Bulcsu Lili: Papírhattyúk

(A Gondolat Generátor műhely Nincs megállás című pályázatának díjazott alkotása.)

- Te. Az ott nem a Budinevics Klára?

Rőtvörös haja súlyosan lobogott maga mögött a kora őszi hűvös szélben. Nem is mondanám szélnek. Maradjunk inkább szellőnél, talán fuvallatnál. A haja sem volt „súlyos” ami azt illeti. Kedvesen kanyarodó fodrai könnyű táncot jártak dereka tájékában, miközben lábait szedte.

- Csakugyan. A nyakamat teszem rá, hogy az a Budinevics Klára.

Vékony párkát viselt, egy kék színűt, mely tökéletesen passzolt élénk tincseihez. Farmernadrág volt rajta, és egy leharcolt fehér, jobban mondva virágkorában bizonyára fehérnek tetsző tornacipő. Ismertem azt a cipőt. Már akkor is hosszú lábainak elválaszthatatlan részét képezte, mikor abban a putri diákszállóban tengettük együtt júniusi mindennapjainkat, úgy nagyjából két éve. És már akkor sem volt kifejezetten tiszta. Budinevics Klárával egy gimnáziumi osztálykirándulás során ismerkedtünk meg. Nyilván nem tanultunk egy helyen, csupán az ő osztálya és a mi osztályunk is véletlenül ugyanabban a lepukkant berekböszörményi hostelben szállt meg, valahol az Isten háta mögött, vagy talán még annál is távolabb. Az osztályfőnökünk próbálta fenntartani annak látszatát, mintha nem talált volna más Budapesthez közelebbi helyszínt, ahova kimozdulhattunk volna az érettségi időszak alatt tanárostúl’ mindössze harminchárman, de egyébként mindenki tudta az osztályból, hogy a berekböszörményi hostel igazgatójához fűződő gyengéd köteléke miatt utaztunk az ország túlsó felébe arra a hat napra. Persze Budinevics Klárának és iskolájának – lévén, hogy a lány diákigazolványa szerint (melyet egyébként én találtam meg a szállóban a kávé automata mellett, miután ő rendkívül szerencsésen alig egy nap ott tartózkodás után elkeverte) debreceni lakos volt – elég közeli -, és ezzel együtt igazán előnyös helyszín volt Berekböszörmény. Ezért is furcsáltuk annyira a Merreider Kálmánnal, hogy ott sétálgat kedélyesen a budapesti nyolcadik kerület kellős közepén.

- De nem debreceni a csaj? – kérdezte őszinte elképedéssel a hangjában Merreider Kálmán.
- Honnan tudjam? – feleltem erre én, pedig természetesen nagyon is tudtam, hogy debreceni a csaj.
 - Két éve még legalábbis az volt.
 - Két év alatt világháborút lehet nyerni, te ökör. Nem kizárt, hogy Pestre költöztek azóta. – mondtam epésen.

Mindegy is. A tények állásán egy kicsit sem változtat, hogy most éppen Budapest vagy Debrecen van feltűntetve állandó lakcímként kártyáján. Budinevics Klárát bármerre is sodorja a szél, vagy épp a kora őszi fuvallat(!), mindig életem egyik legmeghatározóbb figurájaként fogok rá emlékezni.

A lányba már rögtön az első nap beleszerettem. Abban a pillanatban, mikor éppen fehércsokival ízesített, olcsó, de valami egészen extrém módon felvizezett cappucinot vásároltam a berekböszörményi diákszálló automatájából, és az elgurult apróért lehajolva megpillantottam Budinevics Klára elveszett diákigazolványát, és rajta magát Budinevics Klárát. Arca még kiforratlan, kissé kislányos beütésű volt a fotón, de emlékszem, gyönyörű göndör lobonca egyből szemet szúrt. Akkor még nem sejtettem, hogy haja égővörös – tekintve, hogy a kép fekete-fehér volt - azzal csak akkor szembesültem, mikor minden fikarcnyi bátorságomat összekaparva bekopogtattam a 139-es szoba ajtaján, melynek számát a portás asztalán felejtett névsorából, a lány diákigazolványának segítségével bogarásztam ki. Emlékszem remegett a kezem, mikor meghallottam a lány ajtó felé közelítő lépteinek zaját. Egyedül van? Ugye egyedül van. Nem akartam a barátnői előtt mutatkozni. Szálkás és nyurga testalkatom miatt - hiába ettem annyit, mint egy hadsereg és hiába erősítettem rá mindennap – menthetetlenül gyengének tűntem, melyen egy tucat kamasz lány játszi könnyedséggel fogáspontot találhatott. Most pedig igazán nem volt kedvem felsülni. Pláne nem Budinevics Klára jelenlétében.

