JE SUIS AMPHITRYON - énkereső verspályázat

JE SUIS AMPHITRYON - énkereső verspályázat

Pályázati felhívás a Gondolat Generátor Facebook-oldalán

Bordás Máté
Körtánc

Vitus!
– kiáltjuk húgommal:
hívni gyakoroltuk. Broholmert szerettünk volna,
de fehér szőrpamacs kuvaszunk lett. Megkötöttük,
agresszív csomók: ugattak a bundába fájdult bogáncsok.

Lenyugszik, leülök mellé. Óvatosan tépkedem a csimbókokat.
Teli mindkét kezem, felváltva emelem őket a számhoz.
Fogaim közé sosem szorult még szőrszál.

Felpattan fájdalmában. Apám a garázsból figyel.
Onnan néztük az összeomló eget, a felvillanó réseket
a réten szaladó rókacsalád mögött. Vitus szőre is
szebb onnan, húgom szerint leopárdfolt minden fekély.

Elrugaszkodik, futok. A lánc reptében rántja vissza
a másik félszigetre. Én átugrom a meszesgödröt,
a sáros-fehér peremén elcsúszok. Visszanézek: szőrében
maradt még bogáncs. Markomban semmi sem maradt meg:
gyakorolni!

Vitus! – kiáltja apám már későn, és kirepül néhány fogam.
Az esés, a lánc hossza, a fájó csomók: lámpások gyúlnak
mondja anyám.

Elejtek mindent, hat próbálkozás után úgy érzem,
ez a lényeg. Felállok, apámmal kiolvassuk a tenyeremen
lévő hegeket. Csuklómnál fogva odahúz a vasasztalhoz.
Mágnestenyerével kihúzza a homorú fiókot, kivesz egy ceruzát.
Az utánfutó tervrajzára leírja: segítek megépíteni
a terepasztalt. Elengedi a kezem.

*

Apám írisze átrendeződik, a zöldellő mezőket elönti az óceán,
barna láncolatok emelkednek a pupillából, mintha ki akarnának törni.
Itt lakunk! – megbököm az utolsó zöld foltot,
megépítem veled a terepasztalt! – mondja mosolyogva apám.

Megrendeljük az agyagot, kikeressük a farakásból a világ 4 peremét.
Apámat felkapja egy varjú, és beviszi a közeli tölgyerdőbe.
Elejti a tisztáson.

*

Megérkezett. Az évek alatt már kiszáradt, így napokig
áztatom a 10 kilós tömböt. Délután kezeimet már apám rám maradt
tervrajzai mozgatják. Megformázom a garázst, ahonnan későn
üvölti apám: Vitus! Alakot adok húgomnak és anyámnak.

A meszesgödör még temetetlen. Mellé teszem a kutyaházat,
bele egy fehér gumifigurát. Megkötöm. Bemikrofonozom a terepasztalt,
hogy lehallgassam: Próba 1,2,3. Fülmonitorral
a fülemben fekszek le.

*

      VITUS! 

      – KIÁLTJUK HÚGOMMAL:




Hegyesi Dénes
Alacsony evidencia szint

Kutatási kérdés: „Lehetne nálam jobban eljátszani engem?”
A hipotézis: Nem.
Kutatásmódszertani szempontokból a gondolatkísérlet
komoly kihívások elé állította a kutatót.
Az introspekció módszertanát elvetettük.
A mélyinterjú metodikailag bár megfelelőnek tűnt,
kvantitatív módon azonban nehezen kiértékelhető.
Holott, az egónak hízelgő nem válaszok
nagyszámú előfordulásának bizonyítása
egyértelmű cél volt a kutatást vezető lobbitevékenysége nyomán.
A kutatás designja tehát
a kérdésre való válasz keresése szempontjából
nem ütötte meg a tudományosság alapvető kritériumait.
Reprezentatív vizsgálati és kontroll csoportok
felállítására nem adódott lehetőség,
így a magas evidenciaszintet feltételező
kettősvak randomizált kontrollcsoportos vizsgálatok nem mentek végbe.
Ezen hiátus is adhat azonban egyfajta értelmezési keretet.
Igen alacsony az evidenciaszintje annak,
hogy nálam jobban ne lehetne eljátszani engem.



