Győri-Simon Dóra: Mese az el nem fogyó falevelekről
Utcamesék alkotópályázatunk díjazott alkotása
Undi néni nyár végén érkezett a Blahalujzi és a Vakgesztenye utca kereszteződésében álló házikóba. A költöztetőket leszámítva egyedül jött. Irmáné átvitt hozzá egy tálca frissen sütött almáspitét, de az asszony morogva fogadta a kedveskedést. A szomszéd pár nap múlva az egyik ablakpárkányon terpeszkedve, üresen találta meg a tálcáját. Undi néni maga tette oda, aztán nem is törődött többé az ajándékkal. (A pakolás végeztével a munkások megettek ugyan néhány szeletet – közben gyanakvó pillantásokat vetve az út túloldalán elterülő furcsa erdőre ¬-, de a sütemény nagyját az idevalósi, igencsak jó húsban lévő feketerigók csipegették fel. Irmáné, született Gergely Sándor, akit egykori felesége után neveztek ilyenformán a környékbeliek, ezt nem is bánta. Nagyon szerette a madarakat, csak – mint már céloztam rá – kissé túletette őket.)
Közös Lajcsi, a postás sem tudott közelebbi kapcsolatba kerülni Undi nénivel, pedig ő behatóan ismerte az itt lakók ügyes-bajos dolgait. Tudta, kinek mikor van a születésnapja, házassági évfordulója, mikor megy érettségi bankettre. Szerették az utcabeliek, mind a tizennyolcan, és nem csak azért, mert Lajcsi jobb volt, mint egy svájci óra, vagy öröknaptár! Olyan volt ő, mint egy legjobb barát: minden titkot megőrzött, főleg, ha külön megkérték rá. De Undi néni nem kapott se levelet, se csomagot, újságot sem fizetett elő. Nem is hívta be magához a levélhordót se egy kis tereferére, se azért, hogy dióval kínálja, pedig a környék legszebb diófája ott nőtt az udvarán és rogyásig volt Lajcsi kedvencével.
Úgy tűnt, az utca legújabb lakója tökéletesen érzi magát egyedül, mások társaságát gondosan elkerülve. Csak sötétedés után lépett ki az utcára, mikor a többség már a lefekvés előtti kakaót iszogatta odahaza.
Esztella (nyugalmazott fitneszkirálynő) alkonyatkor járt kocogni Frici nevű tacsijával. Néha egymásba botlottak a félhomályban. Ők ugyan bármikor szívesen félbeszakították a testedzést egy baráti csevejre, de Undi néni velük sem elegyedett szóba. Amint meghallotta, hogy ezek ketten lihegve közelednek felé, villámgyorsan behúzódott valamelyik kapualjba, vagy a kukájában kezdett kotorászni, mint aki véletlenül kidobott valami elengedhetetlenül fontosat.
Sárikánál kávézott a társaság (Fricit kivéve, ő jobban kedvelte a forró csokit), ahogy minden kétésfeledik csütörtökön, mikor (tegyük hozzá, szokás szerint) Undi nénire terelődött a szó. Kornél, aki munkaidőben kéményseprőként tevékenykedett, de szabadidejét macskaként töltötte, nyávogva aggodalmaskodott azon, hogy közeledik a tél, és ha nem tudja kikotorni az új szomszéd kéményét időben, baj lesz fűtésszezonban. De Irmáné szakállát simogatva nyugtatta a kandúrt, hogy a tél még messze van, épp csak elkezdtek hullani a levelek.
Sárika gondterhelten ráncolta homlokát. Őt nem annyira az elkoszolódott kémény nyugtalanította, inkább a tény, hogy ha nem sikerül összebarátkozniuk Undi nénivel még a fák teljes megkopaszodása előtt, a Törvények értelmében nem vehetik be őt a Rendes Varázskörbe, ami pedig a Blahalujziban évszázadok óta nem fordult elő egyetlen lakóval sem. Még albérlőkkel se.
