Hegedűs Anna: Menedék

Hegedűs Anna: Menedék

Utcamesék alkotópályázatunk díjazott alkotása
1. rész: Furcsa sugallat

 - Brrr… – rezzentem össze, amikor hosszas csend után hangosan felcsendült az élénk furulyaszó. Millie, a húgom nem kímélve hangszerét szorgalmasan gyakorolt a fellépésére. Apu az öcsémmel, Roberttel tévézett a nappaliban. Anyu a konyhában tevékenykedett. Jómagam a szobám ablakából figyeltem a szállingózó hópelyheket.
Egyszer csak az ablakom előtti kertben megjelent a három kutyánk. Vidáman játszottak a szelíd hóesésben. Közülük Mazsi, a beagle szomorú múltat tudhat a háta mögött…
Egy évvel ezelőtt ugyancsak az ablakom előtt álldogáltam, de akkor még csak két kis tacskó játszott egymással.
- Annie! Indulnod kell iskolába! – szólt anyu.
Tényleg, le ne késsem a buszt! Kisiettem az előszobába, gyorsan felöltöztem, hátamra kaptam a táskámat, aztán irány a suli! Sikerült időben elérnem a járatot. Pár perccel később már az iskola hatalmas épületében voltam. Miután beléptem a termünkbe, fáradtan ültem a helyemre, hogy kifújhassam magam. A délelőtt az átlagosnál jobban sikerült: csak két órán aludtam el. Bethany-vel és Jessicával sem volt összetűzésem. Ők az osztály azon lányai, akikkel senki sem kezdene ki. Van valami a természetükben, amit én nagyon nem kedvelek. Így hát igyekszem őket messziről elkerülni. Nagy szerencsémre Samantha, mindig kihúz a bajból. Ő a legjobb barátnőm, aki segít nekem, és számíthatok rá „nehéz időkben” is. Megértő társam, habár az elmúlt hetekben igencsak eltávolodtunk egymástól.
Hirtelen becsengettek az utolsó órára, nem agyalhattam ezen többet. A maradék figyelmemet a matekra összpontosítottam.
Gyorsan eltelt az idő, csak az arcomba csapó jeges szél és az azzal járó kegyetlen hóvihar térített észhez. A diákok csoportokba verődve tódultak ki a kapun. Egy darabig némán lépkedtem Sam mellett, aztán egyszer csak ösztönösen balra fordultam, és az úti célunkkal ellenkező irányba kezdtem el baktatni. Bethany-nek feltűnt a furcsa viselkedésem, csúfondárosan megjegyezte:
- Mit művelsz Annie? A buszsofőr nem fogja bevárni az utolsókat!
Nagyot kacagtak ezen a többi lánnyal. Nem törődtem velük, kétségbeesetten Samre pillantottam, akin látszott, hogy össze van zavarodva.
- Jössz? – kérdeztem, mire ő legnagyobb meglepetésemre a vihogó társaság után szaladt.
- Akkor legalább megvársz majd… – kiáltottam utána, de a hangom elcsuklott a hóviharban és nem tudtam befejezni a mondatot.
Nehezen, de engedtem a megérzésnek: elsétáltam egy darabon a csendes házak között. A sűrű ködben alig lehetett látni.
Egyedül maradtam. Vagy mégsem? Lépéseket hallottam a hátam mögül. Megfordultam és a kezeimet készenlétbe emeltem, ha netán valami baj történne.
- Ki van ott? – kiáltottam a szürkeségbe, mire a léptek zaja elhallgatott.

