The performance looks into the possibilities underlying the instances of and our relationship with failure in the language of new circus. The performance is based on a confession – a text recorded by an acrobat 35 years of age. A story of her physical and mental injuries. A confession. A diagnosis. Are we victims of life or victims of ourselves? – The eternal question. And also: why does life always flows against my life? Or are we simply just in a wrong place?
‘7.15 in the morning … I was up till 2.30am and now I woke up.
I woke up however I shouldn’t have yet.
My ankle hurts, my back hurts.
I don’t even want to speak, I wish if my thoughts would just be sounding somehow.
I wake up to yet another day that my body aches.’
"A streamelt előadásban – nemcsak az egymásra replikázó szövegnek és fizikai teljesítménynek, hanem a kameráknak is köszönhetően – végig ott remeg a külső elvárás és a belső kényszer feszültsége, ahogy a szétválások és összetalálkozások zeneileg is finoman érzékeltetett dinamikájában szintén. És az előadók maguk és egymás iránti felelősségérzete is végig érződik, sőt, talán az hatja át leginkább az előadást, mintha ennek a felismeréséről adna számot minden lépés, karnyújtás, de főleg figyelmes pillantás anélkül, hogy az egymásra utaltság túl nagy, nyomasztó hangsúlyt kapna."
"Szenvedély, tudás és fájdalom – ez a három alappillére A kudarc anatómiájának. Nem egy szimpla színházi közvetítést láthattunk, hanem valami egészen újszerű „act”-et hozott létre a Grotesque Gymastics. A produkciók profizmusról vallanak. A dokumentum-reality és a személyes emberi történet tökéletesen bevonja az online befogadó nézőt. Így születik meg az élmény: katarzis és extázis egyszerre."
"Olyan az egész, mint egy dokumentumfilm, amely közel enged a főhőshöz, de egyfajta rálátást is biztosít. Azt a megmagyarázhatatlan szenvedélyt próbálja megfejteni, ami az artista nőt hatja, miközben óriási fájdalmai vannak, hiszen többször megsérült leesett a szerről. De nem adja fel. Felkel és újra nekifut, felmászik a rúdra és nem engedi, hogy legyőzzék a tárgyak a testét. Önfeledt küzdelem és színházi katarzis egyben."
"Érzelmi hullámvasút volt – és a mai napig az, ugyanakkor az eltávolodás és a visszaszívódás pulzálása az, ami mint egy motor vagy egy szív ad erőt ahhoz, hogy ebben az előadásban én jelen tudok lenni. Nagyon komoly feladat az embernek magát észben tartani egy olyan komoly szakmai helyzetben, aminek viszont van egy privát része.”
"A levegőben imbolygó, nőiesen finom pózokban repülő fehér ruhás, groteszk angyal egy konfliktusokkal teli nő képét rajzolja elénk, aki a testében egyszerre érzi szabadnak és rabnak önmagát. Ekkor nyer értelmet minden addig elhangzott szó a légtornász hátborzongató sérüléseiről, ekkor válik igazán izgalmassá Ilka személyisége. Figurája Ibsen részletesen megrajzolt hősnői sorába is illeszthető."
"ILKA: Nekem a megzuhanásokból, visszalépésekből, újrakezdésekből, deficitekből való újjáépítés, más úton való továbbépítkezés a fontos. (...) GÁSPÁR: A cirkuszban a lezuhanás maga a kudarc. A kaszkadőrhelyzetben pedig pont a sikeres leérkezés a cél. Hiányérzetem volt. Már fent tudok maradni, de lezuhanni is akarok. Nem azért kapaszkodom, mert nem merek lezuhanni. A kapaszkodás lényegét a lezuhanás lényegén keresztül értettem meg. Egyik a másik nélkül nem értelmezhető."
"A cirkusz műfajához kapcsolódó eszközökkel (rekvizitekkel) dolgozunk, de kerülve a klasszikus és a modern cirkusz műfaji sajátosságait. A cirkuszt néző néző hagyományosan a hősies és emberfeletti dolgok után vágyódik (a klasszikus és modern cirkuszról beszélek). Az artisták megpróbálnak isteneknek tűnni. Ebben én nem tudok segíteni. A tökéletesség elidegenítő, én pedig pont a személyességet keresem – valami olyasmit, amiben feszül valami önellentmondás. Például ütköztetni a fizikális precizitást a hibával, a glich-csel."