Horváth Eszter
Bruno

Lopakodva viszem máglyára a testem.
Úgy, hogy senki se lássa.
Ez a gallyakhoz kötözött
anyagi rétegződés nem én vagyok.
A hangomat rőzseként
hordják utánam az inkvizítorok.
Előző este megegyeztünk
a hangátvitelről,
a test szőrzetének mértékéről,
mikor a testnek a légzés fontosságát
hangsúlyoztam.
A testszőrzet hamarabb lángra kap
a húsnál. Fontos az égés.
Itt nem játszhat szerepet
a fulladás folyamata.
Egyszerre ébredek fel a lángok közt,
ahogy elfelejtem, amit
a légzésről tanítottam,
és pápaként egy új inkvizícióban.
Gallyakhoz kötözött
anyagi rétegződéseket mentek.
A rétegek hangját hallgatom.
A hangátvitel változatlan,
de egyik réteg sem önmaga.



Ittzés Ambrus
GATC

Ha egy illegális gyerekmunkás lennék Bangladesben,
ahol a falakból áradó higanyszag elfojtja a természetes
fényeket, és csak a neonfény zuhog éjt nappallá téve
a futószalagokra, akkor nyomorgó társaimmal együtt
olcsó pólókra ragasztanám a műanyag mintákat, az
egyikre hatalmas G-betűt, a másikra C-t, G, A, T, C-
betűket, a neonfény örökkévalóságában, szorgalmasan.
Ha egy illegális gyerekmunkás lennék Bangladesben,
akkor most nem vinnék a próbafülkébe egy ezer forintos
pólót, a mellkasán hatalmas G-betűvel, és nem lenne
velem anyám, aki nélkül tizenkilenc évesen is képtelen
vagyok két póló között dönteni. A próbafülkébe lépve nem
mondaná anyám, hogy tiszta apád vagy, mint már annyiszor.
Ha egy illegális gyerekmunkás lennék Bangladesben,
akkor talán lenne erőm lerázni a nukleinsav-láncokat,
sztrájkot hirdetnék, és felgyújtanám a futószalagot,
aztán új életet kezdenék a szülőfalumban. A próbafülkékben
viszont csak a pólókat lehet levedleni, de semmi többet.



Kalocsai Péter
Felvonásköz

Kaparós sorsjegy a betonpocsolyában,
A járdaszegély alatt tükörré folyt egybe
A víz, amivel elmosták – a takaróból
Csordogáló – öregúr árnyékát. Mellette
Ablakkeretek, fejjel lefelé, másik világba
Nyithatóak: fordított nénike akasztja fel
Ráncos bőrét a fogasra, és egy másikért
 Nyúl; a szarkalábakat festékkel vasalná,
De már nem megy – túl ősszé hulltak a
Rojtok, túl sárgává redőztek az ujjak. Már
Nem megy...
Csak lassan toporognak, az ugrándozó
Alakok, a fekete fogat – gyászos zakómenet.
Egy avantgárd film: ahogyan az ősatyák
Felfedezik a tüzet, a vasat, a puskaport;
Minden vessző, egy vánszorgó holdra szállás,
Majd dörrenés: mindenki fut, üldözik a
Lovas és ló nélküli szekeret, a gyorsuló
Koporsót. Minden, ami az égben szállt,
A Földre hull: földre szálltunk. A gravitáció
Lehúzza a szelencefedelet, és kiszáll
A kapszula rejtekéből egy ember,
Fémcsővel a kezében körbefordul,
És akit célba vesz, láthatatlanná válik:
Eltűnik teste és árnyéka, csak por marad.
Végül magára mutat és átváltozik: fénytől
Fodrosan derengő, dohos szálakká.
Kaparós sorsjegy a markomban, elhajítom:
Nem nyert.
De mindez csak platóni ábránd,
Egy barlangban ülünk, és elénk árnyjáték
Vetül; és mi vagyunk a tűz, mi vagyunk
A világ, ami megszüli, és mi vagyunk
Az alkotót bámuló befogadó is.

