Kiss Panna: Szíveddel lélegezz

(A Gondolat Generátor műhely Nincs megállás című pályázatának díjazott alkotása.)

Zavartan rágom a körmömet, szemöldököm hullámzik, mint az előttem szaladva kacagó betűk. Nevetésük gúnyos és fennhéjazó, erről pedig azok az emberek jutnak eszembe, akik minden nap megjegyzik mennyire értéktelen vagyok. Tudom. Pislogva próbálom rábírni magam a koncentrálásra, mikor a kacagó betűk eltűnnek, helyettük pedig nyugodtan sikló hangjegyek tűnnek föl. Körbenézek. Ekkor tűnik fel, hogy a zeneteremben vagyok, ahova minden szerdán és pénteken jövök zongoraoktatásra, anyám unszolására. Az őszülő férfi, aki okítani próbál, mérgesen dörren rám, hiszen állítása szerint megint elkalandoztam, olyan gyereket pedig nem tud tanítani, aki egy teljesen másik bolygón jár. Szemem egyre jobban fáj, de kénytelen vagyok a kottára összpontosítani. Ujjaim sebesen kezdenek el járni a fekete-fehér billentyűkön, a lágyan szóló melódia hangja pedig úgy simogatja fülemet, mint ahogy apám érdes keze arcomat. Fejem előrebicsaklana, ha az utolsó lélekjelenlétemmel nem tartanám meg. Szédülök, amikor körbenézek. Sárga, kopott falak vesznek körül, a zeneterem pusztítóan fehér falai már rég eltűntek, előttem pedig nyoma sincs a zongorának. A táncterem, igaz kissé régi már, de a második otthonomat jelenti számomra. A tánc, kiskorom óta az életem szerves része. Balettozni szoktam járni ide, hetente háromszor, vagy többször, mivel nem egyszer fordul elő az az eset, hogy nem tudom tökéletesen a táncot, ezért pedig még több gyakorlásra van szükségem. Lábaim sajognak, de csak azért sem adom fel. Félszemmel az egyik csapattársamat figyelem, aki kecsesen mozog, mintha azzal a tudással született volna, amiért én jelen pillanatban vért izzadok. Újrakezdem én is. Egy, két, há.....egy...két...és megint elrontottam. Nem adom fel. Újrakezdem egyszer, kétszer, majd beleveszek a számokba, mint a bennem kavargó érzésekbe.
Oké, akkor kell még paradicsom és tojás és tej és sietnem kell haza, hogy tudjak tanulni, és kell még valami, csak nem tudom mi, de azt igen, hogy nagyon szükségem van rá. A bevásárlólistámon rajta van....amit hová is tettem? Áh, igen! Otthon hagytam. Mindegy, gyorsnak kell lennem, nem fogom elérni a buszt, aztán fel kell hívni a szüleimet, hogy beszámoljak arról, hogy mennyire jól teljesítek. Szombat van, egy átlagos ember otthon lógatná a lábát, persze én most is a bolt kellős közepén állok, teljesen elveszve és kétségbeesve, azon gondolkozva mennyi teendőm van még. Nem mellesleg felhívott a zongoraoktatóm, mondván, holnap igazán bemehetnék még gyakorolni. Ennyire rossz lennék? Azt is mondta, ha nem lenne ellenemre benevezne egy kerületi versenyre. Persze igent mondtam erre is. Zsong a fejem és egy kicsit most lefeküdnék a padra egy otthontalan mellé, akinek sokkalta nagyobb bajai vannak valószínűleg, mint nekem, mégis arról beszélnénk, hogy miért születtünk Szaturnusznak, ha lehetnénk Jupiterek is. Azt mondanám nem tudom, de szívesen lennék én is Jupiter, ő pedig erre csak helyeselne, utána pedig egymás vállaira borulva sírnánk. Szép is lenne. Mégis ehelyett hazafelé sétálok. Lekéstem a buszt, persze, ha Jupiter lennék nem kellene ezzel a problémával küzdenem.
Szerencsére van nálam még pár szál cigi, ami jelen pillanatban az egyetlen boldogságforrásom. Az gyújtó kattan, ez már eufórikus érzéssel tölt el, mintha ettől az apró, másnak semmit nem jelentő hangtól elcsendesednének a sikító gondolataim. Cigivel a számban sétálok tovább, szemem pedig könnyezni kezd. Azt ugyan nem tudom, hogy azért, mert a könnyeimet visszatartó gátak megrepedtek, vagy mert annyira fúj a szél, hogy csípi a szememet. Vagy a cigifüst miatt lenne? Fáradtan figyelem a körülöttem lévő világot, minden rettentően hangos és gyors. Rengeteg siető ember sétál a járdákon, hogy minél hamarabb elérjék úticéljukat, az utakon színes, puffogó kocsik közönyösen sorakoznak egymás mögött. Kissé elveszettnek és aprónak érzem magam ennyi ember között, mégis valamiképpen nagy nyugodtság telepedik rám, hiszen tudom, hogy senkit sem érdekel mit teszek. Akár kézenállva is hazamehetnék, akkor sem szólnának be, vagy röhögnének ki, ez pedig kellőképpen megnyugtatja szorongásomat. A zebrához érve, nyugodt szívvel sétálok át a fehéren csíkozott betonon, végtére is zöld van a gyalogosoknak. Hiába hallok egy tompa, vérfagyasztó sikolyt, nyugodtan fekszem a hepehupás talajon. A csend és nyugalom gondoskodó, szerető anyaként öleli át testemet, én pedig nem ellenkezek. Felesleges lenne, egyébként is éppen erre vágytam már egy ideje. Felvidulok, mikor meglátom, hogy a barna gyűrűs, gyönyörűen fénylő Szaturnusz felé repülök. Bizseregni kezd a testem már a gondolatra is, hogy közelről láthatom a bolygót. Lassan haladok, talán még azt is mondhatnám, hogy egyhelyben vagyok, de érzem, hogy közeledek felé. Izgatottságom kihat a türelmemre is. Kapálózni kezdek, kapkodok. Ó, ugyan már, már majdnem ott vagyok! Mégis megfordul velem a világ, erőlködésem pedig kudarcba fullad. Újból hangokat kezdek el hallani, majd valaki felkiállt, és minden egyre hangosabb, és zúg, a nyugalom pedig legördül a vézna testemről. A Szaturnusz eltűnik a szemem elől, akár egy délibáb a forró sivatagban. Már csak én vagyok, meg a kiabáló hangok, innen pedig egyszerűen ki tudom következtetni, hogy mi történt.
A Földön ragadtam.