Ekkor Lajcsi landolt Sárika ablakában. Kicsit bele is gabalyodott a csipkefüggönybe, Irmáné alig tudta őt kigabalyítani.
- Hírrrreket hoztam! – kezdett izgatott károgásba, miután rendbe szedte összekócolódott tollazatát. Roppant háklis volt a külsejére.
- A Központból? – kérdezett vissza az utca utolsó, hatodik házában lakó Malvin.
Lajcsi izgatottan bólogatott. Majd szétfeszítette a mondandója. Szárnyával hívogatóan intett, mire a többiek közelebb húzódtak.
- El van átkozva! – suttogta elkerekedett szemekkel a varjú. Malvin kis sikkantással a szája elé kapta a kezét. – De nem ám csak úgy! Hanem az ÁTOK-kal!
Malvin újabbat sikkantott.
- Valahogy sejtettem. – sóhajtott Sárika.
- Hát ezért nem evett pitét sem. – bólogatott megértően Irmáné.
- Mit tegyünk? – tördelte kezét Esztella.
- Nem kérdés, – tolta el maga elől a kiürült csokiscsészét Frici – meg kell törnünk az Átkot.
- Már megint? – nyögött fel Kornél. Amilyen szorgos volt kéményseprőként, olyan lusta macskabőrben.
- Az idő ellenünk játszik. – nézett ki az ablakon a házigazda. Erre a többiek is a csipkefüggönyön túlra fordították tekintetüket.
Lassan szállingóztak lefele a sárga, barna, rőtvörös levelek a Blahalujzi utca innenső oldalán sorakozó fákról. (A túloldali varázserdő levelei bezzeg rendesen kapaszkodtak.)
- Akkor először az időkérdést kell megoldani. – szögezte le Frici.
- Már megint? – nyögött újra Kornél.
- Ne aggódj, segítek! – nyugtatta Irmáné. – Sárika, megkaphatjuk a létrádat?
- Hogyne drágám. Gyerünk lányok!
Sárika szavára Malvin és Esztella magukhoz hívták az előszobában parkírozó seprűket, majd kivonultak a ház elé. Mire Irmáné előkotorta a létrát a fészerből, Kornél is összeszedte magát. Egészen megemberesedett.
A három boszorka szeme előtt egy kóbor-árva falevél sem maradhatott rejtve. Szépen kupacokba rendezték őket, majd, ahogy eljött a sötét, mély álmot bocsátottak Undi néni házára, nehogy idő előtt lebukjanak a következő, szokványosnak épp nem mondható kertészeti tevékenységükkel. Míg a ház meg Undi néni versenyt horkoltak egymással, Kornél és Irmáné a frissen kikevert varázsragasztóval az ágakra rögzítették a korábban lehullott leveleket. Azok meglepetten pislogtak egymásra, nem értve, hogy kerültek megint a magasba, ráadásul nem is oda, ahonnan eredetileg elindultak. Aztán tudomásul vették mind a visszatérést, mind az új szomszédságot.
- Eddig rendben volnánk. – mászott le Irmáné az utolsó ragasztást követően a létráról.
- Időnk, mint a tenger. – porolta le kissé bepiszkolódott nadrágját Kornél.
- Akkor tegyük el magunkat holnapra – ásított nagyot a tacskó – és reggeli után törjük meg az Átkot.
Így történt, hogy hamarosan versenyt szuszogtak Undi néni, a háza, meg a Blahalujzi utca többi lakója, ideértve a visszatelepített faleveleket is. Erőt kellett gyűjteniük a folytatáshoz.
Gimesi Dóra gondolatai a mű kapcsán:
Irmáné (született Gergely Sándor), Közös Lajcsi, Undi néni és a többiek igazán mesebeli szomszédság. Mintha egyenesen a Lázár Ervin legjobb köpönyegéből bújtak volna elő. Remek karakterek, egyedi hangulat, líra és humor - a zsűri minden tagja egyetértett abban, hogy olvasnának még. Ez a díj tehát egyben biztatás is: kedves Dóra, mindenképp írd tovább, legyen belőle regény, vagy novellafüzér!