és mi vagyunk a parazsat hallgató
sercegés; évezredek óta vagy csupán egy
perce sem: most születik minden, ne kössön
semmi, kik vagyunk? sejthalmazok,


identitásba darálva – fűszerrel áltatott
hurkák! egy bontásra ítélt ház spájzába zárt
egzisztenciális válságcsomag; Pandora
szelencés kútfői, szárított dohánylevelek,
magunkba sodródva, ki gyújtja meg? kinek a
hörgőit lepjük el? ki vagyok én?
egy színész a nézőtéren, egy rendező
a színpadon, egy néző a klaviatúra ölén,
az önmagát értelmezni vágyó karakter
neurális hálózata, de abból sem több,
csupán egy villanás, Isten vagyok és
alkotok, Zeusz vagyok és játszom a
morfémák morfium eszenciájával,
míg önnön örökkévalóságom fogva
tart – csupán töredék századokig, mert
ember vagyok, és már nem tudom, hogy ki.

egy kaparós sorsjegy, de még nem tudom,
mit rejt



Kerezsi Eszter

Je suis Irrépétible

I.

Együtt nevettünk azokon, akiknek sosem volt elég,
elhasználták és halomba rakták egymást, végül csak a
megszegett ígéret félszeg feszengését kínálva fel
önmaguk helyett.

Velünk ez soha…

Úgy illek a tenyeredbe, mint egy újszülött koponyája,
gyengéden formázható vagyok. Élek, mintha nem is
vékony fonalakon vezetnél. Van egy mozdulatom, ami
csak az enyém, a rossz anyagválasztás, egy gondtalan
mester másnapos remegése és az egymásba kopott
felületek csodálatos összhangzata ajándékozta nekem.
Éjszakánként, amikor végre lemegy a függöny
már halkan megszólít a szorongás.
Aztán felkel a nap.

II.

Utoljára. Segítek, hogy megismételj, ezúttal
józan kezeket választasz és a legmegbízhatóbb
technológiát, de az új szüntelen kihullik a
tenyeredből. Az izgatottságra fogod, hiszen
az összes terv pontos volt.

Velem ez mégis…

Függöny fel! minden mozdulat bántóan tökéletes,
és nincs már ott, amit megszoktál. Elégedetlenségedben
megrándul az arcod, én pedig a többi agyonhasznált
kellék közé dobva diadalmasan siratlak.



Lits Benedek
Je suis Amphitryon


Tompa, agyagos hanggal akad el a rozsdás vasásó,
lelassul a megfáradt szolgakéz. Korhadt olajfák
s bűzlő tetemek szagát cipeli a szél az Égei-tengeren.
Amphitryon vagyok, címszereplő.

Azért jó lett volna látni, még egyszer
utoljára, Párnisz és Pendelikon csúcsait,
de csak befordult az a 9-es busz;
kátrányködbe burkolózik Szaronikosz öble.

Forgó sex-shop molinó neonrózsaszín
fénye akárcsak távoli világítótorony,
elhaló örökmécsesként pislákol testem
romtemplomában, identitásomat siratva:

mert nem vagyok más, mint körülmények összege.
Szummázódik bennem tér és idő, ok és okozat.
Évezredek hozadéka sűrősödik össze jelenemmé
s porlad szét majd másokévá, nevem alatt.

És most, mint hajnali gyrosról a zsírpapír
pereg le lelkemről a rendezés terhe,
keserédes megkönnyebbülés e nézői lét.

Mert én Én vagyok: egy Amphitryon,
nevem mögött kettőspont
és Jupiter játszik, mesterien.

Néha hallom, ahogy beszél.
Nézem, amit lát.
Érzem, amint tapint.

Van, hogy olvasok a fejében, mintha egy nyitott könyv lenne,
és van, hogy egy szavát nem értem, mikor ordít.

Ő játszik, Én pedig a tér, az idő s az okozatiság
börtönének kulcslyukán keresztül
élvezem a darabot.


Mi ez, ha nem kiváltság?



Szamosvári Bence
Sosevolt isten lábszaga az én

Régen sokat írtam arról,
Hogy ki vagyok.
Hasonlítottam magam zsidóhoz, nácihoz, sztereotipizált ír iszákoshoz.
Voltam pocsolyában zsebkönyv penészes kenyérmorzsával,
Senki sem olvasott el vagy emésztett savvá;
Régen sokat írtam erről,
Aztán már nem.
Nem kerestem az igazi énem,
Mert beleunt az ipiapacsba.
Csontváz lett a bokorban: a bújócska győztese.
Sok helyen volt:
A májamból kiittam,
A szívemből kiszorult,
És a gatyámból is kirázta valaki.

