Gyuricza Márta: Nincs ebben semmi különös

Nincs ebben semmi különös. Az ideges sofőr cicceg aztán mégsem kiabál velem tovább, visszaszáll az autójába és elhajt. Engem még sosem bántottak. Nézem tovább a parkoló fagyos aszfaltját meg a napot, ami oldalról a szemembe tűz. Azt képzelem, hogy én vagyok Atlasz, és tartom az egész földet. Így mindjárt más. Nem én támaszkodom, én támasztok. A jobb oldalamon egy piros Opel parkol, a balon egy drága, sötétzöld BMW, nagyon vigyázhat rá a gazdája, mert egy porszem sincs rajta. Az aszfalt úgy borul a fejem fölé, mint valami mennyezet. Jó hideg. A tenyerem alatt olvad a dér. Mindennap kijövök ide és néhány órán át kézen állok. Nincs ebben semmi különös.

Egyszer hallottam egy emberről, aki múzeumokban tai-csizott. Ha megtetszett neki egy festmény, vagy egy szobor, megállt előtte, és lassú, hullámzó mozdulatokat végzett. Azt mondta, hogy ez tai-csi. Senki sem kérdezte, hogy tényleg az-e.

Reggel nyolc előtt nagyon nehéz Pesten parkolóhelyet találni. Én pont elfoglalok egyet. Van, hogy rám dudálnak. Egyszer egy pasas megpróbált ellökni az autójával. Biztos viccesen nézek ki, mert a fejem tele van vérrel. A gravitáció felfelé húzza, az orcáim a szemem alá csúsznak, és van egy kis tokám, ami ilyenkor felgyűrődik és olyan, mintha nagy tokám lenne. Nem tudok gondolkodni, de igyekszem barátságos arcot vágni.

Tavaly tavasszal kimentem a Népligetbe, és egy spaklival felkapartam az összes rágógumit, ami a járdákra ragadt. Szerintem sokkal jobb lett, de lehet, hogy rajtam kívül senki nem vette észre a különbséget.

Jön a parkoló biztonsági őre, pöröl velem, majdnem olyan vörös lehet, mint én. Bár én nem látom magamat. Nem hallom a fülemben zúgó vértől, hogy miket mondhat, próbálok szájról olvasni. Nem megy. Bólogatok. Gondolom, ki kell fizetnem a parkolójegyet. Nem hiszem, hogy lenne türelme összeszedegetni a zsebemből kihullott aprót, pedig legalább egy ezres lehet, az biztos elég. Végül is csak pár óra.

Ha innen nézem, minden a mennyezetre van tapadva. Mint abban a ragasztóreklámban. A lábam az égbe lóg. Ha hosszabb lennék, arra kellene vigyáznom, nehogy orrba rúgjak egy galambot. Egy repülőgépet. Egy műholdat. Na, ez már egy abszurd gondolat. A parkoló-őr kifogy a szuszból. Fenyeget az ujjával, én bólogatok.

Amikor kifelé megyek a kapun, odaadom neki a pénzt. Azt hiszem, nem ismer meg. A homlokát ráncolja. Három órát fizet? – kérdezi. Nem tudom, nem számoltam. – Kocsival jött? – Nem, villamossal. A megállótól gyalog. – Viszontlátásra. – Viszontlátásra.

Valahol a Himalájában állítólag van egy csúcs, és itt áll egy bicikli. Nincs leláncolva, mert nincsenek fák vagy villanyoszlopok. Bárki felszállhat és elviheti. De még nem vitte el senki. Hogy ki biciklizett fel a Himalájára, nem lehet tudni, mert a fagy miatt a márkajelzés lepattogzott a vázról, nincs alvázszám, se országkód. Persze ha kézen állva szemléljük a dolgot, valószínűbb, hogy a biciklista beleütközött a mennyezetről lelógó csúcsba, a biciklije megakadt egy kőben, ő maga azonban felzuhant.

Georgita Máté Dezső gondolatai a mű kapcsán:
Bátor, izgalmas, lendületes írás.
Merész, de végiggondolt képekkel, asszociációkkal.
Nagyon szeretem az olyan műveket amik nem írják le azt amiről szólni akarnak. Csak felvillantanak képeket, de a lényeg az bennem teremtődik meg. Mert az igazi “lényegek” azok mindig leírhatatlanok. Ha pedig leírják őket akkor csorbul a jelentésük.
Itt nem csorbul semmi.