Dream is black as death
Theodor W. Adorno
Madeleine – egy egyszerre szomorú és édes hangzású név.
Madeleine – egy különös, rejtélyes nő, aki az emlékein és álmain keresztül van jelen a nevét viselő előadásban; karakterében a prousti madeleine-élmény és Hitchcock Vertigo című filmjének központi nőalakja tükröződik vissza, aki egy titkot rejteget arcának hideg szépsége mögött.
Madeleine – a várakozás története. A lassú megfigyelésé. Közeledés, megállíthatatlan visszaszámlálás, kérlelhetetlen zuhanás a nyilvánvaló végzet felé.
Frontvonalban érezzük magunkat, tudjuk, hogy valami szörnyű dolog készülődik, és nem tudjuk, hogy hogyan reagáljunk minderre és így bezárjuk magunkat papírfalú házainkba, és azt reméljük, hogy a falak kibírják a kívülről érkező csapást. Félünk. Megpróbáljuk a jeleket figyelmen kívül hagyni, saját érzékeléseinket csökkenteni. A múltat inkább elfelejtenénk; a jövőről nem tudunk gondolkodni; túl aggasztó a jelent megőrizni az állandó fenyegetettség alatt. Félünk a veszteségtől, az elhagyástól, az extrém és kétes szenvedélyektől.
Az előadásban egy nő vár a visszatérésre. Nem tudja, hogy mikor és hogyan fog ez megtörténni. De tudja, hogy meg fog történni, hogy megjósolhatatlan, ellenállhatatlan, romboló lesz. Fel fog borítani mindent, amit ő korábban felépített. Az álom és a félelem a Madeleine világának két legfontosabb alkotóeleme… az alkotókkal, a vetítésből, trükkökből, visszatükröződésekből álló díszlettel, a köddel, a füsttel és a széllel együtt.
Három fiatal művész, Claudia Sorace, rendező, Riccardo Fazi, dramaturg, és Massimo Troncanetti, díszlettervező 2004-ben hozta létre a Muta Imagot, amely ma az olasz kortárs színház egyik meghatározó társulata. Érzékenyen és magával ragadó darabjaikat Európa olyan rangos fesztiváljai és színházai mutatták be, mint a Santarcangelo dei Teatri, a Romaeuropa vagy a Berlini Sophiensale.
„Egészen újfajta színház születik.” (Rodolfo Di Giammarco, La Repubblica)
„Ez a fiatal társulat birtokában van annak a csodálatos és ritka képességnek, hogy önálló, autonóm színházi nyelvet teremtsen, tökéletesen használva az irónia és varázslat eszközét. A két szereplő ki-bejár a fikció legkülönbözőbb rétegei, szintjei között, egyszerre látható, hús-vér színészek, a fényforrások és díszletelemek mozgatói és testek, formák, sziluettek…”
(Lorenzo Donati, Hystrio)
A csapat nem első ízben látogat Budapestre, 2010-ben (a+b)3 című előadásukat a Képek Ideje – Temps d’Images fesztivál keretében láthatta a magyar közönség.
Theodor W. Adorno
Madeleine – egy egyszerre szomorú és édes hangzású név.
Madeleine – egy különös, rejtélyes nő, aki az emlékein és álmain keresztül van jelen a nevét viselő előadásban; karakterében a prousti madeleine-élmény és Hitchcock Vertigo című filmjének központi nőalakja tükröződik vissza, aki egy titkot rejteget arcának hideg szépsége mögött.
Madeleine – a várakozás története. A lassú megfigyelésé. Közeledés, megállíthatatlan visszaszámlálás, kérlelhetetlen zuhanás a nyilvánvaló végzet felé.
Frontvonalban érezzük magunkat, tudjuk, hogy valami szörnyű dolog készülődik, és nem tudjuk, hogy hogyan reagáljunk minderre és így bezárjuk magunkat papírfalú házainkba, és azt reméljük, hogy a falak kibírják a kívülről érkező csapást. Félünk. Megpróbáljuk a jeleket figyelmen kívül hagyni, saját érzékeléseinket csökkenteni. A múltat inkább elfelejtenénk; a jövőről nem tudunk gondolkodni; túl aggasztó a jelent megőrizni az állandó fenyegetettség alatt. Félünk a veszteségtől, az elhagyástól, az extrém és kétes szenvedélyektől.
Az előadásban egy nő vár a visszatérésre. Nem tudja, hogy mikor és hogyan fog ez megtörténni. De tudja, hogy meg fog történni, hogy megjósolhatatlan, ellenállhatatlan, romboló lesz. Fel fog borítani mindent, amit ő korábban felépített. Az álom és a félelem a Madeleine világának két legfontosabb alkotóeleme… az alkotókkal, a vetítésből, trükkökből, visszatükröződésekből álló díszlettel, a köddel, a füsttel és a széllel együtt.
Három fiatal művész, Claudia Sorace, rendező, Riccardo Fazi, dramaturg, és Massimo Troncanetti, díszlettervező 2004-ben hozta létre a Muta Imagot, amely ma az olasz kortárs színház egyik meghatározó társulata. Érzékenyen és magával ragadó darabjaikat Európa olyan rangos fesztiváljai és színházai mutatták be, mint a Santarcangelo dei Teatri, a Romaeuropa vagy a Berlini Sophiensale.
„Egészen újfajta színház születik.” (Rodolfo Di Giammarco, La Repubblica)
„Ez a fiatal társulat birtokában van annak a csodálatos és ritka képességnek, hogy önálló, autonóm színházi nyelvet teremtsen, tökéletesen használva az irónia és varázslat eszközét. A két szereplő ki-bejár a fikció legkülönbözőbb rétegei, szintjei között, egyszerre látható, hús-vér színészek, a fényforrások és díszletelemek mozgatói és testek, formák, sziluettek…”
(Lorenzo Donati, Hystrio)
A csapat nem első ízben látogat Budapestre, 2010-ben (a+b)3 című előadásukat a Képek Ideje – Temps d’Images fesztivál keretében láthatta a magyar közönség.
rendezés és fény: Claudia Sorace
színdarab és hang: Riccardo Fazi
díszlet: Luca Giovagnoli, Massimo Troncanetti
jelmez: Fiamma Benvignati
színpadkép: Luigi Angelucci, Laura Arlotti
előadó: Glen Blackhall, Chiara Caimmi
