasználták és
halomba rakták egymást, végül csak a
megszegett ígéret
félszeg feszengését kínálva fel
önmaguk helyett.
Velünk ez soha…
Úgy illek a
tenyeredbe, mint egy újszülött koponyája,
gyengéden formázható
vagyok. Élek, mintha nem is
vékony fonalakon
vezetnél. Van egy mozdulatom, ami
csak az enyém, a
rossz anyagválasztás, egy gondtalan
mester másnapos
remegése és az egymásba kopott
felületek csodálatos
összhangzata ajándékozta nekem.
Éjszakánként, amikor
végre lemegy a függöny
már halkan megszólít
a szorongás.
Aztán felkel a nap.
II.
Utoljára. Segítek,
hogy megismételj, ezúttal
józan kezeket
választasz és a legmegbízhatóbb
technológiát, de az
új szüntelen kihullik a
tenyeredből. Az
izgatottságra fogod, hiszen
az összes terv pontos
volt.
Velem ez mégis…
Függöny fel! minden
mozdulat bántóan tökéletes,
és nincs már ott,
amit megszoktál. Elégedetlenségedben
megrándul az arcod,
én pedig a többi agyonhasznált
kellék közé dobva
diadalmasan siratlak.
Lits Benedek
Je suis Amphitryon
Tompa, agyagos hanggal akad el a
rozsdás vasásó,
lelassul a megfáradt szolgakéz. Korhadt olajfák
s bűzlő tetemek szagát cipeli a szél az Égei-tengeren.
Amphitryon vagyok, címszereplő.
Azért jó lett volna látni, még
egyszer
utoljára, Párnisz és Pendelikon csúcsait,
de csak befordult az a 9-es busz;
kátrányködbe burkolózik Szaronikosz öble.
Forgó sex-shop molinó neonrózsaszín
fénye akárcsak távoli világítótorony,
elhaló örökmécsesként pislákol testem
romtemplomában, identitásomat siratva:
mert nem
vagyok más, mint körülmények összege.
Szummázódik bennem tér és idő, ok és okozat.
Évezredek hozadéka sűrősödik össze jelenemmé
s porlad szét majd másokévá, nevem alatt.
És most, mint hajnali gyrosról a
zsírpapír
pereg le lelkemről a rendezés terhe,
keserédes megkönnyebbülés e nézői lét.
Mert én Én vagyok: egy Amphitryon,
nevem mögött kettőspont
és Jupiter játszik, mesterien.
Néha hallom, ahogy beszél.
Nézem, amit lát.
Érzem, amint tapint.
Van, hogy olvasok a fejében, mintha
egy nyitott könyv lenne,
és van, hogy egy szavát nem értem, mikor ordít.
Ő játszik, Én pedig a tér, az idő s
az okozatiság
börtönének kulcslyukán keresztül
élvezem a darabot.
Mi ez, ha nem kiváltság?
Szamosvári Bence
Sosevolt isten lábszaga az én
Régen sokat írtam
arról,
Hogy ki vagyok.
Hasonlítottam magam
zsidóhoz, nácihoz, sztereotipizált ír iszákoshoz.
Voltam pocsolyában
zsebkönyv penészes kenyérmorzsával,
Senki sem olvasott el
vagy emésztett savvá;
Régen sokat írtam
erről,
Aztán már nem.
Nem kerestem az igazi
énem,
Mert beleunt az
ipiapacsba.
Csontváz lett a
bokorban: a bújócska győztese.
Sok helyen volt:
A májamból kiittam,
A szívemből
kiszorult,
És a gatyámból is
kirázta valaki.
Az én mindig a
másokban van,
Az én Alkméné halva
született harmadik kölyke,
Aki megfoganása előtt
Jupiterként
Megerőszakolta az
anyját.
Az én az egyetlen
utas a spermavonaton,
Nemi betegség,
A baktériumot fertőző
vírus.
Az én ego,
Az éntudat egoizmus,
Az én nélküli test
fekete jing-jang jel.
Mint amikor kívülről
láttam magam,
Egy darabban
játszottam,
Egy darabban
játszottam
Egy fiút,
Aki a darabban
játszik
Engem.
Elégedett voltam,
Jól szerepelt,
elhittem, hogy
Ő: ő.
Nem vágytam vissza
belé.
Az énhez nem kellesz
te,
Az én nem lélek,
Nem tartja össze a
húst,
A nő-én
A férfi-én
oldalbordája,
A férfi-én egy
sosevolt isten mellékterméke.