2. rész: Kiszolgáltatottság

Nyugi! Csak segíteni akarunk! – szólt egy barátságos és egyben ismerős hang, majd a szürkeségből két alak vált láthatóvá. A hang gazdája Linda volt, egyik kedves osztálytársam, aki minden helyzetben optimista és őszinte. Linda oldalán Jennifer álldogált. Ő is jó barát, sokat beszélgetünk együtt.
- Hát ti hogy kerültök ide? – kérdeztem ledöbbenten.
Már lehettünk egy jó pár száz méterre a sulinktól.
- Követtünk – válaszolt Jennifer –, észrevettük a szokatlan viselkedésedet.
- Pontosan mit is keresünk? – tért a lényegre Linda, félbeszakítva ezzel Jenny-t.
- Én sem tudom, puszta megérzés.
Ekkor alig hallható nyüszítésre lettem figyelmes.
- Ti is hallottátok?
- Nem, micsodát?
- Pssszt! Hát ezt!
Menetirányba fordultam, majd egy pár lépés után intettem a többieknek. Ők is közelebb lopóztak.
- Most már én is hallom – hűlt el Linda.
Egyszer csak egy szürkés, koszos, sáros szőrgombóc mászott ki az utca sötétjéből. Egy bőrig ázott, kis kutyakölyök somfordált a lábunk elé, majd összeesett a fagytól. Egy percig sem haboztam: letéptem magamról a sálamat, beletekertem a kiskutyát, és az ölembe kaptam.
Amikor visszafelé sietve befordultunk a suli utcájába, láttuk, hogy a busz abban a pillanatban állt meg az út szélén. Futólépésben közeledtünk felé, de így sem sikerült elérnünk. A megálló elé érve a jármű utolsó ablakából Bethany gúnyosan rám vigyorgott, aztán bandájával együtt beteges röhögésbe kezdett. Ez mit sem érdekelt. Teljesen lefagytam azonban, amikor felfedeztem közöttük Samanthát, az akkori legjobb barátnőmet, akire testvéremként tekintettem, és akiben szinte a végtelenségig megbíztam. Ott ült a lányos gyűrű közepén, és megvetően rám mosolygott. Nem tudom, mi üthetett belé. Csak álltam ott tehetetlenül a busz hűlt helyét bámulva. Boldogíthatatlan voltam: aznap elvesztettem egy régi barátot. Csak egy valaminek örültem: hogy szereztem másik hármat. „Ugye, Mazsi?”, suttogtam, magamhoz szorítva a vacogó kiskutyát, aki békésen szunyókált karjaim között. Találó név volt ez a fehér alapon barna foltos kölyök számára. 
Mivel a buszt lekéstük, így nem tehettünk mást, hazasétáltunk a hóviharban. A házunk elé érve elköszöntem a lányoktól. A kapu hangjának hallatára a szüleim léptek ki a ház ajtaján, majd kérdőre vontak, amiért későn értem haza.
- Mindegy, a lényeg, hogy itt vagy épségben – zárta le a témát apu –. Hát ő meg kicsoda? – mutatott az ölemben kuporgó kis titokzatos „csomagra”.
- Ő itt Mazsi, a beagle, aki szerető otthonra vágyik. Szegény nagyon fázott a zord időben, nem hagyhattam ott!
- Nem tarthatjuk meg! – szögezte le anyu.
- De anya! Elhoztam, nem rakhatjuk ki! Vállalom érte a felelősséget.
- Ahol két kutya van, ott elfér egy harmadik is. – mentette meg a helyzetet apu.
Ezen a bölcsességen jót nevettünk. Addigra már kint voltak a testvéreim is, akik ujjongva, szelíd simogatással üdvözölték az új jövevényt, aki befogadó otthonra talált.
Másnap elsimítottuk a dolgokat Samanthával, és megbeszéltük a nézeteltéréseket. Talán soha többet nem leszek vele olyan jóban, mint eddig. De nem fogok utálkozni...
Délután Jenny és Linda átjött hozzám, hogy közös gyűjtésbe kezdjünk azon kutyák számára, akik a menhelyen várnak szerető gazdira. Ceruzát ragadtunk, hogy valami nem mindennapit alkossunk. Plakátokat és szórólapokat gyártottunk, papírdobozokat készítettünk az adományoknak. Röviden leírtuk Mazsi történetét, és biztattuk az embereket, hogy vásárlás helyett fogadjanak örökbe. Ha pedig nem lehet kisállatuk, támogassák a projektünket. A történet felkapottabb lett, mint hittük, két hónap alatt szép kis pénzösszeget összegyűjtöttünk, amit aztán felajánlottunk egy közeli kutyamenhelynek. Mondanom sem kell, mennyire örültek neki. Mi is boldogok voltunk a sikeres akciónak köszönhetően.
Mazsinak sikerült hamar beilleszkednie a családunkba: pár hét múlva már ügyesen elsajátította a tanult kutya trükköket, vidáman birkózott Tonival és Lunával, a két tacskóval, amikor pedig sétálni indultunk, boldogan rángatta a pórázt.
Szerintem nincs még egy Mazsihoz hasonló kutya. Remélem, ezt ő is így gondolja. Kívánom, hogy minden kutyus legyen olyan szerencsés, mint a mi kis négylábúnk.

Gimesi Dóra gondolatai a mű kapcsán: 
Bár az életkort általában nem vettük figyelembe, ennél a novellánál muszáj megemlítenünk, hogy a szerző 13 éves, és ez a legjobb értelemben érződik is minden során. Hiteles, ahogy a barátságról ír, hiteles a magánya és hiteles az optimizmusa is. Érzékletes képekkel festi le a történetet, egy elárvult kutya és egy elárult kiskamasz találkozását - a párhuzamos sorsok a végén összefonódnak, és bár megnyugtatóan végződik a mese, mégis ott bujkál a sorok között valami fájdalmasan megszerzett bölcsesség az emberi kapcsolatok természetéről. Olyan ez az írás, mintha éppen a tapasztalat megszületésének pillanatában rögzítene egy lépcsőfokot a felnőtté válásból. Ez olyasmi, amit utólag, felnőttként már nagyon nehéz visszahozni. Anna, írj még sokat! 

TRAFÓ KORTÁRS MŰVÉSZETEK HÁZA
Pénztár nyitvatartás:
  • nagytermi előadásnapokon: 17h - előadás vége + 30 perc, max. 22h
  • stúdió- és klubelőadás napokon: 17h-20h30
  • egyéb napokon: 17h-20h, vasárnap és hétfőn zárva.
Trafó Galéria nyitvatartás:
  • Nagytermi előadásnapokon: 16-22h.
  • Nyitva: szerda-szombat: 16h-19h. Vasárnap: 10h-14h.
  • Hétfőnként és keddenként zárva.
Elérhetőségek
Közérdekű

Médiapartnerek

Együttműködő partnerek