Rádler Róbertné: Keserv-mese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy vesszőköteg. Ágai más-más bokrok tövén teremtek, s az égi kéz most egy csokorba kötötte őket.

Somi a somok közt iperedett, s ismerte a másikat hibáztató, vöröslő haragot. Zsöli a lila akác indulattól tekergő folyondár ágai közt kötötte össze bolygónyi távolságba szétszaladt szüleit. Zsizsi vessző megnyirbált ágai a mámor és az elvesztegetett tehetség ollóinak nyomát és hegein a hit kenőcsét viselte. Simi a világ rosszát igyekezett eltörölni, s a szeretet szorgalmát szórta, oly bőséggel, hogy maga is megfogyatkozott. Szumi makacs akarattal gyúrta, fúrta magát az éltető napsugár felé, s tán maga sem tudta, mit kívánt hátrahagyni. A hatodik vessző átölelte őket.
Szerették egymást, s hibáik mentén erős köteget alkottak.

Szorgos kis vesszököteg volt ez. Tudta dolgát. Sepregetett, meglevegőztette az őszi lomb fojtósra száradt sáros köpenyét, s vesszöi nyomán a tavasz csírái ledobták hátukról a megkönnyebbedett föld terhét.
A parányi hajlék sötét sarkából kiseprűzte a pókhálóba kapaszkodó múlt pattogva sercegő bogártetemeit.
Az ablakszemek felgyűlt porhályogát rostosra szelídült ujjaival simította a beszökő napsugár birodalmává.
Megtámasztotta a nyikorgó makacssággal vissza-visszazáródó ajtót, ki berzenkedve kívánta kizárni az apró lakból az új szelét.

Ha ott volt, s dolgát tette, meg sem látták.
Gondját nem viselték. Egy volt sok tucat közül. Az őt használó Kéz gyakran csak felkapta, s elejtette ott, ahol gondolata végetért. Ekkor az összekapaszkodó ágak maguktól tették, mit feladatuknak tudtak.

S hallották a szót:
- Hol a vesszősöprű? Megint nincs sehol!

Ez fájt. Arra sarkallta őket, hogy mindenhol segítsenek. Somi megfeszített kérge alatt nagyon igyekezett,hogy munkáján hiba ne szülessen. Zsöli oda pattant,hol tétovaságot látott, s így nyakába is varrták a feladatot. Zsizsi szűkölködő világból világba csöppent,s ha a többiek nem mentek érte, ott ragadt. Simi jó szóval és segítő mozdulattal tapasztotta,fedte mások hanyagságát, de az ő szavát azok meghallani nem akarták. Szumi igyekezett hangosabban tenni-venni, remélve,hogy meglátják hasznosságukat.

Ismét csattant a Hang.
-Hol a vesszősöprű? Megint nincs sehol! Ebből hiányzik pár szál! Hol vannak? -s a hatodik vessző átölelte őket.

A vesszököteg zizzent,reccsent, zenélt, mesélt, ám hangjára süket volt a Fül.

Sokáig így múlt az idő.
Egyszercsak valahogy megroggyant a csöpp házikó.Befújt a szél, esőtől rogyott a tető, vánszorgóssá öregedett benne a lét. Az ajtó makacsul nyikorogva válogatott a betérők közt s kiebrudalta, ki szívének idegen volt. Az ablakszemek ragaszkodtak homályos szemüvegükhöz. Sárcsizmát öltöttek a pókhálós falak. A stelázsin megkushadtak a lélekfáradt cserépedények. Kopott oldalukkal mondtak nemet a Kéznek. Nem, nem is mondták, csak egyszerűen félig merítkeztek a teendők vizébe. Pár ezüstkanál szívvel sürögve pótolta a hiányt.
Ahogy a dologcseppek csurogtak oldalukon, sóhajokkal telt meg a ház.

S a vesszősörpű hajtotta a beszökött szelet, toldotta a megroggyant tetőt, fékezte az ajtó makacsságát, mosta az ablakszem homályát, kitartóra színezte a cserepek mintáját, s megtámasztotta az elbillenő kanalakat. Saját feladata mellett.

-Hol a vesszősöprű? Megint nincs sehol?!

A Szem körbenézett. A Szájtól hallotta, hogy van még a házban dologra fogható. Olyan, ki munkáját szerinte nem végzi. A Fül nagyon figyelt a Szájra. A Gondolat hitt neki, s így szólt.
- Vesszők, segítsétek a többieket! A ti időtökbe bőven belefér. Úgyis túl sokat vagytok együtt. Ha kell,dolgozzatok külön!- s letekerte az ölelő hatodik vesszőt a köteg derekáról.
S a vesszököteg zizzent, reccsent, roppant, zenélt, de a Fül nem hallotta szavát.

Telt az idő. A vesszők tették dolgukat s mit mellérendelt a Gondolat.

Telt az idö s eközben Somi a közegben tartozásra vágyott, de alig látta társait és feszült kérge tovább pattant. Zsöli világok közt ugrált, s mindenhol csak hiányát voltak hajlandóak észlelni. Szétosztotta magát, de mindenhol egészet akartak belőle kapni. Egy-egy pillanatra megbújt, hogy darabjait összeszedje S képes legyen feladatát megtenni. Zsizsi sem járt jobban, s ö még el is tévedt idönként . A társaihoz indult, s a stelázsin kötött ki. Simi idejét is odaadta már, de hangját még csak meg sem hallották mások. Hová segíteni ment, ott magára hagyták. Szumi mosolyogva,hangosan dolgozott, de észre se vette hogy néha csípett, mikor simogatni akart. S a hatodik vessző szálanként ölelte őket.

Az ezüstkanalak fáradtan símultak meg valamelyik vessző tövében, s elsírva bánatukat, ismét küldetésbe indultak. A cserépedények rájöttek, sokkal egyszerűbb az életük, ha kopott felület mutatják, és ellökték a selyemszállá puhult végű vesszők gondoskodó, ám őszinte színeit.

A ház reccsenve adta át magát a tanult tehetetlenség fájó kényelmének s panaszosan jajgatott:
-Somi, Zsöli, Zsizsi, Simi, Szumi hol vagytok már megint? Segíteni kellene!

S a Hang megszólalt:
-Hol a vesszősöprű? Rendetlen a ház!

A hatodik vessző ekkor már mindenkit ölelt. Pattanásig feszült teste kiegyenesedő reccsenését ekkor végre meghallotta a Fül és a Szív
 -Nincs seprűd. Szétszerelted.