Emberzabáló sosevolt
isten.
Egyéniséget böfög,
eredetiséget vérzik,
Kiszed engem is a
lábgombáiból.
De precíz műgonddal
faragja ugyanolyanná
Utángyártott
ivadékait
A csillogó szalagon.
„Pont, pont,
vesszőcske”,
Simogatja az
újszülöttet és gügyög, hogy
„Pont, pont,
vesszőcske… Készen van”.
De azt nem mondja,
hogy az én beleun majd az ipiapacsba
És a semmivel
helyettesíti magát,
Hogy hideg lesz, ha
elfogy az én.
Magamra húzom a
világot és fázom.
Énnel fűtik a
bevásárlóközpontokat,
A fogyasztói
társadalom prémiumpolcait,
A masszív
munkástüdőt,
Ami majd új
betontömböket termel,
Amikben fázik a te, a
mi, az ők,
De az én nem fázik.
Nem fázik,
Mert halott.
Weisz Dorka
Anyaként majd biztosan megértem,
de egyelőre rejtély számomra:
mi olyan vidám abban,
amikor egy gyerek először
ismeri fel magát a tükörben?
Ha lenne szívem elkeseríteni egy óvodást,
akkor megmondanám neki,
hogy innen már csak rosszabb lesz.
Az öndefiniálás veszélyes,
addiktív és céltalan hobbi.
*
Aki rájön, hogy ember,
az onnantól fogva csak
saját magával lesz elfoglalva.
Komplett tudományágak
és művészeti formák
élesítik a tükörképét,
de mindig többet akar,
több színt és több kontúrt,
nagyfelbontású önismeretet,
szélesvásznú énképet.
Egyre közelebb lép,
már megérintette a tükröt,
hozzásimul.
Csak attól fél kicsit,
hogy mi lesz előbb:
vajon a kép lép ki a tükörből,
vagy ő vékonyodik rá?
**
Aki rájön, hogy ember,
az hátat fordít a többieknek,
hogy magát nézhesse a tükörben.
Többé nem mások szemét át
látja önmagát,
így ez az első lépés
a lassú és sosem teljes
szigetté válás felé.
Egymásnak háttal álló,
egymásról leszakadt emberek
önkéntes száműzetésben
kutatják önmagukat.
***
Aki rájön, hogy ember,
az a szeme sarkából
belenéz mások tükrébe is,
és formátlannak látja a sajátját.
Itt hasad meg először
az eddig töretlen egyformaság:
az ember egészséges,
a tükörkép beteg.
FELHÍVÁS
A Trafó Gondolat Generátor műhelye a Műút folyóirattal közösen pályázatot hirdet, ezúttal Závada Péter Je suis Amphitryon című, újonnan megjelenő drámakötete és az előadás ősbemutatója kapcsán.
Mitől vagyok én én? Mi hiányozna abból, aki tökéletesen alakít engem? Ki vagyok, ha valaki más a szerepemet átvéve helyettesíthet? Lehetne nálam jobban eljátszani engem? Vagy én vagyok az, aki már most is ezt csinálja?
Inspirálódj az Amphitryion előadásból, vagy olvasd el a drámát akár több verzióban, keresd és írd meg a saját én-történeted, hogy a felolvasóesttel egybekötött díjátadón színészek tolmácsolásában hallgathasd meg versedet, megjelenhess a Műút felületein, és Trafós nyereményekkel gazdagodj!
Kiknek?
A pályázatra középiskolás és egyetemista diákok alkotásait várjuk.
Mivel?
A fenti kérdésekről szóló, maximum 70 soros verssel.
Meddig?
Május 5-ig. A műveket ezután a szerzőből, az alkotókból, a Műút és a Trafó munkatársaiból álló zsűri értékeli.
Hogyan?
Emailben a gondolatgenerator@trafo.hu-n. A tárgyba írjátok azt, hogy ‘Je suis Amphitryon pályázat’.
Miért?
Mert a nyertes pályaművek felolvasásra és kiállításra kerülnek a Trafó kávézójában, olvashatóvá válnak az internetes felületein, beküldőik különleges ajándékcsomaggal gazdagodnak, a legjobb alkotások pedig megjelennek a Műút portálján vagy hasábjain!
Az eredményhirdetéssel egybekötött díjátadó-felolvasóestre május 10-én 18.30-tól kerül sor. Facebook esemény: https://www.facebook.com/events/1715206945207457/
Te ott leszel?