Az én mindig a másokban van,
Az én Alkméné halva született harmadik kölyke,
Aki megfoganása előtt
Jupiterként
Megerőszakolta az anyját.
Az én az egyetlen utas a spermavonaton,
Nemi betegség,
A baktériumot fertőző vírus.
Az én ego,
Az éntudat egoizmus,

Az én nélküli test fekete jing-jang jel.

Mint amikor kívülről láttam magam,
Egy darabban játszottam,
Egy darabban játszottam
Egy fiút,
Aki a darabban játszik
Engem.
Elégedett voltam,
Jól szerepelt, elhittem, hogy
Ő: ő.
Nem vágytam vissza belé.

Az énhez nem kellesz te,
Az én nem lélek,
Nem tartja össze a húst,
A nő-én
A férfi-én oldalbordája,
A férfi-én egy sosevolt isten mellékterméke.
Emberzabáló sosevolt isten.
Egyéniséget böfög, eredetiséget vérzik,
Kiszed engem is a lábgombáiból.
De precíz műgonddal faragja ugyanolyanná
Utángyártott ivadékait
A csillogó szalagon.
„Pont, pont, vesszőcske”,
Simogatja az újszülöttet és gügyög, hogy

„Pont, pont, vesszőcske… Készen van”.

De azt nem mondja, hogy az én beleun majd az ipiapacsba
És a semmivel helyettesíti magát,
Hogy hideg lesz, ha elfogy az én.

Magamra húzom a világot és fázom.
Énnel fűtik a bevásárlóközpontokat,
A fogyasztói társadalom prémiumpolcait,
A masszív munkástüdőt,
Ami majd új betontömböket termel,
Amikben fázik a te, a mi, az ők,
De az én nem fázik.


Nem fázik,
Mert halott.



Weisz Dorka

Három ellenérv tükrökhöz

Anyaként majd biztosan megértem,
de egyelőre rejtély számomra:
mi olyan vidám abban,
amikor egy gyerek először
ismeri fel magát a tükörben?
Ha lenne szívem elkeseríteni egy óvodást,
akkor megmondanám neki,
hogy innen már csak rosszabb lesz.
Az öndefiniálás veszélyes,
addiktív és céltalan hobbi.

*
Aki rájön, hogy ember,
az onnantól fogva csak
saját magával lesz elfoglalva.
Komplett tudományágak
és művészeti formák
élesítik a tükörképét,
de mindig többet akar,
több színt és több kontúrt,
nagyfelbontású önismeretet,
szélesvásznú énképet.
Egyre közelebb lép,
már megérintette a tükröt,
hozzásimul.
Csak attól fél kicsit,
hogy mi lesz előbb:
vajon a kép lép ki a tükörből,
vagy ő vékonyodik rá?

**
Aki rájön, hogy ember,
az hátat fordít a többieknek,
hogy magát nézhesse a tükörben.
Többé nem mások szemét át
látja önmagát,
így ez az első lépés
a lassú és sosem teljes
szigetté válás felé.
Egymásnak háttal álló,
egymásról leszakadt emberek
önkéntes száműzetésben
kutatják önmagukat.

***
Aki rájön, hogy ember,
az a szeme sarkából
belenéz mások tükrébe is,
és formátlannak látja a sajátját.
Itt hasad meg először
az eddig töretlen egyformaság:
az ember egészséges,
a tükörkép beteg.
TRAFÓ KORTÁRS MŰVÉSZETEK HÁZA
Pénztár nyitvatartás:
  • nagytermi előadásnapokon: 16h-22h
  • stúdió- és klubelőadás napokon: 16h-20h30
  • egyéb napokon: 16h-20h
Trafó Galéria nyitvatartás:
  • nagytermi előadásnapokon: 16h-22h
  • a többi napon: 16-19h
  • hétfő: szünnap
Elérhetőségek
Közérdekű

Médiapartnerek

Együttműködő partnerek