- Heló. – tárta ki az ajtót Budinevics Klára. Szerencsére egyedül volt. Haja csak úgy izzott az éppen kialudni készülő villanykörte halovány fényéhez képest. Kockás ing volt rajta, nem túl stílusos, de csinosnak csinos; feltételezésem szerint nem direkt, de minden estre igencsak szakadt rövidnadrág, és az állandó viselete részét képező „fehér” cipő. Gyanítom észrevette, hogy leblokkoltam, mert nem várta meg, míg kinyögök magamból egy köszönést, rögtön folytatta is:
 - Ó, a diákom. Köszi, hogy visszahoztad! Nem akarsz bejönni? Éppen origami hattyúkat hajtogatok akció-magazinokból. – azzal a lábaim - meg sem várva, míg fejben is kapcsolhatok - bemasíroztak a berekböszörményi diákszálló 139-es szobájába.

Budinevics Klárával minden szabad percünket együtt töltöttük. Legtöbbször hattyúkat hajtogattunk, vagy mélyenszántó beszélgetéseket folytattunk az élet nagy dolgairól, alig 16 éves fejükkel. Megszámlálhatatlanul sokszor sétáltuk körbe a berekböszörményi hostelt, majd ha azt befejeztük, magát Berekböszörményt is. Minden este pillangókkal a hasamban, az első szerelem ízétől megrészegültem táncoltam vissza a Merreider Kálmánnal közös szobánkba. Ő volt az első ember, akivel megosztottam, hogy pontosan ugyanúgy érzek Budinevics Klára iránt, mint az osztályfőnökünk a berekböszörményi diákszálló tulajdonosa iránt. A második ember maga Budinevics Klára volt, két nappal első találkozásunk után. Így esett, hogy három napon keresztül, még vissza nem utaztunk Pestre, hivatalosan is egy párt alkott. Aztán a búcsú pillanatában, az igazán intenzíven előtörő érzések közepette, még a számát is elfelejtettem elkérni…

- Jó nagy ökör vagy te, hallod. – jelentette ki Merreider Kálmán, mikor elmeséltem neki, hogy azóta az ominózus júniusi osztálykirándulás óta egyszer sem találkoztam Budinevics Klárával. – de most itt az alkalom. Mégis mire vársz?

Azzal bólintottam egyet, majd a spontán nosztalgia okozta melankóliából felocsúdva futásnak eredtem. És nem volt megállás. Igazi sprintfutónak éreztem magam azon az alig ötven méteren, míg Budinevics Klára után loholtam. Közben, mint lelkesítő képek, ugrottak elém a néhai osztálykirándulás boldog pillanatai. Lelki szemeim előtt megjelentek a hattyúk, a diákigazolvány és a roskadozó diákszálló kiszáradni készülő kertje is, közben mögötte szüntelenül lebegett Budinevics Klára, azóta folyamatosan kísértő arca. Már csak pár méter választott el rőt vörös hajától, aztán egyszeriben utolértem… lelassítottam, és akárcsak anno, mikor kezemben a diákjával megkocogtattam az ajtót, remegő kézzel most finoman megérintettem a vállát. Ő megrezzent egy pillanatra, majd hátrafordult.

De arca nem Budinevics Klárájé volt.

Tagadhatatlan volt a hasonlóság, mégis csupán egy közönséges idegen nézett rám vissza a budapesti forgatagból.

- Bocs, összekevertelek valakivel. – rebegtem megilletődve. Elméláztam egy kicsit, majd hagytam hadd illanjon tova Budinevics Klára álomszerű képe párhuzamosan a pesti lányéval, ahogy lassan eltűnik a város zsizsegő kavalkádjában.

TRAFÓ KORTÁRS MŰVÉSZETEK HÁZA
Pénztár nyitvatartás:
  • nagytermi előadásnapokon: 17h - előadás vége + 30 perc, max. 22h
  • stúdió- és klubelőadás napokon: 17h-20h30
  • egyéb napokon: 17h-20h, vasárnap és hétfőn zárva.
Trafó Galéria nyitvatartás:
  • Nagytermi előadásnapokon: 16-22h.
  • Nyitva: szerda-szombat: 16h-19h. Vasárnap: 10h-14h.
  • Hétfőnként és keddenként zárva.
Elérhetőségek
Közérdekű

Médiapartnerek

Együttműködő partnerek